Boldog blogszülinapot!

Bizony, ma lett egy kerek esztendős a blog, amire én nagyon büszke vagyok: abban se voltam biztos, hogy két-három hónapig fogom tudni csinálni, de így visszatekintve elrepült ez az egy év.
Erre a jeles alkalomra hagytam "Az év legjobbjait" is:
Az év legjobb írója: Rejtő Jenő, aki humorával levett a lábamról.

Az év legjobb írónője: Erre a címre ketten is pályáztak, de végül Sarah Dessen érdemelte ki ezt a kitűntetést.

Az év legjobb magyar írója/írónője (nem teszem őket külön kategóriába, mert nincs túl sok képviselője egyiknek sem): A nyertes nem más, mint a nagyra becsült Kosztolányi Dezső, aki lélektani regényével (és egyes verseivel) megvett magának.
Az év legjobb önálló regénye: Itt is két nagyon esélyes regény versengett, de a díjat ma Mary E. Pearson: Az imádott Jenna Fox című műve viheti haza.

Az év legjobb sorozata: Egyértelműen Suzanne Collins: Éhezők viada című háromkötetes műve viszi a díjat.

"Gratulálok a nyerteseknek" szokták ilyenkor mondani, és én se teszem másként. Remélem jövőre is hasonlóan erős könyveket sikerül olvasnom.

Stendhal: Vörös és fekete

Nem szerettem, sőt egyenesen utáltam, de sajnos nem eléggé, mert végső soron be kellett látnom, hogy ez nem is olyan rossz könyv (De olvastam már mérföldekkel jobbat, sőt igényesebbet is).
Alapok: Julien Sorel egy verriéresi ács fia telve nagyravágyással, büszkeséggel és tehetséggel, de alacsony származása miatt nehezen kapaszkodhat feljebb a társadalmi ranglétrán, az egyedüli útnak a papság tűnik, csakhogy nem hisz igazából Istenben és az egyházban. Ezt pártfogója, Chélan abbé is észreveszi, és beajánlja Verriéres polgármesteréhez, de Rênal úrhoz a gyerekei mellé nevelőnek. A tizenkilencéves fiú jól helytáll az új helyén, s felkelti a ház úrnőjének érdeklődését is. Később tiltott szerelem bontakozik ki a képmutató "parasztfiú" és de Rênalné közt, amit Chélan abbé tör szét azzal, hogy a fiút elküldi a besanconi szemináriumba. Itt a szeminárium vezetője, a janzenista Pirard abbé veszi szárnyai alá az értelmes fiút, és segíti későbbi munkájahoz a de La Mole házban.
Vélemény: A fent írtak nagyon vázlatosak, és így is a regény felét teszik csak ki, úgyhogy mondhatnánk, hogy eseménygazdag, érdekes történet. Pedig nem az - legalább is szerintem.
Julien engem nagyon irritált, sőt, határozottan az agyamra ment. Hogy miért? Mert képmutató, egoista bőgőmasina, aki rengeteget "picsog", hogy most
de Rênalné/Mathilde szereti-e, vagy éppen, mert ő olyan fennsőbbrendű, hogy nem tud lealacsonyodni a szeminaristákhoz, így ott nincsenek barátai. Néha legszívesebben fejbevertem volna egy baltával (igen, tényleg idegesített). Egyedül a végén volt olyan érzésem, hogy egy normális, sőt értelmes személyről van szó, de ettől még nem kedveltem meg.
De Rênalné kedves nő, de sajnos ennél nem sokkal több. Amikor a fia megbetegedett, és ő bevallotta hogy Julient jobban szereti a saját gyerekeinél is, akkor viszont leírta magát a szememben. Egyrészt nem lehet összehasonlítani a gyerek iránti szeretetet a szerelemmel, másrészt az is vérlázító, ahogy Julien reagál erre. Mi az, hogy ettől csk mégjobban szereti? Hát nem látja, hogy ez az egész őrültség?
Aztán ott van Mathilde, akivel eleinte szimpatizáltam, mert értelmesnek és szabadszelleműnek (jó értelemben) van beállítva, de úgynézki Julien mindenkinek elveszi a józan eszét, mert Mathildeból, a független, okos lányból egyszerre egy szolgalelkű, meggondolatlan buta liba lesz, aki lagalább annyit hisztériázik, mint a mi kedves kis Julienünk.
Hihetetlen módon volt két szereplő, akivel szemben az egész regény alatt nam tápláltam negatív érzelmeket, és az egyik pedig nem más, mint Pirard abbé, aki apja helyett apja annak az ostoba fiúnak. Egészen megkedveltem ezt a jószándékú papot. A másik ilyen szerencsés szereplő Fouque, Julien barátja, aki elég keveset szerepel, és lehet, épp emiatt kedveltem.
A templom-jelenet elég őrültnek tűnik (talán kicsit erőltetett), mert Julien előtte igyekezett jól szervezni az életét, így mi értelme, ha megöl valakit, aki tönkre tette az álmait, ha egyszer meg lehetett volna oldani sokkal ésszerűbben is, pár hetes levelezéssel, és magyarázkodással. Így Sorel csak a saját életét (és persze de Rênalnéét tette tönkre).
Ha azt mondanám, hogy az egész regényt végigszenvedtem, hazudnék. A vége, a börtönben játszódó rész eléggé tetszett (eltekintve a Mathilde-Julien-de Rênalné hármastól), mivel Julien végre tényleg elkezd gondolkodni, és egész sok mindenben van igaza. Mit ér egy hazugságokra épített élet? Lehetséges hogy két őszinte, boldog hónap többet ér egy életnél? És itt fejti ki igazán, mennyire elítélendő a társadalom. Emellett az is tetszett, hogy Mathilde mindent megtett, hogy megmentse "férjét", és dühített, hogy Julien még csak nem is érez hálát.
Kedvec idézet: "De ha nem volnék is ilyen bűnös, akadnak itt olyanok, akik nem törődnek azzal, ami fiatalságomban szánalmat érdemel, bennem szeretnék megbüntetni és örökre mefélemlíteni azokat a fiatalokat, akik elnyomott osztályban, szegényen születtek, s mégis olyan szerencsések, hogy tanulhattak, és olyan vakmerők, hogy keveredni merészeltek a társasággal, a gőgös gazdagok világával." (Julien beszéde a tárgyalásán)
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/4 (a regényben van pár írói kiszólás, ami nagyon nem illett oda, de egyébként jól írt)
Szereplők: 5/2 (sajnálom, de ezt nem tudom megbocsájtani)