Stendhal: Vörös és fekete

Nem szerettem, sőt egyenesen utáltam, de sajnos nem eléggé, mert végső soron be kellett látnom, hogy ez nem is olyan rossz könyv (De olvastam már mérföldekkel jobbat, sőt igényesebbet is).
Alapok: Julien Sorel egy verriéresi ács fia telve nagyravágyással, büszkeséggel és tehetséggel, de alacsony származása miatt nehezen kapaszkodhat feljebb a társadalmi ranglétrán, az egyedüli útnak a papság tűnik, csakhogy nem hisz igazából Istenben és az egyházban. Ezt pártfogója, Chélan abbé is észreveszi, és beajánlja Verriéres polgármesteréhez, de Rênal úrhoz a gyerekei mellé nevelőnek. A tizenkilencéves fiú jól helytáll az új helyén, s felkelti a ház úrnőjének érdeklődését is. Később tiltott szerelem bontakozik ki a képmutató "parasztfiú" és de Rênalné közt, amit Chélan abbé tör szét azzal, hogy a fiút elküldi a besanconi szemináriumba. Itt a szeminárium vezetője, a janzenista Pirard abbé veszi szárnyai alá az értelmes fiút, és segíti későbbi munkájahoz a de La Mole házban.
Vélemény: A fent írtak nagyon vázlatosak, és így is a regény felét teszik csak ki, úgyhogy mondhatnánk, hogy eseménygazdag, érdekes történet. Pedig nem az - legalább is szerintem.
Julien engem nagyon irritált, sőt, határozottan az agyamra ment. Hogy miért? Mert képmutató, egoista bőgőmasina, aki rengeteget "picsog", hogy most
de Rênalné/Mathilde szereti-e, vagy éppen, mert ő olyan fennsőbbrendű, hogy nem tud lealacsonyodni a szeminaristákhoz, így ott nincsenek barátai. Néha legszívesebben fejbevertem volna egy baltával (igen, tényleg idegesített). Egyedül a végén volt olyan érzésem, hogy egy normális, sőt értelmes személyről van szó, de ettől még nem kedveltem meg.
De Rênalné kedves nő, de sajnos ennél nem sokkal több. Amikor a fia megbetegedett, és ő bevallotta hogy Julient jobban szereti a saját gyerekeinél is, akkor viszont leírta magát a szememben. Egyrészt nem lehet összehasonlítani a gyerek iránti szeretetet a szerelemmel, másrészt az is vérlázító, ahogy Julien reagál erre. Mi az, hogy ettől csk mégjobban szereti? Hát nem látja, hogy ez az egész őrültség?
Aztán ott van Mathilde, akivel eleinte szimpatizáltam, mert értelmesnek és szabadszelleműnek (jó értelemben) van beállítva, de úgynézki Julien mindenkinek elveszi a józan eszét, mert Mathildeból, a független, okos lányból egyszerre egy szolgalelkű, meggondolatlan buta liba lesz, aki lagalább annyit hisztériázik, mint a mi kedves kis Julienünk.
Hihetetlen módon volt két szereplő, akivel szemben az egész regény alatt nam tápláltam negatív érzelmeket, és az egyik pedig nem más, mint Pirard abbé, aki apja helyett apja annak az ostoba fiúnak. Egészen megkedveltem ezt a jószándékú papot. A másik ilyen szerencsés szereplő Fouque, Julien barátja, aki elég keveset szerepel, és lehet, épp emiatt kedveltem.
A templom-jelenet elég őrültnek tűnik (talán kicsit erőltetett), mert Julien előtte igyekezett jól szervezni az életét, így mi értelme, ha megöl valakit, aki tönkre tette az álmait, ha egyszer meg lehetett volna oldani sokkal ésszerűbben is, pár hetes levelezéssel, és magyarázkodással. Így Sorel csak a saját életét (és persze de Rênalnéét tette tönkre).
Ha azt mondanám, hogy az egész regényt végigszenvedtem, hazudnék. A vége, a börtönben játszódó rész eléggé tetszett (eltekintve a Mathilde-Julien-de Rênalné hármastól), mivel Julien végre tényleg elkezd gondolkodni, és egész sok mindenben van igaza. Mit ér egy hazugságokra épített élet? Lehetséges hogy két őszinte, boldog hónap többet ér egy életnél? És itt fejti ki igazán, mennyire elítélendő a társadalom. Emellett az is tetszett, hogy Mathilde mindent megtett, hogy megmentse "férjét", és dühített, hogy Julien még csak nem is érez hálát.
Kedvec idézet: "De ha nem volnék is ilyen bűnös, akadnak itt olyanok, akik nem törődnek azzal, ami fiatalságomban szánalmat érdemel, bennem szeretnék megbüntetni és örökre mefélemlíteni azokat a fiatalokat, akik elnyomott osztályban, szegényen születtek, s mégis olyan szerencsések, hogy tanulhattak, és olyan vakmerők, hogy keveredni merészeltek a társasággal, a gőgös gazdagok világával." (Julien beszéde a tárgyalásán)
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/4 (a regényben van pár írói kiszólás, ami nagyon nem illett oda, de egyébként jól írt)
Szereplők: 5/2 (sajnálom, de ezt nem tudom megbocsájtani)

Arthur Golden: Egy gésa emlékiratai

Gondolatok: Ezt a könyvet nem szeretném úgy értékelni, mint az eddigieket, mert bárki bármit mond, ez más. Persze ezt nem rossz értelemben mondom, mert ez egy olyan könyv, amit kihagyni vétek. Csupán az a különbség, hogy nem olyan könnyű kis olvasmány, mint az eddigiek (oké, a HG trilógia se fekszik mindenkinek, mert vannak benne komoly gondolatok, de az is ifjúsági).
Őszintén szólva eleinte kicsit untam, azt hiszem. Rettenetesen sok dolgom akadt - volna - , mikor elkezdtem a könyv olvasását, és lehet, hogy ez volt az oka annak, hogy nem tudtam teljesen átélni. Pár napig nem is vettem a kezembe, de lassan kezdem bánni, mert, csak elkezdtem (nah, a Tanameraról ne is beszéljek.. vagy fél éve "olvasom", pedig az se rossz könyv).
Elkalandoztam, de térjünk a tárgyra: Csijó sok mindenhez úgy állt hozzá, ami először kicsit zavart - mivel bennem azért van egy kis feminizmus - , de lassan megértettem a kislányt. Mikor Szajuri lett belőle, és túl kellett essen a mizuage-n, én is legalább annyira undorodtam Rák doktortól és a gyűjteményétől, mint a gésajelölt. Az elnök iránti "szerelmét" először szerettem volna gyermeki rajongásnak titulálni, de lassan rájöttem, hogy ez tartotta őt életben. Mégis én sokkal közelebb éreztem magam Nobuhoz (talán azért, mert sok mindenben hasonlítunk).
De ahogy az egész halad a végkifejlet felé az ember - vagyis egy bizonyos Ginga - minden szereplőt megszeret, vagy megsajnál, még ha sokszor nem is ért vele egyet.
A történet olyan erősen rengette meg a saját akaraterőmbe vetett hitet, hogy mégmindig nem vagyok benne biztos, én túl tudnék élni egy olyan férfi elnyomást és olyan mértékű kihasználást, mintha vagyontárgy lennék. És azt hiszem ezzel vett meg, mert nem váltot ki nagy érzelmi reakciókat, nem morzsoltam könnycseppet, még csak dühös se voltam - oké az más tészta, hogy oldalanként szinte nyüszítve suttogtam, hogy Szegény Nobu.
Nem különösebben szeretném kielemezni, mert ez egy életről szól, a karakterekre nem mondhatom, hogy hihetőek, hiszen lehetetlen lenne letagadni, hogy azok... De azt megemlíteném, hogy egy-két "modern" szón kívül az egész stílus elragadó.
Egy idézet: "Nem sokat tudok a japán történelemrıl – errıl keveset tanultunk kicsi falusi iskolánkban –, de úgy emlékszem, hogy Japán Koreát az orosz-japán háború idején hódította meg és néhány évvel ezután úgy döntött, hogy Koreát bekebelezi egyre növekvı birodalmába. A koreaiaknak ez persze nem tetszett. Nobu egy kis létszámú rendfenntartó egység tagjaként ment Koreába. A csapatnak az volt a feladata, hogy elfojtsa a koreaiak mozgolódását. Egy nap a parancsnokával együtt egy Szöul közeli falut kerestek fel. Visszatérve a lovaikhoz az ırjáratot megtámadták.
Amikor meghallották a feléjük közeledı bomba fütyülı hangját, a parancsnok megpróbált bemászni egy árokba, de öreg volt már és csak nagyon lassan tudott mozogni. A bomba már egészen közel volt és ı még mindig csak a megfelelı fedezéket kereste. Nobu ráfeküdt a parancsnokra, hogy megpróbálja a testével megvédelmezni, ő azonban megpróbált kimászni alóla. Sikerült is kidugnia a fejét Nobu alól és a gránát abban a pillanatban robbant. A parancsnok azonnal meghalt, Nobu pedig súlyosan megsebesült. A balkarját később amputálni kellett." (Ez Nobu története)