Kerrelyn Sparks: How to Marry a Millionaire Vampire

Alapok: Roman Dragensti többszáz éves vámpír, aki pályafutását szerzetesként kezdte, de manapság a Romatech vezérigazgatója és egyik fő tudósa, neki köszönheti a világ az intelvért, ami ezrek életét mentette meg. Éppen egy új vívmányt próbál ki a vámpírúr, amikor egyik legbecsesebb testrésze - a szemfoga - kitörik a helyéről, így sürgősen fogorvosra van szüksége, mielőtt felkel a nap, és a kár a nappali gyógyulási folyamatnak köszönhetően helyrehozhatatlan lesz. Csakhogy a városban nincs sok éjjel is nyitva tartó fogászat, és a legközelebb esőben éppen Dr. Shanna Whelan az ügyeletes.
Shanna a tanúja volt egy mészárlásnak, melynek legjobb barátnője is áldozatul esett, így tanúvédelmi programban vesz részt, új helyre költözött, új személyazonosságot kapott, de a nyomasztó érzésektől nem menekülhet. Ha vért lát rögtön eszébe jut a baránője holtteste, akin már nem tudott segíteni, úrrá lesz rajta a pánik, és általában elájul. Roman Dragesti épp akkor keresi fel, amikor a bérgyilkosok is rátalálnak, és megmenti a nő életét. De vajon miért vadászik a fogorvosra egy vámpír, aki ráadásul Roman ősellensége is? Sikerül visszatenni a kitört fogat még napfelkelte előtt, megtartva titkát? A bimbózó románcot megfolythatják bérgyilkosok és vámpírvadászok, vagy Shanna és Roman elég erősek, hogy szembenézzenek ezzel?
Vélemény: Hát(tal nem kezdünk mondatot.) nem egy egetrengető csoda, de rossznak sem mondanám. Az viszont biztos, hogy ez minden, csak nem kiszámíthatatlan, vagy netán eredeti. Cukorbetegeknek, cukormázat nem kedvelő egyéneknek nem ajánlom.
Szóval a szereplők nem is igazán érdemlik, hogy karakternek legyenek nevezve, mert nagyon papírmasék. Pár szóban így lehetne leírni őket: a pasi szomorú múlttal és önváddal él, pedig egy áldott jó lélek, és még szűz is, a nő meg buta, de okosnak van beállítva, mégsem vesz észre soha semmit, ami a szeme előtt van. A mellékszereplők közül egy-kettőnek van némi háttértörténete, de az sem elég kidolgozott, mindenki azon munkálkodik csak, hogy a főszereplők összejöhessenek. A főgonosz pedig csak azért él, hogy tönkretegye a főhősök életét, más nem is hajtja. Ismerős? Mostanában minden második könyvből ez köszön vissza.
De a történet sem volt sablon mentes, sőt voltak benne olyan blődségek, mint a ház, mégis el tudtam volna nézni, hogy minden "csavart" kitalálok oldalakkal korábban, ha egyébként nem egy áltörténet lett volna, amit csak a romantikus szirup köré csavarta, hogy ne tűnjön olyan hétköznapinak. Sajnos az az igazság, hogy bár a világfelépítéssel nincs is olyan hű, de nagy probléma, akkor is kristály tisztán látszik, hogy ez csak a máz, ami valami még cukrosabbat rejt.
Jó pár helyen megáltam olvasás közben és azt kérdezem magamtól, hogy most komolyan egy ilyen katasztrófa/megrázkódtatás/tudományos felfedezés után máris romantikusan kell egymás nyakába borulni, vagy lehetőleg inkább egy ágyra? Persze, lehetne egyfajta "örülök, hogy élek és te sem haltál meg" pillanat, de ezek egyszerűen nem azok, hanem ömlegngések és nem igazán a helyzethez illő dolgok.
De ennyi nagatív után valami jót is mondjak: a humorával nincs baj, azzal sikerült elérnie, hogy végigolvassam az egyébként nem túl izgalmas regényt. Akár paródia is lehetne, de ahhoz szerintem több humor kell.
Végeredményében nem egy borzalmas élmény, nem olyan könyv amit bottal se piszkálnék meg, mert olvastam már sokkal rosszabbat is, de jónak semmiképp sem mondanám.
Kedvenc idézet: "Laszlo az egyik gombot pörgette új, fényes, fehér laborköpenyén." (És ezt olyan sokszor csinálta, hogy ez vált az ismertetőjelévé.)
Összességében:
Alapötlet: 5/2 (a fogorvosos rész talán az egyetlen tényleg eredeti ötlet benne)
Kivitelezés: 5/4 (a humora, amikor magmutatkozik, egész jó)
Szereplők: 5/2 (nem szeretem a klisés karaktereket)

Kristin Cast, Alyson Noël, Kelley Armstrong, Richelle Mead, Francesca Lia Block - Pokoli csók

Mivel ez egy novelláskötet öt különböző író tollából származó öt teljesen más művet rejt, ezért együtt nincs értelme nézni őket, csak külön-külön.
Richelle Mead: Napfény
A történet Lissa (Vámpírakadémia) szüleiről szól, pontosabban az ő megismerkedésükről és fiatalkorukról.
Az apja, Eric Dragomir nem nőtt éppen a szívemhez, mert rátari és büszke fiú volt, az a típus, aki bármit megkaphat, és akinek mindenki imponálni akar. Mégis valahogy kitűnt a tömegből, és nem csak pénzének és rangjának köszönhetően, hanem a gondolatai miatt.
Lissa viszont sokkal inkább az anyjára, Rheara ütött. Ő is csendes, visszahúzódóbb, elmélkedőbb lány volt, ráadásul csak félig nemesi vér (anyja ágán Ozera). Tetszett, ahogy az emberekkel bánt.
A novella vége viszont nem annyira tetszett, hasontított a Dermesztő ölelés befejező oldalaira, és mindig morbidnak tartottam, hogyha az ember egy barát halála után rögtön visszatér a szerelmi ügyekhez. Igaz, itt ez a barát nem teljesen nevezhető valódi barátnak, de eleinte szimpatikus volt, és Reah is kedvelte.

Alyson Noël: Kelts Életre
Ajjaj, de nem jó volt ez. Olyan az egész, mint egy nagyon bugyuta kis valami, olyan szereplőkkel, hogy az ember kiszalad a világból a vakságuk és hülyeségük miatt.
Danika (igen, ez itt NŐI név) iszonyú hülye. Olyan könnyen hisz mindenkinek, semmiben sem kételkedik, és nem tűnnek fel neki nagyon is gyanús dolgok. Ha öten kéne lenniük, akkor a többiek biztos, hogy csak eltévedtek. Ha a pasas, aki elvisz minket a gótikus kastélyba, és azt mondja, hogy "meghozta a lányt", akkor bizonyára félreértette a dolgot a pasas akcentusa miatt, és még sorolhatnám. Ami még idegesített benne, hogy állandóan nyafog, hogy az apja, mióta újranősült már nem is szereti őt, meg a pasija összefeküdt a legjobb barátnőjével kb. fél éve.
Bram olyan semleges karakter, aki a hős megmentőt játsza, és elhozza Dani számára az örök boldogságot és szerelmet (na meg a szivárványt köpő egyszarvúkat).
A történet lapos, kiszámítható és idegesítő, nem hiszem, hogy bárki komolyan tudná venni, ha nem tízéves, és állandóan a szőke hercegre vár, aki természetesen azonnal beleszeret, és együtt nyargalnak a naplementébe, miután megszabadította zsarnok szüleitől, akik olyan szörnyűséget tettek vele, hogy rossz színű táskát vettek neki.
Egyetlen pozitív pontja a kastély hangulata (amit bár nem jelenít meg igazán az írónő, én mégis értékelem), ezért kap 2 pontot az ötből.

Kristin Cast: Idefent
Ha olvasott már bárki is művészinek szánt, de valójában össze-vissza hányt sorokat, amik úgy tűnnek, mintha egy meditáló szamár írta volna őket, akkor az megértheti mit éreztem a novella olvasása közben. Ami viszont meglepett, hogy még így sem volt olvashatatlan, vagy érthetetlen.
Rheena (később Aurora) amolyan ösztönlény, aki nem igazán használja a józan eszét, talán azért, mert az nincs neki. Vágyódik a földfelszín fölé, a fényre, olyan helyre, ahol talán nem vetik meg annyira.
Sol egy gyilkos (talán vámpír, a szemfogai alapján), aki nem érezhet annélkül, hogy ölne, ám amikor találkozik az odalenti lánnyal úgy véli képes lenne érezni.
A történet rövid, a végén a brutális gyilkosságokat nem részletezi az írónő (nem feltétlenül baj), de a szereplők egyetlen érzését se éreztem át. Csak papírra vetett üres szavak voltak (ráadásul nevetséges módon megírva).

Kelley Armstrong: Vérmacska
A kötet legpörgősebb és - szerintem - legjobb novellája ez. Igazából ezért is olvastam el az egész novellagyűjteményt.
Katjana tizanhatéves és már hat hónapja halott. Pontosabban vámpír, mióta lelőtte az Edison csoport egy tagja. Ötéves kora óta neveli Marguerite, az őrzője, aki megmentette őt a génmódosító-szervezettől. Kat egyébként viszonylag bátor és értelmes, örül, hogy találkozhat még olyanokkal mint ő.
Neil első pillantásra cingár könyvmolynak tűnik, de egy idő után feltűnik, mennyire nem az, és mennyire útálja, ha annak tartják.

Chad egy beképzelt hülye első, második és harmadik ránézésre is. Olyasvalaki, aki lehet akármilyen jóképű, az ember nem tuja kedvelni.

Kelley Armstrong hozta a szokott formáját ennél a kis novellánál is: az események folyanatosan pörögnek, a szereplők nem nem állnak meg nagy szerelmi vallomásokat tenni, vagy sopánkodni, hanem mentik a bőrüket.

 

Francesca Lia Block: Lilith
Ennek a novellának az az egyetlen pozítívuma, hogy rövid.
Adva van nekünk Paul Michael, aki büdös, antiszociális, valószínűleg túlsúlyos és egy maga által teremtett világban él, amiből csak egy barátnő hiányzik, aki megértené őt.
Lilithről se tudunk meg sokat, csak azt, hogy nem egészen ember, vért szív és sok halál szárad a lelkén (már ha van neki olyan).
Végső soron ez nem túl sok mindenről szól, elég keveset tudunk meg a szereplőkről és a történésekről, így nehéz megkedvelni valamit.

Richelle Mead: Vámpírakadémia 3. - A halál csókja

Mint mondtam, a túl nagy elvárások csalódást szülnek, úgyhogy mikor nekikezdtem a könyvnek nem vártam semmit, és éppen ezért nagyon pozitívan csalódtam.
Alapok: Spoiler az előző kötetekre! Rose még mindig nem heverte ki Mason halálát, sőt, néha látja a fiú szellemét is, amint az szomorúan néz rá, mintha mondani akarna valamit. Életét az sem könnyíti meg, hogy szembe kell néznie a ténnyel, Victor Daskov tárgyalása még nem történt meg, és se Lissa se ő nem mehet el tanúskodni. A testőr képzés közben gyakorlati vizsgával folytatódik, ahol Rose nem Lissát kapja morájául, hanem Christiant. És a szellemlátása egyre zavaróbb és különösebb lesz.
Vélemény: Mint fent említettem, nem számítottam egetrengetően jóra, és talán éppen ezért (és azért, mert mindig fáradt, alig működő aggyal) tetszett ez a rész annyira.
Rose az első kötethez viszonyítva érezhetően változott, már nem volt annyira felelőtlen, mint korábban, de nem vesztette el a hirtelen természetét sem.
Most kicsit közelebbről megismerhettük Eddiet, aki korábban az én fejemben csak Mason-csatlósként létezett, és nagyon megkedveltem.
Lissa viszonylag keveset szerepelt, amit sajnáltam, viszont kárpótlásként több Christian jelenetet kaptam, és az az igazság, hogy minden pillanattal jobban megkedveltem.
Adrianen egy kicsit meglepőttem a végén, mert *enyhe SPOILER* most komolyan ő is belezúgott Roseba? Mintha minden férfi karakter érte nyáladzana. *SPOILER VÉGE*
Dmitrij meg olyan - Rose számára - tökéletesnek van leírva, mint mindig.
Mindent összevetve ez a kötet jobban tetszett, mint az előző.
Kedvenc idézet: "Szomorú volt – igen, igen szomorú. A szemébe nézve a szívem kihagyott. Minden emlék arról, hogy mi történt pár héttel ezelőtt, újra előtört bennem. Újraláttam az egészet: a zuhanó testét, a kegyetlen tekintetet a strigák arcán… Egy csomó lett a torkomban. Ott álltam fázva, döbbenten és képtelenül megmozdulni." (az első alkalom, mikor meglátja Masont)
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5

Richelle Mead: Vámpírakadémia 2. - Dermesző ölelés

Azt hiszem mindenkivel előfordult már, hogy túl sokat várt egy könyvtől. Velem is megtörtént már, nem is egyszer, de ez most más volt, az eddigi "csalódások", mert voltak részek, ahol az események jobban pörögtek, mint azt reméltem. Végülis, nem ásta el magát a sorozat.
Alapok: Rose és Dmitrij egy kegyetlen mészárlás helyszínére érkezik. Az elkövetők? Strigák, méghozzá szervezettek. Annyian voltak, mint eddig még egy támadásnál sem, és emberek is részt vettek benne. A morákon eluralkodik a pánik, sokan nem mernek elutazni otthonról, hogy a szeretteikkel töltsék a karácsonyt, mégis páran elmennek az akadémiára, köztük az a család is, amelynek a testőre egy bizonyos, nagyon híres Janine Hathaway, Rose rég nem látott anyja.
Vélemény: Mint fentebb már említettem ez a rész kevésbé győzött meg, mint az előző. Hogy miért? Nos, röviden: Rose hihetetlenül lassúnak tűnt; a történet a közebe felé kicsit lapossá vált, de a végére szerencsére begyorsultak az események. Volt valami, amit Gigi (titkon az egyik kedvenc könyvkritikusom) említett, de minden konkrét dolog nélkül, mégis kb. az első pár oldal után rájöttem, hogy kiről lehetett szó.
Két új szereplő tűnt fel a kötetben: Tása (Christian nagynénje) és Adrian. Tása egy tettrekész, kedves nő, Adrian pedig nos... érdekes, és egyelőre szimpatikus figura.
Megemlíteném, hogy a vége (nem az utolsó fejezet, arról majd később beszélnék) fantasztikus, és viszonylag valósághű, kivéve talán, hogy hőseinknek egy jó ideig étlen-szomjan kellett átvészelniük, így - nekem - kicsit furcsa volt, hogy volt még ennyi erejük. DE most nem ez a lényeg.
Az utólsó fejezet utolsó oldalai elrontották a könyv befejezését. Addig is zavart az, ami Rose és Dmitrij közt zajlott (Rose szerintem felfoghatta volna egy kicsit normálisabban is), de abban a bizonyos pillanatban nagyon nem illett az oda.
Kedvenc idézet: "De elkaptam a pillantását valakinek, aki a tömeg szélén ácsorgott, és aki nem tűnt se kíváncsinak, se izgatottnak. Eddie volt az. Amikor egymásra néztünk, eleresztett egy apró, szomorú mosolyt. Ő értette."
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/4 (mert voltak részek, amiket egyenesen untam, és a legeslegvége hangulatgyilkos)
Szereplők: 5/5

Richelle Mead: Vámpírakadémia

Évekkel ezelőtt, miután elolvastam az Alkonyat-könyveken, és kitört ez a nagy vámpírhisztéria úgy döntöttém, hogy én az ilyen csilivili vérszívókból nem kérnék töppet, inkább csapkodom a szúnyogokat. A lényeg, hogy egészen mostanáig igyekeztem nem túl komoly kapcsolatba kerülni a vámpíros könyvekkel - vagy filmekkel - aztán valami mégis rávett, mert "ugyan már, ha a ragyogó-vega vámpírok nem is jöttek be, lehet, hogy ez nem olyan rossz" (igen, magamat győzködtem.). És végső soron egyáltalán nem bántam meg, mert sokkalta jobbat kaptam, mint vártam. 

Alapok: Rose és Lissa már két éve szökésben vannak. Hogy miért? Erre sokan tudni szeretnék a választ. Egy valami biztos: nem akarnak visszakerülni a Szent Vlagyimir Akadémiára, ahol morákat (vámpírokat), és dampyrokat (tulajdonképpen testőröket) képeznek ki. Viszont mit tehetne két lány, ha vagy egy tucat őr jelenik meg, hogy visszavigye őket? Konkrétan semmit. Az iskolában azonban felbukkanak a múlt emlékei, és az ok, amiért két esztendeje el kellett szökniük, és egyre tőbb kérdés merük fel, aminek utána kell járni.

Vélemény: A történet tetszett, logikusan volt felépítve, bár kicsit zavart, hogy sok mindenre hamarabb jöttem rá, mint a főhősnő, de ez igazából nem jelentett akkora problémát, így is élveztem.

Rose egy kemény csaj, és szerencsére nem az a típus, aki arra vár, hogy a szőke herceg, illetve esetünkben orosz dampyr, megmentse mindentől, hanem igyekszik helyt állni, de emellett egy átlagos, bulizni és pasizni vágyó 17 éves lobbanékony lány.

Lissa labilis típus, aki a lelki fájdalmat fizikaival kompenzálja, és a vidámsága mögött egy depressziós lány lapul.

Dmirtij egy viszonylag megfontolt, fiatal orosz, akinek a fizikuma se kutya, de neki is megvan a múltja.

Christian egy őrült hősszerelmes, a jobbik fajtából, akinek könyörtelen humora - szerintem - megynerő. A családja miatt peddig könnyen megsajnálja az ember.

Mason egy nagyon aranyos szerplő, pontosan az a típus, aki bármennyire is igyekszik, sose lesz befutó. A többi karakter is ígéretes, a maguk jó és rossz oldalával.

Az első rész olvasása után kijelenthetem, ha a többi kötet is ilyen lesz, akkor örömmel fogom rávetni magam.

Kedvenc idézet: "A morák nagyon sokat elvárnak tőlünk, de tisztában vannak vele, hogy a testőrök is - többé-kevésbé - csak emberek. Úgyhogy a testőrködésért is jár fizetés és szabadság, mint bármilyen más munkáért. Pár keményvonalas testőr - mint például az anyám - nem hajlandó szabadságra menni, mert felesküdött arra, hogy soha nem hagyja el a moraját. Így elnézve Dmitrijt ebben a pillanatban, nagyon is elképzelhetőnek találtam, hogy belőle is ilyesvalaki válik." (oké, nem kedvenc, de legalább nem árul el sokat a történetből)

Összességében:

Alapötlet: 5/5

Kivitelezés: 5/5

Szereplők: 5/5 (bár a szerplők nekem túl szépek - a szó szoros értelmében)