John Scalzi: Az utolsó gyarmat

 Vigyázat erős spoiler veszély az előző két kötetre nézve!
Alapok: Jane Sagan, férje, John Perry, nevelt lányuk Zoe Boutin és annak obin őrei: Apacuka és Fundaluka boldogan élnek a Huckleberry kolónián már évek óta. A két leszerelt katona már egészen hozzászokott az új életvitelhez, a lecsökkent, emberi mértékű erőhöz, az átlagos emberi léthez. Ekkor toppan be Rybicki, aki új feladatot bíz a Perry családra: egy új kolónia, a Roanoke vezetését. Csakhogy ez a bolygó nem egészen olyan, amilyenre a telepesek számítanak, sőt, nem is az a bolygó, amihez először vitték őket. Ez a bolygó, ahol a szállítóhajó útja véget ér, egy soha előtte fel nem fedezett égitest. Az űrhajó nem tudja elhagyni a pályát, a telepesek nem tudnak kommunikálni más gyarmatokkal. A Roanoke kolóniája a külvilág számára elveszett, a telepesek számára pedig számüzetés. Szembe kell nézniük nam csak az elszigeteltséggel, a bolygó élővilágával, hanem a Konklávéval is, ami minden áron meg akarja keresni, és elpusztítani a kolóniát.
Vélemény: Ez az a könyv, amivel John Scalzi akarva-akaratlanul is végleg felkerült a kedvenc íróim közé. Bár ebben nagyban közrejátszottak az előző kötetek is.
Az író nagyszerűsége talán abban rejlik, hogy egy műfajon, egy trilógián belül is változatos, érdekes tudott maradni számomra, hisz minden regénye más témát érint erősen: az első a háborúra fókuszál, a második a szabad akaratra, ez a kötet pedig a kegyetlen politikai játszmákat mutatja be. És mindezek ellenére összefüggő, kerek egészet alkot.
John Perry egy hajszálnyit sem vesztett humorából az első kötethez képest, sőt, most még találékonyabb és tökösebb, mint eddig, pedig már nem zöld. Tetszett, hogy bármin is ment keresztül, még mindig úgy gondolt a Földre, mint az otthonára, és végül ennek megfelelően cselekedett.
Jane Sagan itt végre tényleg nagyobb szerepet kap, és megmutattja az olvasónak, milyen nehéz megszokni, hogy megfosztották az "emberségétől", amit éppen kezdett megszeretni. Emellett, még mindig gyakran gondolkodik úgy, mint a különlegesek katonája, s mégis egyre inkább szembefordul a Gyarmati Szövetséggel, aminek pedig a szolgálására született.
Zoe Boutin, akit az előző kötetben még kislányként ismertünk meg, a harmadik kötetre már a kamaszkor közepén jár, és olyan eszes és találékony, mint nevelőszülei. Szerencsére nem örökölte az apjától az emberiség kipusztítására való hajlamot, teljesen reálisan viselkedik, minden tettében egy fiatal lány érzései, gondolatai tükröződnek vissza.
Apacuka és Fundaluka két érdekes színfolt a történetben. Úgy tűnik John Scalzi  szívesen játszi az előző kötet ellenségeinek megkedveltetésével, hisz az előző részben a rraeyk kerültek más megvilágításba, ebben pedig az obinok, ezzel bebizonyítva, hogy ezek a fajok különálló létformák, és nem csak ellenfélként kerültek bele a könyvekbe.
Savitri még egy jó humorforrás a könyvben, Kranjiccal és Beataval egyetemben.
A történet "főgonosza" csak a regény felénél tűnik fel (az előző kötet végén is megemlítették már), és kiderül, hogy nem is olyan kegyetlen, mint azt a telepesek elsőre hiszik. Persze ehhez nagyban hozzájárul a GySz ellenük bevetett kis csele, de Gau tábornok végső soron egy megbízható személynek bizonyul.
A végső csatajelenet lenyűgöző volt és megdöbbentő. (Spoiler: örülök, hogy a konszuk legalább említés szintjén szerepeltek ebben a kötetben is, és még távolról is segítették a kolóniát.) A könyv lezárása pedig teljes mértékig levett a lábamról. Ilyen befelyezésben nem is mertem reménykedni - vagyis egy kicsit mégis.
Megint egy nagyszerű sorozatot hagytam a hátam mögött, de ha tehetem, még igyekezni fogok összefutni Scalzi úr könyveivel, mert az író megvett magának.
Kedvenc idézet: "És életemben először tudtam, hogy az életem nem csak arról szól, amit közvetlenül magam előtt látok. Nemcsak a csillagokat láttam, hanem észrevettem a csillagképeket is. Az életem a te életed és Zoëé. A közös életünk. Az elejétől a végéig. Ezért megérte mindenről lemondani." (Említettem már, hogy az otthonkeresés is nagyon erősen benne van a könyv hangulatában?)
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5 (és minden ellenérzésem ellenére megbékéltem az obinokkal)

John Scalzi: Szellemhadtest

Le vagyok maradva a kritikákkal. Megint. Mindenki elnézését kérem, amiért ilyen lusta disznó vagyok. Még mindig.
Vigyázat, Spoiler az előző kötetre nézve.
Alapok: Charles Boutin elárulta az emberiséget, megszökött, és három faj közti szövetséget hozott létre, hogy megsemmisítse a Gyarmati Szövetséget. De hátrahagyott valamit, ami talán a nyomára vezethet: felfedezte hogyan tárolhatja a saját tudatmintáját egy konszuktól származó adattárolón, így a GySz kutatócsapata azzal áll elő, hogy egy Boutin DNS-éből gyártott különleges katona testébe töltsék bele a tudatmintát. Ebben segítségükre van a rraey fogjuk, a tudós Cainen. Csakhogy az áttöltés nem hoz azonnali sikert, az újszülött katonának fogalma sincs Boutinról, és, mint minden különleges katona, önmagáról sincs igazán fogalma. Így születik meg Jared Dirac, a szellemhadtest új katonája.
Kivitelezés: John Scalzi ismét nagyot alkotott. Az az igazán érdekes - számomra - , ahogy a véleményemet meg tudta változtatni egy fajról. Az első kötetben egyenesen utáltam a rraeyket, ezeket a madárszerű, emberevő lényeket, viszont ebben a kötetben az egyik kedvenc szereplőm Cainen volt, a rraey tudós.
A másik édrekesség (mielőtt rátérnék a mérhetetlen istenítésre) az obinok fajtörténete. Egy teljes bolygónyi értelmes létforma egyéniség-tudat nélkül. Páratlan, ragyogó és újszerű.
Bár a kötetből hiányoztak a konszuk, kedvenc Scalzi-fajom, de ezt kárpótolta az obin, az ensha és a rraey mélyebb megismerése. És persze a történet.
Ebben a kötetben jobben megismerhetjük a különleges katonákat, azt a létformát, ami számunkra kétségbeejtő, sőt elképzelhetetlennek tűnhet: arra születnek, hogy az emberiséget védjék, de tulajdonképpen ugyanolyan emberi lélekkel rendelkeznek, mint bárki más. Felnőtt testbe zárt gyermeklelkű katonák. Ezt nehéz feldolgozni, ám nekik mégis ez a természetes, így vannak tervezve.
Jared Dirac ébredése pillanatában pontosan ilyen ártatlan, gyermeki és jószándékú, fogalma sincs róla, hogy nem olyan mint a Szellemhadtest többi katonája, hogy elmélyében mélyen ott lapulnak a hazaárulónak nyílvánított Charles Boutin emlékei. Ugyanúgy viselkedik hát, mint a legtöbb különleges katona, bár a saját, Boutinétól erősen eltérő egyéniségénak megfelelően.
Jane Sagan tud Jared születésének körülményierő, és ezért fenntartásokkal viseltetik irányában, mikor a parancsnoksága alá kerül. Végig gyanakszik, és figyeli mikor változik hazaáruló Boutinná, de a végén, a legeslegvégén, Jared Dirac döntését követően mély tisztelet ébred benne a katona iránt.
Sarah Pauling szintén külöleges, újszülött katona, aki őszintén ragaszkodott Dirachoz, bár nem tudta a titkát. Nagyon vidám, erős katona, aki barmi áron végrehajtja a parncsot.
Spoilerezés nélkül nehéz lenne bármi mást mondani a könyvről azon kívül, hogy megríkatott. Gyönyörű volt.
John Scalzi elképesztően ábrázolta az apa kislányához való viszonyulását, azt a határtalan rajongó szeretetet, amit csak egy szülő érezhet a gyermeke iránt. A köszönetnyílvánításból kitűnik, hogy ő maga is apa, és ez meg is látszott Jared és Boutin érzelmeinek ábrázolásakor.
De a könyv igazi nagy kérdése nem a családi érzésekre vonatkozik (bármíly gyönyörűen voltak is ábrázolva ezek), hanem az egyéniséget és a szabad akaratot veszi górcső alá. Hisz mitől ember az ember? Mi tesz valakit rabszolgává? Mennyire maradhat valaki önmaga, ha fokozatosan felszínre kerülnek valaki más emlékei, élményei? Meddig marad az ember önmaga?
Kedvenc idézet: "- Azt mondja, a Különlegesek rabszolgák. Igaza van, nem tudok ezzel vitatkozni. De azt is mondták, mi vagyunk az egyedüli emberek, akik konkrét céllal születnek. Hogy megvédjék a többi embert. Korábban nem dönthettem erről az útról, de most igen. Ez az én választásom.
- A rabszolgaságot választotta.
- Nem. Amikor ezt az utat választottam, megszűntem rabszolgának lenni."
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/5 (bár az előző kötet humor hiányzott bőven kárpótolt a történet tragikuma)
Szereplők: 5/5

John Scalzi: Vének háborúja

Először is bocsánat amiért ilyen késve írom a bejegyzést, mivel a regényt már egy hónapja befejeztem, csak nagyon sűrű volt az októberem.
Alapok: John Perry hetvenöt esztendős. Pont elérte a megfelelő kort a sorozáshoz, és ő örömmel jelntkezik katonának, a Földön pedig úgysincs már semmilye, amiért megérné itt maradni: a felesége meghalt, a fia megáll a saját lábán, és az az iigazság, hogy John nem akar még inkább megöregedni. Az a hír járja, hogy a Gyarmati Szövetség (GYSZ) katonái, a Gyarmati Véderő (GYV) meg tudja fiatalítani az embereket. Ez ésszerűnek is látszik, hisz milyen háború az, amit hetvenöt éves reszkető kezű öregekkel akarnak megvívni? Mr. Perry tehát még utoljára ellátogat felesége, Katharine sírjához, majd összecsomagol és felmegy a GYSZ földkörül keringő bázisára.
Csakhogy nem az elképzelt módon nyerik vissza a fiatalságukat az emberek, és a háború, amit vívnak ugyanígy nem szokványos. Tíz évet kell szolgálniuk, és tíz éven keresztül kell mindent elkövetniük a túlélésért és a csaatért, hogy visszakapják az életüket.
Vélemény: Talán a legjobb könyv, amit idén olvastam. Sőt, hagyjuk a talánt: ez a legjobb könyv, amit idén olvastam (eddig, mert még reménykedhetek csodában, ami felülmúlná ezt).
John Scalzi lehengerlő stílussal rendelketik, tényszerűen ábrázol, mégis mindent éreztem, magam elé képzeltem a szereplők összes rezdülését, és megértettem őket.
Az író által bemutatott világ nem rózsaszín a háború nek kíméli a szereplőket, nem tesz kivételeket, csak mert a szereplő éppen a szívéhez nőtt az olvasónak. A Vének háborúja nem esti mese, tele van reális harccal, elképesztő világokkal és ellenfelekkel, és néha olyan karakterektől kell könnyes búcsút vennünk, akik tényleg aszínünkhez nőttek.
Ám Scalzi könyve nem csak a háború borzalmáról szól, hanem annak mibenlétéről is, hogy miért harcolnak a katonák, hogy miért érzik magukat egy idő után szörnyetegnek, és mégis miért van szükség rájuk. De ami még nagyon kiemelkedő az a Gyarmati Szövetség és az amerikai külpolitika közti hasonlóság, az öregség elleni harc, és a humor. Igen, valóban azt írtam, humor, ugyanis drága főszereplőnk, John Perry csodálatos szarkasztikus humorral van megáldva, és ezt meg is csillogtatja, amikor csak teheti.
Ha már ennyit emlegettem, illene egy kicsit jellemeznek is John Perryt, a mi nagyszerű főhősünket. Mr. Perry, mint már említettem jó humorú, nem túl nagyravágyó, vagy önfényező idős férfi, akit leginkább találékonysága különböztet meg rajtársaitól. Nagyon szépen van ábrázolva a feleségéhez való kötődése is, ami a regény második felében kicsit nagyobb szerepet is kap, de éppen csak agy leheletnyit, így szerencsére nem nyomja el a történetet.
A könyv második felében kap szerepet Jane Sagan különleges katona, a Szellemhadtest hadnagya, akiről nehéz lenne spoilermentesen írni, de annyit mindenképpen elárulhatok, hogy kiváló katona, és ügyesen bánik a késsel is.
Kedvenc mellékszereplőim pedig természetesen a Vén trottyok (nem én neveztem őket így, ők hívták ilyen néven magukat), közülük is Alan, Jesse és Henry, akik mind kidolgozott múlttal és karakterrel rendelkeznek.
Még annyit fűznék hozzá, hogy aki teheti és nem riad vissza a háborús sci-fi-től, olvassa el, mert nagyszerű élmény, főleg a műfaj szerelmeseinek.
Kedvenc idézet: "Akármennyire utáltam a temetőt, azért örültem is, hogy van. Hiányzott a feleségem. A hiányát könnyebb volt elviselni a temetőben, ahol mindig is halott volt, mint az összes olyan helyen, ahol élt." (Nem ez a legjellemzőbb a könyvre. Azt se mondhatnám, hogy ez a legszebb gondolat, amit találhatunk benne, de azt biztosan állítom, hogy rettenetesen igaza van Scalzinak.)
Összességében:
Alapok: 5/5
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5

Dan Wells: Partials - Részben ember

Alapok: A világ tizenegy éve végetért. Egy maréknyi ember élt túl egy halálos vírust, az RM-et, ami az emberiség 99,98 százalékát elpusztította. Tizenegy éve nem született rezisztens gyermek - a csecsemők maximális életkora négy nap. A Remény törvény arra kötelezi a tizennyolc év feletti nőket, hogy minél gyakrabban essenek teherbe és szüljenek, hátha egyszer egy egészséges gyerek születhet, de ez mindeddig nem járt sikerrel; a kormány lejjebb akarja vinni a korhatárt.
Ebben a világban él a tizenhat éves orvos Kira, aki már nem bírja elviselni a csecsemők halálát. Tudja, hogy a korhatár csökkentésével a kormány nem ér el semmit, ami előremozdíthatná a kutatást a gyógymód felé. A lány egészen meglepő, új ötlettel ál elő, mikor megtudja, hogy barátnője terhes: meg akarja vizsgálni a bolygón élő immunis faj egyik képviselőjét, azon faj tagját, amelyet húsz éve az emberek fejlesztettek ki. Egy olyan egyedre van szüksége, aki abból a fajból való, amely kifejlesztette az RM-et, és ezzel kiírtotta az emberiség legjavát. Szereznie kell egy Részlegest.
Vélemény: A könyv nagyon erősen indít - egy kisbaba halálával. Végigkövetjük, ahogy a szülészeti ápolónők közönyösen, fásultan jegyzik fel az adatokat a csecsemő egészségi állapotának romlásáról, és szemtanúi lehetünk az anya fájdalmas kiáltozásának, aki csak a halott gyermekét szeretné a karjába venni.
A világ, amit Dan Wells lefest könyörtelen, szívszaggató és kíméletlen. Az emberek két csoportra szakadtak, egymás ellen kűzdenek, közben a kormány politikai játszmái egyre diktatorikusabbak; elhitetik a néppel, hogy amit ők tesznek az jó és a Remény törvény szükséges a faj újjáélesztéséhez.
Kira ötletét a szenátorok azonnal elvetik, túlságosan is erős bennük a félelem a Részlegesek iránt. Csak egy pestisbébinek juthat eszébe ilyen vakmerő őrültség, csak egy olyan ember képes feltételezni, hogy a Részlegesekben megtalálhatja a gyógymódot, aki már így is a létező világok legrosszabbikában nevelkedett, aki túl fiatal volt még, amikor mindent elveszített.
Kira sikeres akciója után azonban olyasmiket tud meg a vírusról és saját magáról, ami megváltoztatja eddigi gondolkodásmódját. Ha nem a Részlegesek fejlesztették ki az RM-et, akkor a ParaGen - a Részlegeseket megalkotó cég - lehet érte a felelős.
Nagyon szimpatikusak voltak a szereplők; valódi emberek - ill. Részlegesek - voltak az elejétől a végéig. A főszereplő Kira lány létére nem nyavajog mindenfélén, amikor a küldetésére kell figyelnie. Bántja ugyan Marcus viselkedése, de ha cselekednie kell, nem habozik.
Samm, a Részleges, akiről nem tudunk meg annyit, amennyit akarunk, de ha minden igaz a következő kötetben viszontláthatjuk. Azt minden esetre meg kell hagyni, hogy kitartó, és ugyanúgy meg akarja menteni a saját faját, mint Kira az embereket.
Egyesek szerint túl sok volt a virológiai fejtegetés, de ez szükséges - és megjegyzem érthetően előadott - volt. Egy olyan világban, ahol az emberi faj maradéka önmagát emészti fel, nem lehet lassú történetre számítani.
A könyvben megjelenik a politikusok vasmarka is, a totális kontroll szükségessége pedig valamelyest megkérdőjeleződik. Weels nem fest vidám jövőképet elénk, de hűen visszaadja, hogyan is reagálna az emberiség egy ilyen csapásra. Én nem szívesen élnék ilyen világban.
És egy nagy pozitívum, hogy szó esik más kiontinensekről is, bár csak azt engedi sejtetni, hogy Long Islanden kívül mindenhol máshol megszűnt az élet - az RM és az erőmű-robbanások miatt -, örülök, hogy az író nem felejtette el, hogy nem csak Amerika létezik.
Kedvenc idézet: "A 485GA18M számú újszülött 2076. június 30-án, reggel 6 óra 7 perckor halt meg. A kislány három napot élt. Az embergyerekek átlagos élettartama a Szakadás óta ötvenhat óra volt.
Már nevet sem adtak nekik." (Így kezdődik a regény)
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5

Bertold Brecht: Kurázsi mama és gyermekei

Alapok: Kitört a harmincéves háború; Kurázsi mama három gyermekével, kis szekerével és portékájával sorra járja a táborokat. Az asszon azt gondolja, mindent tud a háborúról, amit csak tudni lehet és érdemes, egy valamit azonban saját kárán kell megtapasztalnia: a háborúból nem lehet adózás nélkül megélni.
A háború sorra ragadja el azokat, akiket szeret, míg végül nem marad mása, mint a szekér; magára marad a kiszolgált háború kellős közepén.
Vélemény: A háború kegyetlen dolog; sosincs igazán győztese és vesztese, hiszen mindkét oldalon sok az áldozat. A dráma viszont nem a háború áldozatainak állít emléket, hanem a mindennapi embernek, aki átvészeli azt.
Kurázsi mama túlélő típus, bármihez képes idomulni, nincsenek igazán elvei, elvégre a háborúból él meg. Bár azt mondja, hogy a gyerekeit meg akarja óvni, mégse érzem, hogy tényleg igazán próbálkozna, sokkal inkább hajtja a pénzsóvárság, mint a családi szeretet.
Kattrin volt egyértelműen a kedvenc szereplőm az egész könyvben, pedig végig egy szót se szól. Ő a hőse a drámának, vagyis a hősies alak, tele emberi érzésekkel.
Stüsszi és Eilif számomra semleges szereplők voltak, nem tudtam kedvelni, vagy sajnálni őket. Bár azt be kell valjam, hogy Eilif ártatlanokkal szembeni erőszakosságát nagyon elítélem.
A háború mindenkiben nyomot hagy, de vannak olyanok, akiket nem lehet megváltoztatni. Ezek az emberek halnak meg elsőként. Azok akik alkalmazkodnak, behódolnak, azok túlélhetik, csak az a kérdés, hogy milyen áron?
Végeredményében pozitívan csalódtam a könyvben, sokkal jobban élveztem, mint vártam, mégis sok dolog volt, ami határozottan nem tetszett (gondolok itt Kurázsi mama reakcióira bizonyos esetekben). Brecht jól ábrázolja a szituációkat, de az embereket már annyira nem.
Kedvenc idézet: "Csak alszik." (ez volt az egyetlen jelenet, amikor elhittem, hogy Kurázsi mama tényleg anya)
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Szereplők: 5/3
Kivitelezés: 5/4 (gondolok itt pl. "Az őrség nyilván leszopta magát" -ra és hasonlólra, amik nem egészen illenek a dráma hangulatához.)