Takami Kósun: Battle Royale

Ma véget ért valami nagyszerű és csodálatos. Ma véget ért valami szörnyű és kegyetlen. Ma véget ért a Battle Royale.
Alapok: Adva van a Nagy Kelet-ázsiai Köztársaság egyik harmadikos, középiskolás (itthon ez a kilencedikesnek felel meg) osztálya; negyvenkét fiú és lány, akik már több, mint egy éve ismerik egymást, egymás ismertősei, barátai.És ennek az osztálynak részt kell vennie a Programon. Ez nem mást jelent, mint hogy huszonegy fiú és huszonegy lány kell egymással megkűzdjön életre-halálra, és csak egy győztes lehet. Hogy kicsit "érdekesebb" legyen, az osztály tagjai nyakörvet viselnek, ami azonnal felrobban, ha az illető tiltott zónába lép (hat óránként három zónából válik tiltott zóna), vagy akkor, ha huszonnégy óra telik el anélkül, hogy valaki meghalt volna. Sosem tudhatod, ki ment bele a játékba. Senkiben sem bízhatsz!
Vélemény: Nehéz megmondani, mit is éreztem olvasás közben, de sokszor azon kattogott az agyam, hogy mi (az én gimnazista osztályom) képesek lennénk-e ilyesmire. Az agyam azt súgta, hogy ez lehetetlen, de valami, mint valami rossz akaratú kisördög, folyamatosan elbizonytalanított. Meg tudnék bízni bennük?
És többek közt ez az, amiről szól a könyv, hogyan veszítik el a fiatalok a bizalmukat egymás iránt, és hogyan őrülnek bele a stresszbe.
A könyv egyik nagy erőssége a szereplőkben rejlik, igaz, hogy sokan vannak, de mindannyian egyediek voltak: volt itt naiv zenész, megfontolt zseni, egoista szerencsétlenség, nyugodt vezető, hacker és érzéketlen pszihopata.
Nanahara Súja (igen, magyarosan írva nagyon vicces neveik vannak) kezdetben rendkívül optimista, sőt mondhatni naiv, barátságos és a légynek sem tudna ártani, de a Program miatt veszít a pozitív hozzáállásából. Be kell vallanom nem értem mit is evett rajta az osztály lányainak fele.
Nakagava Noriko Sújához hasonlóan érzékeny, költői lélek.
A kedvenc karakterem egyértelműen Kavada Sogó volt, ez az okos, erős, bátor fiú, aki a tavalyi tartományi Programot is megnyerte (még az elején kiderül, és nem túl meglepő). Végig lenyűgözött, ahogy viszonyult Sújához és Norikohoz, ilyen gyengédséget nem is igazán várna el az ember. De persze mindennek oka van.
Aztán még ott volt Szugimura Hiroki, a szentimentális, kung-fuzó fiú, és Mimura Sindzsi a hacker, aki egyre inkább elveszíti a türelmét...
Hogy a lányok közül is kiemeljek valakit, megemlítemén Szóma Micukót, a kedvenc női karakteremet (beteges, tudom). Szóma élete hátborzongató, kegyetlen és erkölcstelen, ő maga pedig számító és rideg(nek tűnő). Sokkal hanarabb "elvesztette a lelkét", minthogy bekerült volna a Programba.
Ahogy olvastam sokszor eszembe jutott egy idézet Stephen Kingtől: "Ez az embertelen hely emberi szörnyeket szül". Éppen ez volt az egyik nagy bravúrja a könyvnek, megmutatta, hogy kire hogyan hat ez az egész, kit mi vezérel, miért akar túlélni, vagy miért nem.
Nehéz a könyvről nem dicshimnuszokat zengni, de hogy megfékezzem magam, megemlítenék valamit, ami bökte a csőrömet: túl sokszor szó esik arról, hogy kinek ki tetszik (általában véve mindenkinek Nanahara Súja). Lehet, hogy ez csak engem zavart, de nem tartottam odaillőnek. A másik apróság, hogy egyesek nagyon nem akartak meghalni, de ez inkább egyéni probléma Kirijamával szemben.
Ettől eltekintve nagy űrt hagyott maga után a könyv, élveztem, és féltem olvasni, féltettem a szereplőket (joggal, hiszen a többség meghalt).
Kedvenc idézent: "Ez itt a megvalósult fasizmus. Ilyen gáz helyet sehol másutt nem találsz a világon!" (Sindzsi rendszerről alkotott véleménye)
Összességében:
Alapok: 5/5
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5

Mary E. Pearson: Az imádott Jenna Fox

Meg nem tudom mondani, miért, de az biztos, hogy félem ettől a könyvtől, pedig belegondolva, erre semmi okom nem volt.
Alapok: A tizenhét éves Jenna Fox több, mint egy évet volt kómában, és minden korábbi emlékét elvesztette. Balesetet szenvedett, de erről nem mer kérdezni. Ahogy lassan eszébe jutnak a dolgok, és új ismereteket szerez egyre inkább érzi hogy valami nincs rendben vele, és azt sem érti, nagymamája miért utálja őt. Csak azt tudja, hogy nem egészen teljes. Aztán egy nap, egy váratlan, apró sérülés lavinát indít el, mely megkérdőjelezi az egész létezését, az életét. Ő törvénytelen. Mesterséges. Nem egészen emberi. De vajon mit is jelent embernek lenni? Mi a lélek, és mi magunk? És meddig menne el a szülő, hogy megmentse legalább egy részét az imádott gyermekének? Játszhatunk-e Istent, döntve élet és halál felett?
Vélemény: Annyi a kérdés, és olyan kevés a válasz, de lehet, hogy maguk a kérdések fontosabbak, mint a megfejtésük.
Jenna nagyon szép fejlődésen megy át a regény folyamán, indulva a mindenkinek engedelmeskedő, de ugyanakkor dühös és tehetetlen lányból, egészen addig, míg ő dönti el az életét, és elfogadja a sorsát, sőt szinte örül neki, hogy túlélte. És ez az egész folyamat olyan szépen megy végbe benne. Látjuk közben az "eredeti" Jenna fejődését is, aki nem mert ellentmondani, pedig nagyon vágyott arra, hogy ne kelljen tökéletesnek lennie. És az "új" Jenna megteszi, amit a régi nem mert: a kezébe veszi az életét.
Lily, Jenna nagymamája is nagy változáson megy át. Kezdetben, mondhatni írtózik Jennától, és attól, ami lett belőle, de lassan felfedezi benne az unokáját, és megszereti a lányt, aki régen is, most is vele osztja meg a fájdalmát.
Jenna szüleit meg tudom érteni. Ki ne tenné ezt meg az egyetlen gyerekéért, még ha illegáli is, vagy, ha nem is biztos a siker. Nagyon szépen látszik a szeretet és a törtődés, ugyanakkor az aggodalom és a kétely minden megmozdulásukból.
Ethan volt Jenna és Lily után a kedvenc szereplőm, mert megvan a múltja, és Jennát se ítéli el, csak azért, ami, vagy aki, hanem kiáll mellette, még akkor is, ha tudja, ez veszélyes lehet.
Mr. Bender múltja és foglalkozása is érdekes, nagyon meg lehet kedvelni őt és a madarait is.
Ami leginkább megtetszett a könyvben, azok a kérdések, amik szinte kiálltanak a lapról, és a  gondolatok, amiket Jenna megfogalmaz. A stílusa komoly, és lényegretörő, nem kertel, ahogy Mr. Bander mondta "karakán".
A disztópia a könyvben nem politikailag mutatkozik meg, mint a legtöbb esetben. Itt azt vázolják fel, hogy mennyire tönkreteszi az ember a környezetét a sok fejlesztéssel és génmódosítással, és mennyire súlyos következményei lehetnek a gyógyszereknek. De ezeken túl fontosabbak a a filozófiai kérdések, amiket feszeget a könyv az életről, a lélekről, az emberségről.
Amit még megemlítenék: máshol olvastam, hogy egyeseknek nem tetszett az eilógus. Engem viszont nagyon megfogott. (Ahogy Allys sorsa és a szülei is.) Keserédes lezárása egy ilyne keserédes történetnek.
Megj. A borító nagyon illik a történet tartalmához, ügyes volt, aki ezt kitalálta, és köszönet a Cicerónak is érte!
Kedvenc idézet: "Vele kezdıdik és végzıdik minden lélegzetvételem. Biztosan tudom, hogy egy napon, amikor Kayla már betöltött egy bizonyos életkort, télen elutazom Bostonba, és ott is maradok. Nagyokat sétálok majd, és ismét érezni fogom a hideg hópelyhek puhaságát az arcomon. Egyetlen szülınek sem volna szabad túlélnie a gyermekét." (ez egyszerre szép, megrendítő és könyörtelen, és minden, amit a szülő érezhet a gyermeke iránt. Az epilógusból szedtem.)
Vélemény:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5

Sarah Dessen: Tökéletes

Alapok: Macy tökéletes akar lenni, mint a barátja, Jason, vagy a mamája, Deborah, de az az igazság, hogy még mindig nem dolgozta fel, hogy másfél éve látta az apját meghalni, és felelősnek érzi magát a történtekért. Ám amikor a lány azt találja írni Jasonnek, hogy szereti és hiányzik neki, az ridegen elutasítja szünetet javasol a nyár végéig. Macy megijed, teljesen magára marad, és ekkor ismerkedik meg a Wish partiszervízzel, akikkel korábban is találkozott már.
Macyt elragadják az új érzések, a teljes káosz, ami a Wishre mindig oly jellemző, de az lepi meg legjobban, hogy ez nem zavarja őket, sőtt Macyt magát sem. Új barátainak hála kezd megváltozni, és talán kezdi feldolgozni apja elvesztését, de az anyját megrémítik a változások, és hogy Macy már nem "tökéletes".
Vélemény: Bajban voltam. A könyv elején megszállottan kerestem a hibákat, és azt mondogattam magamban: "ez biztos nem lesz olyan jó, mint az előzőek". És addig mondogattam ezt, hogy biztos lettem benne, ez van olyan jó, mint az Altatódal és a Figyelj rám!.
Macy annyira, de annyira vágyott a tökéletességre, arra, hogy szeressék, elfogadják, és rettegett az elutasítástól, ami gyakran fogadta őt otthon, a munkahelyén, a barátjánál. Aztán valami megváltozott: a Wish ráébresztette, hogy nem kell tökéletesnek lenni ahhoz, hogy legyenek olyanok, akik őt magát kedvelik. Be kell valljam nagyon közel került hozzám ez a karakter, mert józanul gondolkodik, és mert, mint sok mindenki más, igyekszik elfolytani az érzéseit. Ettől lett az én szememben igazán emberi.
Wes, nos ő Wes. Ez a srác az elején túl tökéletesnek tűnt, aztán megláttam a felszín alatti réteget, a fiút, akit letartóztattak betörésért, aki elvesztette az anyját, és magára maradt az öccsével, Berttel (aki kicsit visszahúzódó, de nagyon aranyos karakter), a művészt, aki szemétből szobrot készít. Nem, egyáltalán nem tökéletes, mégis az.
Kristy kicsit őrült, megszállott romantikus, aki az átlagon felülit keresi, a pillanatnak él. Persze ennek is megvan az oka; ha valaki a halál torkából jön vissza meglátja, milyen rövid is az élet, ezért minden azon múlik, hogyan éled meg a napjaidat.
Delia igazi színfolt, aki nem tudja élvezni a tökéletességet, mert szerinte a világ csak akkor kerek, ha kicsit mégis szögletes. Nagyon sok vidám percet köszönhetek neki, akárcsak Monicának és az ő "mély érzéseinek", amelyek mindig megnevettettek.
Sokakkal ellentétben én nem utáltam az anyját, mert bár igaságtalan volt vele, és nem volt hajlandó szembenézni a tényekkel, mégis megsajnáltam, megértettem, mert a férje halála után a lányába tudott csak kapaszkodni, és őt nem akarta semmi áron elveszíteni. Igaz, rémesen önző volt e szempontból, de megszokta, hogy Macy nem ellenkezik.
Ami magát a történetet illeti, a vége sejthető volt, de mint oly sok minden másban itt sem a végeredmény a lényeg, hanem az oda vezető út, ami itt a maga tökéletlenségében tökéletes.
Kedvenc idézet: "Az isten szerelmére kérlek, könyörgök, oké?" (Delia "mondókája". És már megint sikerült kiemelnem a legjellegtelenebbnek tűnő mondatot az egészből, de annyira tetszett, hogy nem tudtam ellenállni.)
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5 (furcsa módon bárhogy próbáltam, nem utáltam senkit, még Jasont sem)

Anita Gayn: Senkinek sem kellesz!

Alapok: Emily Sullivan szülei már rég elváltak, így a lány felelőtlen, alkoholista anyjával élt egészen addig, míg egy nap azt az üzenetet nem találja a lakásukban, hogy anyja lelépett aktuális szeretőjével Hawaii-ra. Három hétig él egyedül a lakásban, önmagát eltartva, mikor megjelenik az apja, hogy "hazavigye". Emily természetesen ellenkezik, és rámutat, milyen jól boldogult 15 éves létére is egyedül, de apja mégis meggyőzi, hogy menjen vele, mert megemlíti, hogy Matt is visszatért a városba.
Mattet kislányként ismerte meg, mondhatni ő volt az egyetlen kellemes emléke gyermekkorából, mert ez a kisfiú vígasztalta meg, amikor a szülei veszekedtek, vagyis majdnem minden nap. És persze ott volt Cica, a plüssmedve, aki kettejük barátságának egyik fontos eleme volt.
Emily tehát várta a Mattel való találkozást, de ez fordítva nem mondható el, mert a fiú nem hogy közönyösen, hanem gyűlölködve löki el magától, és teszi pokollá az első heteket a városban. De miért változhat meg egy igaz barátság ennyire?
Véleményem: Régen olvastam ezt a könyvet, de emlékszem, akkor mennyire szerettem, és mennyire nem tetszett a vége. Most már azt hiszem, szükség volt erre a tömény keserűségre, hogy kiteljesedjen. Be kell vallanom nem olvastam az egészet újra, csak belelapoztam, mégis olyan érzésem volt, hogy ezt meg kell osztanom, mert jó lenne, ha többen olvasnák.
Emily rendes, erős, szép lány, aki igyekszik a maga módján, a saját szabályai szerint élni. Viszonylag könnyen megsértődik, és sok előítélettel él például Dorothyval szemben, de mégis képes változtatni. Egyszerre naiv és tapasztalt, szinte felnőtt, felelősségtaljes nő.
Matt gyerekkorában egy kedves, de kicsit dúrva, és mások véleményére sokat adó, ám édes kisfiú volt. Most, szinte felnőttként, odafigyel fogadott testvéreire, és később Emilyre is. Ennek ellenére ő is egy vérbeli tizenéves, hormontultengéses srác, aki nagyon nem tökéletes, és az erkölcsei sincsenek teljesen rendben.
Dorothy és Söszi (valamint Michelle is a maga módján) hihetetlenül aranyos, pillanatok allatt meg lehet őket kedvelni.
A romantikus részt nem tudom mennyire nevezhetem szerelmi szálnak, bár Emily számára ez az első igaz szerelem.
A köny olyasmiről is szól, ami ma már generációs probléma, vagyis a magány, a szeretethiány feldolgozása, a csonka családokban felnőtt, vagy árva gyerekek, az iskolai kiközösítés és a pletykák elviselése, mind-mind igazi kamasz problémák, amik nem csak tizenévesként okoznak fájdalmat, mert sok esetben az egész lényünket meghatározzák.
A végéről már tettem említést, de szeretném megemlíteni, hogy a merengő-n fent van a folytatás, aminek már vidám lezárása van; a címe: Szükségem van rád! Én ezt nem olvastam végig, csak Matt fejezeteit, ami őszintén bőven elég ahhoz, hogy megértsük a végkifejletet, és végső soron azt hiszem, a Senkinek sem kellesz! befejezése úgy jó, ahogy szomorú valójában van.
Igaz, meg vannak a maga kis hibái, de ez igazából nem zavaró, és mivel ennyi idő után sikerült egész jól felidéznem magamban a történetet, úgy vélem kellemes, könnyen elragadó regény kell, hogy legyen.
(Megjegyzés: A szerző Natty-val közösen írt egyik blogregényéről már korábban írtam.)
Kedvenc idézet: "- Ne bántsd Cicát! – kértem. – Ő nem rossz!
- Hányszor mondjam neked, Árulkodós? Ez egy medve.
- Tudom, hogy medve, de Cica is. Te is fiú vagy, meg Matt is – magyaráztam, hogy értse már meg végre.
- Ez a neve? – nevetett ki Matt. – Te tényleg kis hülye vagy még. A Cica nem való egy medvének. Legyen inkább Teddy.
- Cica! – téptem ki akaratosan a kezéből." (egy gyerekkori szép emlék. Ezek voltak az igazi szárnyalásai a történetnek)
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/5 (Itt meg kell jegyeznem, hogy a regény magánkiadás, de ennek ellenére remek)
Szereplők: 5/5