Kerstin Gier: Smaragdzöld

Egy-két éve olvastam az előző két részt, azokra nézve spoileres lesz ez a bejegyzés.
Alapok: Gwendolyn Shepard már két hete képes utazni az időben, és pontosan ennyi ideje ismeri időutazó társát Gideon de Villers, aki épp most törte össze a szívét. De Gwen nem engedheti meg magának, hogy nagyon összezuhanjon: rá kell jönnie, mit rejtett el nagyapja az ő számára, hogy megfejthesse a gróf valódi tervét. Gideon a Paultól kapott iratok alapján már megtalálta ez utóbbira a választ: ha a vérkör teljes lesz, a gróf elnyerheti a halhatatlanságot, amely csak addig tart, míg Gwen meg nem születik. Valószínű tehát, hogy a múlt és jövő összejátszása alapján a gróf már köztük él, a jelenben, és célja nem más, mint Gwen halálával visszaszerezni a halhatatlanságát.
Vélemény: Cukros, mint mindig, de az ilyesmi is elkél néha az ember lányának. De hogy a lényegre térjünk: ez a kötet volt a trilógia legjobbja - szerény véleményem szerint - annak ellenére, hogy ilyen sok szivárványt hányó unikornist egy helyen - elsősorban a befejezésnél - még nem láttam. És mégis végig élveztem.
A könyv minden cukormázosságra ellenére reális és humoros karakterekkel találkozunk végig, aminek drámainak kellett lennie, az drámai volt, úgyhogy nem lehet komoly panaszom a könyvre. Illetve mégis van egy apróság, amit kiemelnék, - nem rontotta az olvasási élményt, mert mellette ugyanúgy szórakoztam, de azért piszkálta a csőrömet - az a halhatatlanság. Nem fogom tovább boncolgatni, mert hatalmas spoiler lenne, de azért zavart.
A szerelmi szál, ami legalább olyan hangsúlyos, mint a történeti szál, viszonylag a realitás talaján marad, mert azt töbször is hallhatjuk, hogy ebben a románcban azért nagy szerepük van a hormonoknak. Persze ez ettől még szerelem-féleség marad, de olyasmi, ami igazán erre a korosztályra jellemző.
És ha már méltattam a szerplőket, nem ártana, ha be is mutatnám őket, kezdve a bájos nagyszájú Gwennel, a Rubinnal, aki bezárja az időutazól vérkörét. Remek humorral kezeli a dolgokat, amikor éppen nem "szobaszökőkúttá" válik, és sír, mint egy gyerek.
Gideon, a Gyémánt kemény fejű, de jó szándékú, kedves fiatalember, aki láthatóan fejlődött az első kötet óta.
Sain Germain gróf gonosz, ahogy annak lennie kell, az ember szinte azért szurkol, hogy Gideon vagy Gwen saját kezűleg intézze el.
A kedvenc szereplőm azonban egyértelműen Xemerius, a szellem-evő vízköpő démon. Egyszerűen felejthetetlen, ahogy kommentálja az eseményeket, nem lehet nem szeretni.
A történet ebben a kötetben vált a legcsavarosabbá; a kérdéseinkre megtudjuk a választ, Gwen rájön, amire mi, olvasók már rájöttünk, és arra is, ami nekünk új. Az idő elvarratlan szálai helyreállnak, és olvashatunk arról a bizonyos báli csókról is - ezúttal az idősebb Gwendolyn kommentálásában.
Ha az ember már belekezdett az Időtlen szerelem sorozatba, vétek lenne kihagyni ezt a kötetet.
Kedvenc idézet: "Xemerius drámaian a mellkasára tette a mancsát. - Máris mész? De hisz messze még a reggel.
- Jaj, fogd már be, Júlia! - morogtam, és erősen a tűre nyomtam az ujjamat."
Összességében:
Alapötlet: 5/4 (a halhatatlanság...)
Kivitelezés: 5/5 kicsi csillaggal
Szereplők: 5/5

Imre Viktória Anna: Kísértés Rt.

Alapok: Serene Nightingale (magyarul fülemüle, ami csak most három napnyi gondolkodás után jutott eszenbe) már öt éve dolgozik bérgyilkosként, s eddig ötvenhárom személy halálát okozta. Ettől eltekintve igazán kedves, bájos lány, aki a bölcsészkaron tanul filozófiát, vagyis egészen átlagos. Erre a lányra tesz fogadást a világot teremtő Anyaisten, Pandora és  az első bukott lélek, Lucifer, a döntőbírő pedig nem más, mint Maara, a kaszával a vállán mászkáló halál. A veresenyüket az nyeri, akinek sikerül a maga oldalára csábítania a Szirén néven elhíresült, fiatal bérgyilkosnőt. Az eszközök nincsenek meghatározva, így mindkét fél beleadhat mindent a cél érdekében. Hogy mi a tét? Az emberiség lelki üdve, és Pandora hálószobálya.
Vélenény: Nagyon sok szempontból érzelmi hullámvasút volt ez a könyv; volt, hogy a szerplőkről változott sokat a véleményem, volt hogy attól féltem túl korán láttam meg benne a potenciális kedvenc könyvet, és persze hagyományos értelemben is, volt hogy a sírás kerülgetett, majd hirtelen őrült mődjára felkacagtam (ez utóbbi sokkal többször fordult elő)-
Akkor essünk túl a szereplők rengetegén (tényleg elég sokan voltak, némelyik nevet alig sikerült megjegyeznem, és magamban csak annyit mondtam "Aha, M.").
Serene határozott, viszonylag jószándékú lány, aki ügyesen választja szét a mellékállását az átlag életétől. A elején nagyon kedveltem, ha nem is értettem, miért ezt az utat választotta, viszont a vége felé kezdett kicsit veszíteni az értékeiből a szememben.
Vincent, Serene bátyja nagylelkű férfi, aki szereti a hugát, és meg akarja védeni mindenféle rossztól. Tud Serene munkájáról, sőt - bíró létére - ő szervezte be, de mentségére legyen mondva, hogy csak jót akart. Egyébként nem rossz poénforrás.
Lucifer meglepően megértő, ám körmönfont alak, látszólag hagyja, hogy Serene döntsön, de a háttérben sok szálat mozgat ő. Egyébként ő is nagyon humoros figura, ahogy esetlenkedik néha.
Pandora, a világmindenség Anyaúristene rendkívül naiv, érzelmes, kissé gyermeteg és rettentően vágyódik a szeretetre, mind gyermekei, mind Lucifer irányából.
Maara nagyon jópofa karakter, sőt az egyik legjobb (megjegyzem, hogy kábé innentől kezdődik a legjobbak listája, ami nem lesz túl rövid). Nagyon szerettem a beszólásait, és egyszerűen azt a különös hangulatot, ami áradt belőle.
Theo olyan kis aranyos karakter volt a szememben, de az ördögűzős jelenete volt a legjobb mind közül.
Anachel egyszerre volt vicces és elszomorító angyal. Menyasszonya, Jill volt az a szereplő, aki miatt tényleg közel sodródtam a síráshoz, valamiért nagyon szurkoltam neki, hogy... nos életben maradjon.
Melpomené pont ellentétes kariert futott be, mint Serene, őt a végére szerettem meg igazán.
Nagyon kedveltem igazából minden démont és angyalt, de az abszolút kedvencem nem is lehetne más, mint Phaniel, a méltán elhíresült Őrült Mészáros, na és persze a felesége iránti rajongása sem volt semmi.
De, hogy a történetről is essen szó, és ne csak a szereplőket méltassam: egyszerűen lenyűgöző, egyszer se áll le, folyamatosan fenntartja az érdeklődést - és a röhögést. Mert a regény legjobb tulajdonsága nem más, mint a humora, amihez foghatót nem mindennap talál az ember. Igaz a vége felé már egyre kevesebb humoros pillanatot kapott az olvasó, de még így akadtak mosolygós pillanatok, bedig elég drámai esmények zajlanak közben.
Apropó vége: ezzel volt egyedül problémám a könyv során, ugyanis bár nagyon sejtettem, hogy mi lesz a vége, mégsem így képzeltem el; nem hittem volna, hogy Serene ez alapján dönt majd (és igen, az atyát is sajnáltam).
De mindent összevetve nagyon szerettem a könyvet, egyedül a vége miatt nem kapja meg a csillagot, pedig hosszú ideje e volt a legjobb könyv, amit olvastam.
Ja, és mielőtt el nem felejtem: a kis képek a fejezetek elején egyszerűen imádnivalóak voltak. (A poszt végébe is felteszem majd a kedvenceimet.)
Kedvenc idézet: "– Ha már a halhatatlan szerelmespárokról beszélünk… – ráncolta a homlokát Lucifer –, jó ideje nem láttam az Őrült Mészárost. Kiküldetésen van?
Pandora elméjében megállíthatatlanul keringeni kezdett egy ismerős, kellemetlen érzés, hogy elfelejtett valamit, amit nem lett volna szabad. Nyelt egy nagyot, és felkészült a katasztrófára." (említettem már, hogy nagyon bírtam a Mészárost?)
Összességében:
Alapok: 5/5
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5