Németh László: Iszony

Nagyon el vagyok maradva. Ha díjat osztanának lustaságért, valószínűleg kiérdemelnék egy aranyérmet. Ezt a könyvet még januárban olvastam. A bejegyzést meg már majd fél hónapja "írom".
Alapok: Kárász Nelli családja leszegényedett, egy kis domos birtokon gazdálkodnak Fáncs mellett. Egy újév reggelén Takaró Sanyi és öccse Imre mennek a házat köszönteni. Sanyi nem is próbálja leplezni, mennyire tetszik neki a tőle oly különböző lány, viszont cigányos viselkedésével, és egész közvetlen lényével undorodást vált ki Nelliből. A lány elutasitó viselkedése nem csüggeszti a fiatal gazdálkodót, sőt, mintha tüzelné Nelli folyamatos ellenállása.
Nelli édesapjának halála után Sanyi veszi át a Kárász birtokot és egyre sürgeti a a házasságot, és Nelli már nem mondhat nemet annak az embernek, aki megmentette. Viszont a házasság alatt a kezdeti viszolygás és lenézés iszonnyá fokozódik, ami végül kitör az asszonyból.
Vélemény: Meg is értem és nem is Nellit. Tudom, hogy miért volt számára ellenszenves Sanyi közvetlen, behízelgő és léha természete. Az ő helyégen nekem se lett volna szimpatikus egy ilyen ember, és én még nem is vagyok "apáca-típus", mint Nelli. Nemrég merült fel bennem a gondolat, hogy Nelli talán aszexuális volt, vagyis képtelen volt fizikailag vonzódni bárkihez. Persze Imrét megnyerőbbnek találta, de ebben az is közrejátszott, hogy úgy hitte, vele nem feltétlenül kéne megosztania az ágyát.
És ha már ennyit írtam róla, talán el is mondhatnám, milyen lány is ez a Nelli: makacs, szorgalmas, hiegvérű és takarékoskodó. Ezek a főbb jellemvonásai, és ezek a fő ütközőpontok a regényben, ugyanis Sanyi mindezen tulajdonságok ellentétével van megáldva. Hiába a mondás, hogy az "ellentétek vonzzák egymást", itt ez határozottan nem érvényesül, mert bár a cigányos jellemű Sanyi szereti, sőtt megfolytja szeretetével Nellit, a fiatal asszony egyenesen iszonyodik tőle.
A cselekmény összesen három évet ölel fel, és elsősorban a szereplők, köztük is Nelli lelki világára, gyötrődésére fókuszál. Láthatjuk, hogyan válik a kezdetben elviselhető házasság pokolian folytogatóvá, hogyan gyűlöli meg egy anya a saját gyerekét, majd végül hogyan talál békét.
Az ami a legtöbb embernek szemet szúrhat (mondhatni jogosan) a történetben az Nelli gyerekéhez való viszony, e az az igazság, hogy ez így teljesen reális. Van olyan csalá, ahol ennél kevesebbért is megútálja valaki a saját gyermekét. De a könyvben többféle anya-gyerek viszonyt is megismerhetünk az elvakult rajongó szeretettől a folyton elégedetlenkedő kapcsolatig.
Hogy mindent öszzevetve milyen is a könyv? Lélektani, vagyis kell egy bizonyos lelki állapot hozzá. Tele van hullaámhegyekkel és hullámvölgyekkel, van hogy együttérzünk a szereplőkkel, van hogy nem is értjük, hogy létezhet ilyen szörnyű ember. De ez teszi hitelessé a regényt. Nekem tetszett, így visszagondolva.
Kedvenc idézet:"A kis utálatos, gondolom magamban, ahogy fürdetésnél a csiklandós barna bőrén, a pihés keresztcsontján végigsiklik a kezem. De ezt nem váddal, a kihordó anyaméh fölháborodásával mondom, hanem mosolytalan, távoli, biztos szeretettel. Mert mi ő is, ez a kezem közt ficánkoló Sanyi? A lányom tán? Egy darab rám bízott, szegény emberiség."
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5 (eggyik se igazán szerethető, de mind hiteles)

Kertész Imre: Sorstalanság

Alapok: A Budapesten élő Köves György édesapja megkapja behívóját az egyik náci munkatáborba, így a férfit kellően elbúcsúztatja a családja. Pár hét elteltével Gyurka munkát kap Csepelen egy gyárban, így segíteni tud mostohaanyjának. Egy nap munkába menet azonban a rendőr leparancsolja az összes zsidót, így hősünket is, és elvezényeli őket további utasításig. Az utasítás pedig világossá tesz mindent, vagy most jelentkeznek önként munkatáborba, vagy később viszik el őket - akaratuk ellenére, rosszabb körülmények közt. Az elbeszélő úgy dönt, hogy társaival elindul, először Auschwitzba, ahonnan csak a fizikailag munkaképesek jutnak tovább Buchenwaldba, illetve Zeitzba. Gyurka a zeitzi munkatáborban ismeri meg Citrom Bandit, aki egyetlen barátjává válik, és segít neki eligazodni a táborban.
Vélemény: Nehéz megmondani, milyen is a könyv valójában. Tragikus? Apatikus? Lenyűgöző? Érdektelen? Nem, tényleg nem tudom megmondani. Azt viszont elmondhatom, mi volt az érzésem olvasás közben, hogy mi az őszinte véleményem.
Nos, mivel őszinteséget ígértem, kezdeném azzal, hogy nagyon untam az elejét, és szinte dührohamot kaptam minden oldal után - ilyen érzéketlen, jellemtelen főhőst nem minden nap lát az ember, vagy eddig sikerült őket kerülgetnem. Aztán ott a történet vezetése, ugyebár azt várnánk, hogy egyenletes iramban telik az idő majd, ám ehelyett az első fele egy rendkívül lassú felvezetés a második fele meg - némi szenvedés és halálközeli állapotok után - egy hirtelen lezárás.
Be kell valljam irodalmi szempontból cseppet sem volt élvezhető számomra az előadásmód, de valahol, az érzéketlenség mélyén megláttam azt a drámaiságot, amit valószínűleg nyújtani akart a könyv. A szereplők teljes mértékig felejthetőek, de nem az ő egyéni tragikus sorsuk volt a középpontban, hanem egyszerűen a tábor egésszének élete. A változások, amik végbennek egy emberben.
A legsokkolóbb talán maga a hétköznapiság, a fásultság, az unalom és az érdektelenség, ami a rabokat egy idő után jellemzte. Mindegyiket, nem csak a zsidókat.
A főszereplő magyargyűlölete - bár nem volt intenzív, mégis - zavart, de végső soron meg lehet ítélni. Bár ettől úgy éreztem, mintha Kertész Imre az egész országot kívánná a föld alá, ám, ha jobban belegondolunk, ez ugyanúgy érthető, csak éppen nem könnyen elfogadható.
Olvastam - és hallottam - vitákat arról, hogy megérdemelte-e Kertész az irodalmi Nobel díjat, vagy sem. Szerintem nem rajtunk áll, hogy ezt eldöntsük. Személy szerint úgy vélem, hogy az ilyesféle díjazás túlságosan is szubjektív ahhoz, hogy mindenki egyetérthessen vele. Ha nekem kellett volna döntenem, valószínűleg nem kapott volna díjat, mert nálam túl sokat számít, hogy élvezhető legyen egy könyv, de az én véleményem lényegtelen.
Maga a cím egyébként kissé elvont hangzású, de a végén egy filozófiai eszmefuttatás révén rájön az olvasó, miért is illik ez a cím a könyvhöz.
Kedvenc idézet: "szeretnék kicsit még élni ebben a szép koncentrációs táborban" (Ez az idézet annyira tetszett, hogy nevetnem - és magyarázkodnom - kellett)
Összességében:
Alapötlet: 5/4 (ez kegyetlenségnek tűnhet, de szerintem túlzottan megleckéztető akart lenni. Ez a magánvéleményem.)
Kivitelezés: 5/4 (lassú, unalmas, néhol barokk körmondatok rohanják le az embert, de végsősoron nemes célt szolgál)
Szereplők: 5/3 (irreleváns jellemük volt)

(Az utolsó pár oldalát egészen élveztem, de egyébként csakis a tragédiája miatt lett 5/4)

Ernest Hemingway: Az öreg halász és a tenger

Ez megint egy rendhagyó, és rövid kritika lesz egy szintén rövid könyvről. Azt mondanom sem kell, hogy akik most rövidített olvasmányt keresnek, azok itt olyat nem találnak.
Vélemény: Santiago egy kubai öreg halász volt szép múlttal, de balszerencsés jövővel. 84 nap telt el, mióta nem fogott halat. A falu lakói vagy kinevetik, vagy sajnálják az öreget, de nem tesznek semmit érte. Csak egy fiú áll mellette, aki segít neki csalit és ételt szerezni.
Az öreg nagyon magányosan él, felesége rég meghalt már, gyermeke nincs; a fiút viszont fiaként szereti. A természettel is különleges a kapcsolata; a halakat, a csillagokat, a Napot és a Holdat testvéreinek tekinti. Mondhatni hatalmas családja van, akihez beszél is, mintha az érthetné.
Félreértés ne essék, én tisztelem Santiagot, és nem tartom őrültnek, sokkal inkább csodálatosnak. Olyan erős lelke, szíve van, amivel kevesen 
büszkélkedhetnek.
Hemingway nem írt nagy szavakat le, a leírásai is egyszerűek, lényegretörőek, és ezzel a csupaszsággal is képes volt megragadni, legfőképpen Santiago kitartása miatt, ami azt kiabálja az olvasó felé, hogy "Ha én nem adom fel, nem panaszkodom, akkor neked is erőt kéne venned magadon. Ilyen az élet" Persze ez így nem hangzik el, de nekem ez volt az érzésem végig, ahogy olvastam. Soha nem szabad feladni. Aki kűzdött, kűzd, vagy kűzdeni fog az nem adhatja fel, mert azzal sokkal többet veszít, mint azt az egy csatát.

(Nem az én műfajom, mármint a lassú történetvezetés engem általában megőrjít, így még többet jelent, hogy ennyire megtetszett.)

Stendhal: Vörös és fekete

Nem szerettem, sőt egyenesen utáltam, de sajnos nem eléggé, mert végső soron be kellett látnom, hogy ez nem is olyan rossz könyv (De olvastam már mérföldekkel jobbat, sőt igényesebbet is).
Alapok: Julien Sorel egy verriéresi ács fia telve nagyravágyással, büszkeséggel és tehetséggel, de alacsony származása miatt nehezen kapaszkodhat feljebb a társadalmi ranglétrán, az egyedüli útnak a papság tűnik, csakhogy nem hisz igazából Istenben és az egyházban. Ezt pártfogója, Chélan abbé is észreveszi, és beajánlja Verriéres polgármesteréhez, de Rênal úrhoz a gyerekei mellé nevelőnek. A tizenkilencéves fiú jól helytáll az új helyén, s felkelti a ház úrnőjének érdeklődését is. Később tiltott szerelem bontakozik ki a képmutató "parasztfiú" és de Rênalné közt, amit Chélan abbé tör szét azzal, hogy a fiút elküldi a besanconi szemináriumba. Itt a szeminárium vezetője, a janzenista Pirard abbé veszi szárnyai alá az értelmes fiút, és segíti későbbi munkájahoz a de La Mole házban.
Vélemény: A fent írtak nagyon vázlatosak, és így is a regény felét teszik csak ki, úgyhogy mondhatnánk, hogy eseménygazdag, érdekes történet. Pedig nem az - legalább is szerintem.
Julien engem nagyon irritált, sőt, határozottan az agyamra ment. Hogy miért? Mert képmutató, egoista bőgőmasina, aki rengeteget "picsog", hogy most
de Rênalné/Mathilde szereti-e, vagy éppen, mert ő olyan fennsőbbrendű, hogy nem tud lealacsonyodni a szeminaristákhoz, így ott nincsenek barátai. Néha legszívesebben fejbevertem volna egy baltával (igen, tényleg idegesített). Egyedül a végén volt olyan érzésem, hogy egy normális, sőt értelmes személyről van szó, de ettől még nem kedveltem meg.
De Rênalné kedves nő, de sajnos ennél nem sokkal több. Amikor a fia megbetegedett, és ő bevallotta hogy Julient jobban szereti a saját gyerekeinél is, akkor viszont leírta magát a szememben. Egyrészt nem lehet összehasonlítani a gyerek iránti szeretetet a szerelemmel, másrészt az is vérlázító, ahogy Julien reagál erre. Mi az, hogy ettől csk mégjobban szereti? Hát nem látja, hogy ez az egész őrültség?
Aztán ott van Mathilde, akivel eleinte szimpatizáltam, mert értelmesnek és szabadszelleműnek (jó értelemben) van beállítva, de úgynézki Julien mindenkinek elveszi a józan eszét, mert Mathildeból, a független, okos lányból egyszerre egy szolgalelkű, meggondolatlan buta liba lesz, aki lagalább annyit hisztériázik, mint a mi kedves kis Julienünk.
Hihetetlen módon volt két szereplő, akivel szemben az egész regény alatt nam tápláltam negatív érzelmeket, és az egyik pedig nem más, mint Pirard abbé, aki apja helyett apja annak az ostoba fiúnak. Egészen megkedveltem ezt a jószándékú papot. A másik ilyen szerencsés szereplő Fouque, Julien barátja, aki elég keveset szerepel, és lehet, épp emiatt kedveltem.
A templom-jelenet elég őrültnek tűnik (talán kicsit erőltetett), mert Julien előtte igyekezett jól szervezni az életét, így mi értelme, ha megöl valakit, aki tönkre tette az álmait, ha egyszer meg lehetett volna oldani sokkal ésszerűbben is, pár hetes levelezéssel, és magyarázkodással. Így Sorel csak a saját életét (és persze de Rênalnéét tette tönkre).
Ha azt mondanám, hogy az egész regényt végigszenvedtem, hazudnék. A vége, a börtönben játszódó rész eléggé tetszett (eltekintve a Mathilde-Julien-de Rênalné hármastól), mivel Julien végre tényleg elkezd gondolkodni, és egész sok mindenben van igaza. Mit ér egy hazugságokra épített élet? Lehetséges hogy két őszinte, boldog hónap többet ér egy életnél? És itt fejti ki igazán, mennyire elítélendő a társadalom. Emellett az is tetszett, hogy Mathilde mindent megtett, hogy megmentse "férjét", és dühített, hogy Julien még csak nem is érez hálát.
Kedvec idézet: "De ha nem volnék is ilyen bűnös, akadnak itt olyanok, akik nem törődnek azzal, ami fiatalságomban szánalmat érdemel, bennem szeretnék megbüntetni és örökre mefélemlíteni azokat a fiatalokat, akik elnyomott osztályban, szegényen születtek, s mégis olyan szerencsések, hogy tanulhattak, és olyan vakmerők, hogy keveredni merészeltek a társasággal, a gőgös gazdagok világával." (Julien beszéde a tárgyalásán)
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/4 (a regényben van pár írói kiszólás, ami nagyon nem illett oda, de egyébként jól írt)
Szereplők: 5/2 (sajnálom, de ezt nem tudom megbocsájtani)

Kosztolányi Dezső: Édes Anna

Kevesen szeretik a kötelező olvasmányokat, talán éppen azért, mert "kötelező". Az ilyeneket nehéz nem zsigerből megvetni, így már az is kész csoda lehetne, hogy a könyv végére érve megkedveletem a történetet.
Hogy miről szól? Egy lányról, egy egyszerű tizenkilenc esztendős cselédlányról, aki szinte tükéletes - gép, vagy talán egy jól idomított állat, mert a regény végére nem igazán marad ember.
Minden Vizynével kezdődött, és a mániákus "tökéletes-cseléd" kutatásával, akit miután meglelt nem akart ereszteni. Nem bánt vele szeretettel, vagy kedvességgel, de ragaszkodott hozzá, mert szüksége volt rá. Kellett neki valaki, aki megbízható, és viszonylag tűrhető társaság, és ezt meg is kapta Édes Annától.
A cselédlány már akkor érezte, hogy valami "rossz" van Vizyék házában, amikor betette oda a lábát. Ez a rossz nem egy megfogható dolog volt, lehetett benne, a méltóságos úrban és asszonyban, vagy éppen Jancsiban. És az az igazság, hogy mindenkiben benne volt ez a különös "gonosz". A gazdái nem emberként kezelték, hanem "cselédként", mintha az olyan nem ember lenne. Önmagában ez is elég ok lenne egy gyilkossághoz, de haladjunk szépen sorban.
Kik a bünösök? Mindenki vétkes, még a legkisebb mellékszereplő is.
Vizyné megkeseredett hisztérika, aki beleőrült a lánya halálába. Érdeklődése kimerül a háztályi teendőkben, nem kedvel igazán semmit és senkit. Ő volt az egyik, aki igazán tárgyiasította Annát.
Vizy egy hűtlen férj, akit csak látszólag érdekel a felesége, vagy igazából bármi, ami a hivatalon kívül zajlik.
Jancsi volt a másik olyan személy, aki a legrosszabb hatással volt Annára. Igaz, ő csak szórakozni akart egy lánnyal, akit futólag egész vonzónak talált, de felelőtlen volt, és nem gondolt a következményekre (pl. terhesség, lelki sebek). Kegyetlenül hajította félre a lányt az első adandó alkalommal, és a végén ez adta az utolsó lökést.
Moviszter doktor a történet egyetlen tisztán gondolkodó alakja. Látja, hogy bánnak a cseléddel, és egyszer meg is jegyzi, hogy ők se mások, mint a gazdáik, de igazából csak egyszer, a tárgyaláson emeli fel a szavát a lány mellett.
És persze ott van Édes Anna, aki ténylegesen, fizikailag követett el gyilkosságot. A kérdés az, hogy jogos volt-e. Vajon jogos-e megölni valakit, aki előzőleg megölt minket, vagyis a lelkünket. Keresztényi szempontból valószínűleg nem, de ha azt nézzük hogyan veszített Anna napról napra az emberségéből, hogy szakított ki belőle mindenki egy darabot, azt csodálom, hogy csak a gazdáival végzett, és nem mindenkivel a környezetében.
Ami még tetszett az az egész művön végigfutó pár éves történelem, és belpolitika. A történet egy nagyon kényes korban játszódik, mégis az események közt megbújva, folyamatosan látjuk, ahogy a Vörösök megbuknak, a románok bevonulnak, és a Fehér Terror kezdetét veszi.
Egyébként a mű végén maga Kosztolányi is megjelenik egy képsor erejéig, a családja körében. Érdekes, az amit a szereplői szájába adott, egyfajta önkritika és ironikus humorizálás egyben, ami furcsa mód nem üt el a történet hangulatától, remek befejezése a műnek.
Szerintem, mindent összevetve a regény:

Móricz Zsigmond: Barbárok

Történet: Bodri juhász legelteti a nyáját kisfiával, mikor két idegen nyájajuhász érkezik, egy kisebb és egy veres. Természetben élőkként, nem nagyon beszélnek egymással, csak miután lemegy a nap, akkor kéri a két idegen, hogy adja el nekik a szíját, amit magának és a fiának készített. Mikor erre nemet mond, agyonütik őt, majd a fiával is végeznek. A két halottat egy helyre temetik a kutyákkal, majd jóízűen enni kezdenek. Tíz nap múlva keresi Bodrit a felesége, de nem találja, ezért elindul, hogy felkutassa. A veres juhász félrevezeti, de rákövetkezendő és tavaszán a nő rájön az igazságra.
Magánvélemény: A gyilkos itt egy igazi barbár; olyan kegyetlenséggel, amire szerintem nem sokan képesek. Lelkiismerete egyáltalán nincs, és igazán oka sincs a gyilkosságokra és lopásokra.
A feleség itt is nagyon érdekes karakter. Legalább olyan közel áll a természethez, mint a juhászok, nem túl beszédes, sőt nem is gyanakvó természet. Nem sír, amikor megtalálja a férjét és a gyerekét a sírban, hanem gyorsan rájön, hogy ki tehette, és feljelenti. Ami azt illeti, az író kiemeli, hogy nem könnyezik egyetlen alkalommal sem. Tűnődtem, vajon miért? Biztos nem érzékezlennek akarta ábrázolni Móricz, hát akkor miért nem sír a gyermeke és a hitvese holtteste fölött? És a válasz egyszerű (legalábbis szerintem): a fájdalmat ő másképp dolgozza fel. Hogy hogyan, az nem derül ki, de szerintem ez a legésszerűbb magyarázat.

Móricz Zsigmond: Szegény emberek

Történet: A katona rövid szabadságra érkezett haza a frontról, de családját adóságban és nyomorban találja. Beáll napszámosnak, hogy ezzel keressen pénzt, de mikor Vargáéknál meglátja, hol tartják a pénzt - amíből a napszámosokat is fizetik - jobb módszenek látja, ha kirabolja őket. Másnap a földön dolgozva beszélget egy István nevű öreg paraszttal, de kilenckor elindul végrehajtani a kitűzött célt. Csak az a probléma, hogy Vargáék otthon hagyták a kislányukat és a csecsemőjüket a szomszéd lány felvigyázása alatt. A gyerekek kíséretiesen hasonlítanak a fronton először megölt gyerekekre. A katona nem engedheti meg magának, hogy szemtanúi legyenek, ezért a két idősebb lányt hidegvérrel meggyilkolja, de a kisbabát nem bántja. Dühödten jön rá, hogy a pénz, amit lopott nem lesz elég az adóság törlesztésére és a téli betevőre, de nem tehet mást, hazamegy és elmondja a feleségének, mit tett.
Magánvélemény: Ez volt az a novella, amelyik megragadott. A katona először úgy viselkedik, mintha nem is lenne szíve, de rá kell jönnünk, hogy ő valaha jó ember lehetett. Valaha, a háború előtt, az előtt, hogy ölnie kellett. De azzal, hogy ölt önmagából veszített el egyre többet és többet. Valószínűleg nem fogta fel igazán azt, mi az amit tett. (A babonás "nem nő tovább a gyerek" rész miatt gondolom ezt.)
A feleség alakja szimpatikus (még akkor is, ha enyhén szólva is antifeminista a hozzáállása, de meg kell hagyni, valószínűleg akkoriban nem sok nő tudta mi az az esélyegyenlőség.) Reálisan gondolkodik, szereti a gyerekeit és a valaha volt férjét, hűséges és ő talán az egyetlen, aki pillanatok alatt felfogja, mi is történt.
Ami a katona személyét illeti, valószínűleg kezdett megbomlani az elméje, de ettől még jól látott pár dolgot a társadalommal kapcsolatban. ("Vicces", hogy az, amiről beszél még ma is fennáll, és valószínűleg soha nem is fog megszűnni.)
A gyilkosság naturalisztikus ábrázolás miatt nem ajánlanám a fiatalabb korosztálynak. (Ahogy még sok minden mást se ajánlanék nekik, amit csinálnak, de nem én hozom a törvényeket.)

Móricz Zsigmond: Tragédia

Nem, ez nem rövidített olvasmány, nem is irodalmi elemzés, csak a véleményem egy műről amit olvastam. (Sőt, még a történet végét se mondom el. Össz-vissz 3 oldal az egész, szóval aki még nem tette, az olvassa el.)
Történet: Kis János alapjáraton egy jelentéktelen, mogorva ember, akit semmi sem érdekel a hasán kívül. Napszámban dolgozik, ahol igyekszik elzárkózni társaitól. Legnagyobb problémája, hogy sose lakik jól, mivel mindig "korpaciberét" eszik. A gazdájának lánya esküdni készül, így Sarudy, a földesúr meghívja minden napszámosát a lakodalomra. Kis János egy groteszk célt tűz ki maga elé: Ki akarja enni Sarudyt a vagyonából, ezért egész álló nap a lakodalomra készíti fel magát.
Magánvélemény: Nem hiába lett Móricz kötelező. Nem, nem azt állítom, hogy a kedvenc íróim közt szerepel, de az egyszerű, paraszti stílus azt az érzést kelti az emberben, hogy valóban a napszámosok közt van; mi magunk is látjuk az eseményeket. A naturalizmus itt még nem durva, mint a Szegény emberekben.
A végkifejlet nem rázott meg különösebben, Kis Jánost még csak nem is tudtam emberszámba venni, más szereplő pedig nem igazán tűnt fel. Összességében azért elmondja, amit kell, jelesen azt, hogy a nyomor mennyire kiöli az "embert" belőlünk.