Németh László: Iszony

Nagyon el vagyok maradva. Ha díjat osztanának lustaságért, valószínűleg kiérdemelnék egy aranyérmet. Ezt a könyvet még januárban olvastam. A bejegyzést meg már majd fél hónapja "írom".
Alapok: Kárász Nelli családja leszegényedett, egy kis domos birtokon gazdálkodnak Fáncs mellett. Egy újév reggelén Takaró Sanyi és öccse Imre mennek a házat köszönteni. Sanyi nem is próbálja leplezni, mennyire tetszik neki a tőle oly különböző lány, viszont cigányos viselkedésével, és egész közvetlen lényével undorodást vált ki Nelliből. A lány elutasitó viselkedése nem csüggeszti a fiatal gazdálkodót, sőt, mintha tüzelné Nelli folyamatos ellenállása.
Nelli édesapjának halála után Sanyi veszi át a Kárász birtokot és egyre sürgeti a a házasságot, és Nelli már nem mondhat nemet annak az embernek, aki megmentette. Viszont a házasság alatt a kezdeti viszolygás és lenézés iszonnyá fokozódik, ami végül kitör az asszonyból.
Vélemény: Meg is értem és nem is Nellit. Tudom, hogy miért volt számára ellenszenves Sanyi közvetlen, behízelgő és léha természete. Az ő helyégen nekem se lett volna szimpatikus egy ilyen ember, és én még nem is vagyok "apáca-típus", mint Nelli. Nemrég merült fel bennem a gondolat, hogy Nelli talán aszexuális volt, vagyis képtelen volt fizikailag vonzódni bárkihez. Persze Imrét megnyerőbbnek találta, de ebben az is közrejátszott, hogy úgy hitte, vele nem feltétlenül kéne megosztania az ágyát.
És ha már ennyit írtam róla, talán el is mondhatnám, milyen lány is ez a Nelli: makacs, szorgalmas, hiegvérű és takarékoskodó. Ezek a főbb jellemvonásai, és ezek a fő ütközőpontok a regényben, ugyanis Sanyi mindezen tulajdonságok ellentétével van megáldva. Hiába a mondás, hogy az "ellentétek vonzzák egymást", itt ez határozottan nem érvényesül, mert bár a cigányos jellemű Sanyi szereti, sőtt megfolytja szeretetével Nellit, a fiatal asszony egyenesen iszonyodik tőle.
A cselekmény összesen három évet ölel fel, és elsősorban a szereplők, köztük is Nelli lelki világára, gyötrődésére fókuszál. Láthatjuk, hogyan válik a kezdetben elviselhető házasság pokolian folytogatóvá, hogyan gyűlöli meg egy anya a saját gyerekét, majd végül hogyan talál békét.
Az ami a legtöbb embernek szemet szúrhat (mondhatni jogosan) a történetben az Nelli gyerekéhez való viszony, e az az igazság, hogy ez így teljesen reális. Van olyan csalá, ahol ennél kevesebbért is megútálja valaki a saját gyermekét. De a könyvben többféle anya-gyerek viszonyt is megismerhetünk az elvakult rajongó szeretettől a folyton elégedetlenkedő kapcsolatig.
Hogy mindent öszzevetve milyen is a könyv? Lélektani, vagyis kell egy bizonyos lelki állapot hozzá. Tele van hullaámhegyekkel és hullámvölgyekkel, van hogy együttérzünk a szereplőkkel, van hogy nem is értjük, hogy létezhet ilyen szörnyű ember. De ez teszi hitelessé a regényt. Nekem tetszett, így visszagondolva.
Kedvenc idézet:"A kis utálatos, gondolom magamban, ahogy fürdetésnél a csiklandós barna bőrén, a pihés keresztcsontján végigsiklik a kezem. De ezt nem váddal, a kihordó anyaméh fölháborodásával mondom, hanem mosolytalan, távoli, biztos szeretettel. Mert mi ő is, ez a kezem közt ficánkoló Sanyi? A lányom tán? Egy darab rám bízott, szegény emberiség."
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5 (eggyik se igazán szerethető, de mind hiteles)

Takami Kósun: Battle Royale

Ma véget ért valami nagyszerű és csodálatos. Ma véget ért valami szörnyű és kegyetlen. Ma véget ért a Battle Royale.
Alapok: Adva van a Nagy Kelet-ázsiai Köztársaság egyik harmadikos, középiskolás (itthon ez a kilencedikesnek felel meg) osztálya; negyvenkét fiú és lány, akik már több, mint egy éve ismerik egymást, egymás ismertősei, barátai.És ennek az osztálynak részt kell vennie a Programon. Ez nem mást jelent, mint hogy huszonegy fiú és huszonegy lány kell egymással megkűzdjön életre-halálra, és csak egy győztes lehet. Hogy kicsit "érdekesebb" legyen, az osztály tagjai nyakörvet viselnek, ami azonnal felrobban, ha az illető tiltott zónába lép (hat óránként három zónából válik tiltott zóna), vagy akkor, ha huszonnégy óra telik el anélkül, hogy valaki meghalt volna. Sosem tudhatod, ki ment bele a játékba. Senkiben sem bízhatsz!
Vélemény: Nehéz megmondani, mit is éreztem olvasás közben, de sokszor azon kattogott az agyam, hogy mi (az én gimnazista osztályom) képesek lennénk-e ilyesmire. Az agyam azt súgta, hogy ez lehetetlen, de valami, mint valami rossz akaratú kisördög, folyamatosan elbizonytalanított. Meg tudnék bízni bennük?
És többek közt ez az, amiről szól a könyv, hogyan veszítik el a fiatalok a bizalmukat egymás iránt, és hogyan őrülnek bele a stresszbe.
A könyv egyik nagy erőssége a szereplőkben rejlik, igaz, hogy sokan vannak, de mindannyian egyediek voltak: volt itt naiv zenész, megfontolt zseni, egoista szerencsétlenség, nyugodt vezető, hacker és érzéketlen pszihopata.
Nanahara Súja (igen, magyarosan írva nagyon vicces neveik vannak) kezdetben rendkívül optimista, sőt mondhatni naiv, barátságos és a légynek sem tudna ártani, de a Program miatt veszít a pozitív hozzáállásából. Be kell vallanom nem értem mit is evett rajta az osztály lányainak fele.
Nakagava Noriko Sújához hasonlóan érzékeny, költői lélek.
A kedvenc karakterem egyértelműen Kavada Sogó volt, ez az okos, erős, bátor fiú, aki a tavalyi tartományi Programot is megnyerte (még az elején kiderül, és nem túl meglepő). Végig lenyűgözött, ahogy viszonyult Sújához és Norikohoz, ilyen gyengédséget nem is igazán várna el az ember. De persze mindennek oka van.
Aztán még ott volt Szugimura Hiroki, a szentimentális, kung-fuzó fiú, és Mimura Sindzsi a hacker, aki egyre inkább elveszíti a türelmét...
Hogy a lányok közül is kiemeljek valakit, megemlítemén Szóma Micukót, a kedvenc női karakteremet (beteges, tudom). Szóma élete hátborzongató, kegyetlen és erkölcstelen, ő maga pedig számító és rideg(nek tűnő). Sokkal hanarabb "elvesztette a lelkét", minthogy bekerült volna a Programba.
Ahogy olvastam sokszor eszembe jutott egy idézet Stephen Kingtől: "Ez az embertelen hely emberi szörnyeket szül". Éppen ez volt az egyik nagy bravúrja a könyvnek, megmutatta, hogy kire hogyan hat ez az egész, kit mi vezérel, miért akar túlélni, vagy miért nem.
Nehéz a könyvről nem dicshimnuszokat zengni, de hogy megfékezzem magam, megemlítenék valamit, ami bökte a csőrömet: túl sokszor szó esik arról, hogy kinek ki tetszik (általában véve mindenkinek Nanahara Súja). Lehet, hogy ez csak engem zavart, de nem tartottam odaillőnek. A másik apróság, hogy egyesek nagyon nem akartak meghalni, de ez inkább egyéni probléma Kirijamával szemben.
Ettől eltekintve nagy űrt hagyott maga után a könyv, élveztem, és féltem olvasni, féltettem a szereplőket (joggal, hiszen a többség meghalt).
Kedvenc idézent: "Ez itt a megvalósult fasizmus. Ilyen gáz helyet sehol másutt nem találsz a világon!" (Sindzsi rendszerről alkotott véleménye)
Összességében:
Alapok: 5/5
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5

Mary E. Pearson: Az imádott Jenna Fox

Meg nem tudom mondani, miért, de az biztos, hogy félem ettől a könyvtől, pedig belegondolva, erre semmi okom nem volt.
Alapok: A tizenhét éves Jenna Fox több, mint egy évet volt kómában, és minden korábbi emlékét elvesztette. Balesetet szenvedett, de erről nem mer kérdezni. Ahogy lassan eszébe jutnak a dolgok, és új ismereteket szerez egyre inkább érzi hogy valami nincs rendben vele, és azt sem érti, nagymamája miért utálja őt. Csak azt tudja, hogy nem egészen teljes. Aztán egy nap, egy váratlan, apró sérülés lavinát indít el, mely megkérdőjelezi az egész létezését, az életét. Ő törvénytelen. Mesterséges. Nem egészen emberi. De vajon mit is jelent embernek lenni? Mi a lélek, és mi magunk? És meddig menne el a szülő, hogy megmentse legalább egy részét az imádott gyermekének? Játszhatunk-e Istent, döntve élet és halál felett?
Vélemény: Annyi a kérdés, és olyan kevés a válasz, de lehet, hogy maguk a kérdések fontosabbak, mint a megfejtésük.
Jenna nagyon szép fejlődésen megy át a regény folyamán, indulva a mindenkinek engedelmeskedő, de ugyanakkor dühös és tehetetlen lányból, egészen addig, míg ő dönti el az életét, és elfogadja a sorsát, sőt szinte örül neki, hogy túlélte. És ez az egész folyamat olyan szépen megy végbe benne. Látjuk közben az "eredeti" Jenna fejődését is, aki nem mert ellentmondani, pedig nagyon vágyott arra, hogy ne kelljen tökéletesnek lennie. És az "új" Jenna megteszi, amit a régi nem mert: a kezébe veszi az életét.
Lily, Jenna nagymamája is nagy változáson megy át. Kezdetben, mondhatni írtózik Jennától, és attól, ami lett belőle, de lassan felfedezi benne az unokáját, és megszereti a lányt, aki régen is, most is vele osztja meg a fájdalmát.
Jenna szüleit meg tudom érteni. Ki ne tenné ezt meg az egyetlen gyerekéért, még ha illegáli is, vagy, ha nem is biztos a siker. Nagyon szépen látszik a szeretet és a törtődés, ugyanakkor az aggodalom és a kétely minden megmozdulásukból.
Ethan volt Jenna és Lily után a kedvenc szereplőm, mert megvan a múltja, és Jennát se ítéli el, csak azért, ami, vagy aki, hanem kiáll mellette, még akkor is, ha tudja, ez veszélyes lehet.
Mr. Bender múltja és foglalkozása is érdekes, nagyon meg lehet kedvelni őt és a madarait is.
Ami leginkább megtetszett a könyvben, azok a kérdések, amik szinte kiálltanak a lapról, és a  gondolatok, amiket Jenna megfogalmaz. A stílusa komoly, és lényegretörő, nem kertel, ahogy Mr. Bander mondta "karakán".
A disztópia a könyvben nem politikailag mutatkozik meg, mint a legtöbb esetben. Itt azt vázolják fel, hogy mennyire tönkreteszi az ember a környezetét a sok fejlesztéssel és génmódosítással, és mennyire súlyos következményei lehetnek a gyógyszereknek. De ezeken túl fontosabbak a a filozófiai kérdések, amiket feszeget a könyv az életről, a lélekről, az emberségről.
Amit még megemlítenék: máshol olvastam, hogy egyeseknek nem tetszett az eilógus. Engem viszont nagyon megfogott. (Ahogy Allys sorsa és a szülei is.) Keserédes lezárása egy ilyne keserédes történetnek.
Megj. A borító nagyon illik a történet tartalmához, ügyes volt, aki ezt kitalálta, és köszönet a Cicerónak is érte!
Kedvenc idézet: "Vele kezdıdik és végzıdik minden lélegzetvételem. Biztosan tudom, hogy egy napon, amikor Kayla már betöltött egy bizonyos életkort, télen elutazom Bostonba, és ott is maradok. Nagyokat sétálok majd, és ismét érezni fogom a hideg hópelyhek puhaságát az arcomon. Egyetlen szülınek sem volna szabad túlélnie a gyermekét." (ez egyszerre szép, megrendítő és könyörtelen, és minden, amit a szülő érezhet a gyermeke iránt. Az epilógusból szedtem.)
Vélemény:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5

Paulo Coelho: Veronika meg akar halni

Alapok: Veronika meg akar halni, vagyis önkezével akar végetvetni az életének. Halálnemként az altató-túladagolást választja, mert ezzel okozna legkevesebb szenvedést a szüleinek. Hogy miért szeretne öngyilkos lenni? Ez bonyolult, vagy egyszerű, kinek hogy tetszik; a lényeg, hogy unja a hétköznapi életet, a szabályokat, amiket mindig betartott, és úgy érzi, már mindent megtett, amit az életben tenni lehet, nem maradt más hátra, mint a halál.
Terve mégsem sikerül, egy kórházban, pontosabban egy bolondokházában találja magát, ahol megtudja, hogy szívbeteg lett az öngyilkossági kísérlet miatt, és már csak egy hete van hátra az életből. Veronika kénytelen az utolsó napjait őrültek közt tölteni, de vagyon ki a bolond igazából? Aki a nyáj után megy, vagy aki a saját világában él?
Vélemény: Kemény dió. Az elején azt gondoltam, hogy végig se olvasom, de aztán belelendültem, és kezdett megtetszeni, majd ismét nem kedveltem, ám a végére megint egészen tetszett.
Veronika volt az abszolút semleges karakter, semmi érzelmet nem váltott ki belőlem, pedig elméletileg ő volt a főszereplő. Egyébként az én ízlésemnek túl átlag-tökéletes nő, akinek igazából csak akaratereje nincs, és hisztizni tud (bár ez utóbbi viszonylag érthető).
Mari volt az egyik legjobb szereplő, az ő háttere és betegsége fogott meg legjobban. Egy nő, aki hatvanöt évesen kezdi újra az életét, minden esetre tiszteletre méltó, ahogy a cél is, amit maga elé tűzött.
Eduard története is érdekes, a szülői szeretet és a meg nem értés keveredése. Egy jó szülő mindenképpen jót akar a gyerekének - még akkor is, ha a gyerek nem akarja. Persze ez első sorban azért van, mert manapság jó, ha van egy szépen kitaposott ösvény előttünk, és az se árt, ha viszonylag jól keresünk, de vannak dolgok, amiket nem szabad erőltetni. Ha valaki művész akar lenni, néha hagyni kell, hogy a saját kárán tanuljon, vagy sikerrel járjon.
Zedka is érdekes nő, de őt nem sikerült igazán megértenem. Az első szerelmét hajkurászta, és ezért lett depressziós, de ennyi év távlatából már be kellett volna látnia, hogy a férfi csak kihasználta, hogy annak már vége - főképp úgy, hogy volt egy szerető férje is az oldalán.
A könyv sokat foglalkozik az őrültség fogalmával, hogy vajon mit is jelent "bolondnak" lenni, és hogy mennyi minden csupán viszonyítás kérdése. És az orgazmus örömeinek kérdésköre is felmerül (ez egyébként az egyik legrosszabban megírt rész, de persze nem E L James szint.), valamint a szeretet és szerelem szerepe, a változatosság igénye is nagyobb szerephez jut.
Voltak erőltetések (de még mennyi!), és szerintem az Istenkeresést is feleslegesen hozta be Coelho, de mindent össze vetve jobbat kaptam, mint vártam, ám így se "szerettem bele".
Kedvenc idézet: "Ekkor megjelent a vásznon egy salvadori egyenruhás férfi, aki különösebb beleélés nélkül mentegetőzött az igazságtalanság miatt – és Mari hirtelen rosszul lett.
Először megpróbálta bebeszélni magának, hogy semmiség az egész, biztosan csak a mozi fülledt levegője miatt van. Ha nem múlik el, kimegy a folyosóra levegőzni.
De a szíve egyre gyorsabban vert, és elöntötte a hideg verejték.
Nagyon megijedt, de próbált a filmre koncentrálni, hátha elvonja a figyelmét. Hiába: nem tudta követni a vásznon a történéseket. Csak peregtek a filmkockák és a feliratok, miközben Mari gondolatai egészen máshol jártak. Minden olyan távolinak tűnt, mintha olyan világba csöppent volna, ahol még sosem járt." (Mari első pánikrohama. Hogy miért ezt választottam? Mert valószínűleg többen éltek már át ilyet, mint azt bárki gondolná, és, mint már mondtam, ez a betegség állt hozzám legközelebb)
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/3
Szereplők: 5/4

Kosztolányi Dezső: Édes Anna

Kevesen szeretik a kötelező olvasmányokat, talán éppen azért, mert "kötelező". Az ilyeneket nehéz nem zsigerből megvetni, így már az is kész csoda lehetne, hogy a könyv végére érve megkedveletem a történetet.
Hogy miről szól? Egy lányról, egy egyszerű tizenkilenc esztendős cselédlányról, aki szinte tükéletes - gép, vagy talán egy jól idomított állat, mert a regény végére nem igazán marad ember.
Minden Vizynével kezdődött, és a mániákus "tökéletes-cseléd" kutatásával, akit miután meglelt nem akart ereszteni. Nem bánt vele szeretettel, vagy kedvességgel, de ragaszkodott hozzá, mert szüksége volt rá. Kellett neki valaki, aki megbízható, és viszonylag tűrhető társaság, és ezt meg is kapta Édes Annától.
A cselédlány már akkor érezte, hogy valami "rossz" van Vizyék házában, amikor betette oda a lábát. Ez a rossz nem egy megfogható dolog volt, lehetett benne, a méltóságos úrban és asszonyban, vagy éppen Jancsiban. És az az igazság, hogy mindenkiben benne volt ez a különös "gonosz". A gazdái nem emberként kezelték, hanem "cselédként", mintha az olyan nem ember lenne. Önmagában ez is elég ok lenne egy gyilkossághoz, de haladjunk szépen sorban.
Kik a bünösök? Mindenki vétkes, még a legkisebb mellékszereplő is.
Vizyné megkeseredett hisztérika, aki beleőrült a lánya halálába. Érdeklődése kimerül a háztályi teendőkben, nem kedvel igazán semmit és senkit. Ő volt az egyik, aki igazán tárgyiasította Annát.
Vizy egy hűtlen férj, akit csak látszólag érdekel a felesége, vagy igazából bármi, ami a hivatalon kívül zajlik.
Jancsi volt a másik olyan személy, aki a legrosszabb hatással volt Annára. Igaz, ő csak szórakozni akart egy lánnyal, akit futólag egész vonzónak talált, de felelőtlen volt, és nem gondolt a következményekre (pl. terhesség, lelki sebek). Kegyetlenül hajította félre a lányt az első adandó alkalommal, és a végén ez adta az utolsó lökést.
Moviszter doktor a történet egyetlen tisztán gondolkodó alakja. Látja, hogy bánnak a cseléddel, és egyszer meg is jegyzi, hogy ők se mások, mint a gazdáik, de igazából csak egyszer, a tárgyaláson emeli fel a szavát a lány mellett.
És persze ott van Édes Anna, aki ténylegesen, fizikailag követett el gyilkosságot. A kérdés az, hogy jogos volt-e. Vajon jogos-e megölni valakit, aki előzőleg megölt minket, vagyis a lelkünket. Keresztényi szempontból valószínűleg nem, de ha azt nézzük hogyan veszített Anna napról napra az emberségéből, hogy szakított ki belőle mindenki egy darabot, azt csodálom, hogy csak a gazdáival végzett, és nem mindenkivel a környezetében.
Ami még tetszett az az egész művön végigfutó pár éves történelem, és belpolitika. A történet egy nagyon kényes korban játszódik, mégis az események közt megbújva, folyamatosan látjuk, ahogy a Vörösök megbuknak, a románok bevonulnak, és a Fehér Terror kezdetét veszi.
Egyébként a mű végén maga Kosztolányi is megjelenik egy képsor erejéig, a családja körében. Érdekes, az amit a szereplői szájába adott, egyfajta önkritika és ironikus humorizálás egyben, ami furcsa mód nem üt el a történet hangulatától, remek befejezése a műnek.
Szerintem, mindent összevetve a regény:

Anita Gayn: Senkinek sem kellesz!

Alapok: Emily Sullivan szülei már rég elváltak, így a lány felelőtlen, alkoholista anyjával élt egészen addig, míg egy nap azt az üzenetet nem találja a lakásukban, hogy anyja lelépett aktuális szeretőjével Hawaii-ra. Három hétig él egyedül a lakásban, önmagát eltartva, mikor megjelenik az apja, hogy "hazavigye". Emily természetesen ellenkezik, és rámutat, milyen jól boldogult 15 éves létére is egyedül, de apja mégis meggyőzi, hogy menjen vele, mert megemlíti, hogy Matt is visszatért a városba.
Mattet kislányként ismerte meg, mondhatni ő volt az egyetlen kellemes emléke gyermekkorából, mert ez a kisfiú vígasztalta meg, amikor a szülei veszekedtek, vagyis majdnem minden nap. És persze ott volt Cica, a plüssmedve, aki kettejük barátságának egyik fontos eleme volt.
Emily tehát várta a Mattel való találkozást, de ez fordítva nem mondható el, mert a fiú nem hogy közönyösen, hanem gyűlölködve löki el magától, és teszi pokollá az első heteket a városban. De miért változhat meg egy igaz barátság ennyire?
Véleményem: Régen olvastam ezt a könyvet, de emlékszem, akkor mennyire szerettem, és mennyire nem tetszett a vége. Most már azt hiszem, szükség volt erre a tömény keserűségre, hogy kiteljesedjen. Be kell vallanom nem olvastam az egészet újra, csak belelapoztam, mégis olyan érzésem volt, hogy ezt meg kell osztanom, mert jó lenne, ha többen olvasnák.
Emily rendes, erős, szép lány, aki igyekszik a maga módján, a saját szabályai szerint élni. Viszonylag könnyen megsértődik, és sok előítélettel él például Dorothyval szemben, de mégis képes változtatni. Egyszerre naiv és tapasztalt, szinte felnőtt, felelősségtaljes nő.
Matt gyerekkorában egy kedves, de kicsit dúrva, és mások véleményére sokat adó, ám édes kisfiú volt. Most, szinte felnőttként, odafigyel fogadott testvéreire, és később Emilyre is. Ennek ellenére ő is egy vérbeli tizenéves, hormontultengéses srác, aki nagyon nem tökéletes, és az erkölcsei sincsenek teljesen rendben.
Dorothy és Söszi (valamint Michelle is a maga módján) hihetetlenül aranyos, pillanatok allatt meg lehet őket kedvelni.
A romantikus részt nem tudom mennyire nevezhetem szerelmi szálnak, bár Emily számára ez az első igaz szerelem.
A köny olyasmiről is szól, ami ma már generációs probléma, vagyis a magány, a szeretethiány feldolgozása, a csonka családokban felnőtt, vagy árva gyerekek, az iskolai kiközösítés és a pletykák elviselése, mind-mind igazi kamasz problémák, amik nem csak tizenévesként okoznak fájdalmat, mert sok esetben az egész lényünket meghatározzák.
A végéről már tettem említést, de szeretném megemlíteni, hogy a merengő-n fent van a folytatás, aminek már vidám lezárása van; a címe: Szükségem van rád! Én ezt nem olvastam végig, csak Matt fejezeteit, ami őszintén bőven elég ahhoz, hogy megértsük a végkifejletet, és végső soron azt hiszem, a Senkinek sem kellesz! befejezése úgy jó, ahogy szomorú valójában van.
Igaz, meg vannak a maga kis hibái, de ez igazából nem zavaró, és mivel ennyi idő után sikerült egész jól felidéznem magamban a történetet, úgy vélem kellemes, könnyen elragadó regény kell, hogy legyen.
(Megjegyzés: A szerző Natty-val közösen írt egyik blogregényéről már korábban írtam.)
Kedvenc idézet: "- Ne bántsd Cicát! – kértem. – Ő nem rossz!
- Hányszor mondjam neked, Árulkodós? Ez egy medve.
- Tudom, hogy medve, de Cica is. Te is fiú vagy, meg Matt is – magyaráztam, hogy értse már meg végre.
- Ez a neve? – nevetett ki Matt. – Te tényleg kis hülye vagy még. A Cica nem való egy medvének. Legyen inkább Teddy.
- Cica! – téptem ki akaratosan a kezéből." (egy gyerekkori szép emlék. Ezek voltak az igazi szárnyalásai a történetnek)
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/5 (Itt meg kell jegyeznem, hogy a regény magánkiadás, de ennek ellenére remek)
Szereplők: 5/5

Sarah Dessen: Figyelj rám

Alapok: Annabelle élete megváltozott tavasz óta: legjobb barátnője "kurvá"-nak bélyegezte, az iskolai társadalom kivetette magából, és ő mégse tud beszélni arról, hogy miért is történt ez. Így inkább hazudik, vagyis inkább csak eltitkolja az igazat, és igyekszik otthon elhitetni, hogy minden rendben, miközben ő magányosan emészti magát azok miatt, amiket nem mer, illetve nem tud bevallani: hogy ott akarja hagyni a modellkedést, hogy elvesztette a barátait, hogy mit tettek vele.
Whitney, a család középső nővére anorexiás. Kb. fél éve, Annabelle talált rá a mosdóban, teljesen legyengülve. Azóta kiengedték a kórházból, és ismét a családjával él, és közben terápiára jár.
Kirsten, a legidősebb lány. Mindig ő volt a bőbeszédű, a nyílt, ő vette észre először Whitney problémáját is, és figyelmeztette a szüleit (akik nem hallgattak rá). Mint két húga, ő is modellként dolgozott, míg rá nem jött, hogy nem képes erre a továbbiakban.
Annabelle viszont továbra sem képes igazat mondani, míg Owen, az ilyesztő, agresszív fiú, akit mindenki elkerül be nem avatja különös nézeteibe.
Vélemény: Ha van manapság olyan ifjúsági könyv, ami nem csöpög a nyáltól, és valós problémákkal állít szembe, akkor ez az. Először valami különös oknál fogva féltem tőle, de ez felesleges volt.
A három lány olyan eltérő, és mégis olyan hasonló. Végig Annabelle szemén keresztül látjuk az eseményeket, mégis mindnyájuk életébe betekintést nyerünk, a múltjukba és a jelenükbe egyaránt.
Annabelle félénk és talán gyengének is nevezhető, de ez - figyelembe véve, hogy mi történt vele - teljesen érthető. Nagyon lassan gyűjt bátorságot ahhoz, hogy őszinte legyen, de ezzel elég sokan így vagyunk.
Whitney tökéletes szépségként van jellemezve, de az ember hamar rájön, hogy a kezdetektől fogva sok problémáája volt az életben. Érdekes, hogy min ő, mind húga úgy érezte, hogy ők az "átmenet", a se nem egyik - se nem másik nővér; a szürke árnyalat.
Kirsten nagyon sok változáson megy keresztül. Ezt úgy is észre lehet venni, hogy a három nővér közül talán ő szerepel legkevesebben.
Owen-t rögtön megkedveltem, amint a kezét nyújtotta, hogy segítsen Annabellen, és bár a zenei ízlése viszonylag távol áll tőlem, mégis ő és a húga Mallory okozta a legtöbb megmosolyogtató pillanatot.
És ez a könyv egy másik nagy erőssége, mert komoly, valós témákról szól (*spoiler* görcsös megfelelni-akarás, anorexia, nemi erőszak *spoiler vége*) mégis némely pillanatokban könnyed és vidám, pont mint az élet, még ha néha nem is vesszük észre.
Kedvenc idézet: "Pszt, Annabel. Csak én vagyok az." (tudom, beteges, hogy a sok szép gondolat közül pont ezt választottam, de a végére ez is más értelmet nyer)
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5

Emily Brontë: Üvöltő szelek

Mint előző bejegyzésemben már említettem, a nyaralásra két könyvet vittem. Az egyikről már írtam, a másikról meg most írok.
Alapok: Mr. Lockwood kibéreli Thrushcross Grange-t, Szelesdomb gazdájától, Heathcliff-től, akinek modorán és visszavonultságán éppúgy meglepődik, mint lakótársai viselkedésén; míg Catherine szíve jéggé fagyottnak tűnik, addig Hareton szinte parasztfiúként viselkedik, annak ellenére, hogy úri családból származik. Az új bérlőt nem hagyja nyugodni kíváncsisága: Mi történhetett ezekkel az emberekkel? Szerencsére házvezezetőnője pontosan ismeri az életüket, mert mindegyik Szelesdombon élő személyt gyermekkora óta ismeri, így ő meséli el életük gyötrelmeit, hogy hogyan vált az árva kisfiúból másokat sanyargató, bosszúszomjas férfi.
Vélemény: Nem olyan könnyű olvasmány, mint például Rejtő regénye. Nem hiába említettem a besorolásnál, hogy lélektani, mert bár a fő témája a bosszú és a szerelem, az ember elgondolkodik: ha ilyen élete lett volna, ő más lenne?
Heathcliff egyszerre volt szánalomra méltó, megkeseredett és örjöngő őrült, mégis olyan fokú szimpátiát keltett, amit nehéz megfogalmazni. Fájt a könyörtelensége, de az esendőség és ragaszkodása - még ha túlzott mértékű volt is - könnyeket csalt a szemembe. Végső soron ő sem volt más, mint egy elveszett, kárhozatra ítélt, szenvedő lélek.
Catherine (az idősebbik) kissé kétszínű volt az én szememben, ám talán pont azért, mert jellembeli fogyatékosságai annyira hasonlítottak az én hibáimra, meg tudtam érteni a döntésit, és azt is ahogy lassan önmagát emésztette fel.
Edgar leginkább az apa szerepében vált kedvessé a szememben, pedig remek férj volt, olyan, amilyennek bárki örülne.
A fiatalabb generációból egyedül Linton nem nőtt a szívemhez, de csak azért, mert a többiekkel összehasonlítva gyengébb jellem volt, könnyebben megtört apja gyűlöletének súja alatt.
De az igazat megvallva, nem tudom azt mondani, hogy volt akár csak egy olyan szereplő is, akit kifejezetten utáltam volna; mindenki olyan emberi és esendő volt, hogy néha úgy éreztem kitépik a szívem könyörtelenségükkel, vagy szenvedésükkel.
A szereplői nem tökéletesek, sőt, távolabb nem is állhatnának a hibátlan jellemtől, de ez teszi őket igazán különlegessé, és hiába tudjuk, mi lesz a sorsuk, az oda vezető út az, ami igazán szívbemarkoló.
Kedvenc idézet: "Mi az, ami nem őt juttatja eszembe? Nem nézhetek erre a padlőra anélkül, hogy lába nyomát ne látnám rajta. Minden felhőben, minden fában az ő arcát látom, őt rejti az éjszaka, ő bukkan elém a nappal csalóka fényiben. Jelentéktelen férfi- és női arcok, a saját arcom, mind gúnyosan őrá emlékeztetnek. Az egész világ körülöttem azt bizonyítja szüntelen, hogy létezett, és én elvesztettem őt! Nos, Hareton az imént örök szerelmem kísértete volt számomra, dühös erőfeszítéseimé, melyekkel jogom kivívására törekedtem, megaláztatásomé, gőgömé, boldogságomé, félelmeimé..."
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5