Jus Accardo: Touch - Érintés

Alapok: Deznee szeret veszélyesen élni és ezzel magára haragítani az apját. Egyébként Dez kemény lány, nem kell félteni, nem csak házak tetejéről deszkázik le teljesen magabiztosan, hanem akár veszélyesnek tűnő, ámde jőképű szökevényeket is nyugodt szívvel visz haza, ha úgy látja, ezzel megmentheti az illatő életét. Kale-lel így találkozik: a fiú menekül egy csapat öltönyös elől, mikor véletlenűl összetalálkozik Dezzel, akitől rögtön elkéri a cipőjét. Miután a lány hazavitte, Kale rájön, hogy ő Marshall Cross lánya, azé az emberé, aki gyermekkorától kínozta és emberek megölésére kényszerítette. Kale ugyanis Hatos, aki képes az érintésével ölni, és épp a Denazen-ből szökött meg, ahol a hozzá hasonlóan különleges képességekkel rengelkezőket tartják fogva.
Mikor kiderül, hogy Dezt nem képes megölni az érintésével, a lány úgy dönt, hogy segít Kale-nek megkeresni a Kaszást, az egyetlen embert, akinek sikerült megszöknie a Denazenből.
Vélemény: Határozottan nem volt rossz, de nem is volt zökkenőmentes a viszonyunk.
Kezdjük rögtön a fekete levessel: egyre inkább gyűlölöm (erős szó, tudom; valójában csak falra mászom) a szerelmi háromszögeket; szinte üldözési mániám van tőlük: akármit olvasok, ezek a kis borzalmak ott vannak. Szóval azt hiszem besokaltam tőlük, és az, ami ebben a könyven volt, rátett erre jó pár lapáttal. Ha valaki el vna keseredve, de egyébként bimbózó románca van egy másik sráccal, muszáj neki az exéhez szaladni "vígasztalásért"?
Deznee Crosst, a főhősnőt kemény fából faragták, nem zuhan magába, csak amikor valaki olyan kerül veszélybe, akit szeret, de ilyenkor is megteszi, amire szükség van, hogy megmentse a barátait. Szeretem az ilyen erős karatereket; egyedül az Alex-elhajlása nem tetszett (meg a tény, hogy már az elején könnyedén megbízik Kaleben)
Kale egy gyilkos testébe zárt ártatlan; így lehetne legkönnyebben megfogalmazni, milyen is ő valójában. Neki minden új az érintéstől kezdve a reklámokon át a (BDB) DVD-ig. De emellett mondhatni hidegvérrel megöl bárkit, aki rátámad, vagy Dezt akarja bántani.
Alex volt számomra a legantipatikusabb karakter; az a személy, akit szerintem csak a szerelmi háromszög kedvéért alkottak meg. Egyértelműen az a szereplő, akinek az ember nem bocsájt meg, ha olyasmit követ el, mint ő a kötet végén.
Brandt amilyen kevés szerepet kapott, annál szimpatikusabb karakter volt: segített Deznek, amikor szükség volt rá, de végül túlságosan is beleélte magát a nyomozásba. Nem volt éppen bátor, fejjel a falnak típus, de amikor kellett, lehetett rá számítani. Az ő feltűnéseinek örültem a legjobban.
Aztán amit furcsállottam: hogyhogy ilyen sok a Hatos a városban? Ezt sohasem magyarázták meg, csak annyit vetetttek oda, hogy ez egyedi eset és ezért épül meg itt a Denazen. Hát ettől nem lettem okosabb.
Még van egy pár dolog, amivel szívesen kötözködnék (pl. Dez és Kale kapcsolatának gyors fejlődése; a főgonosz egysíkúsága - mármint csak azt tudjuk, hogy Marshall okos és gonosz, de semmit arról, hogy mitől lett ilyen, vagy mi történt közte és Sue közt a nyílvánvalón kívül), de azt hiszem ennyi elég a panaszkodásból, mert végső soron jól szórakoztam a könyv olvasása közben.
Kedvenc idézet: "Nagyot sóhajtottam. Ha egy magam korabeli sráccal kell a szexről beszélgetnem, abba én belehalok! A baseballos hasonlatok ebben az esetben nem működnének. Főleg, mert azt sem tudta, mi az a baseball."
Összsségében:
Alapötlet: 5/3 (sok ilyen jellegűvel találkozni mostanában, nem?)
Kivitelezés: 5/4
Szereplők: 5/5

(Erős négyes, még ha nem is tűnik úgy a pontozásból)

Kelley Armstrong: The Reckoning – A leszámolás

Bocsánat a sok késésért és a ritka blogolásért Magánéleti okai vannak, de azért igyekszem legalább havonta valami frissel szolgálni.
Alapok: Miután Cloeék sikeresen megmenekültek ülözőik elől, úgy tűnik talán végre békét nyerhetnek Andrew segítségével. Ám a nyugalom nem tart sokáig. Chloe már az első este felver egy kopogószellemet, aki azt állítja információkkal tud szolgálni az Edison csoportról. Kiderül, hogy a szellem is résztvett a kísérletek első fázisában, a Genezis I programban, aminek szörnyű következményei voltak.
A segítségükre érkező variánsok megrettennek a fiatalok képességeitől, de leginkább Derektől tartanak, aki vérfarkas létére erősen kilóg a variánsok sorából, s ez az ellenérzés később tetlegességig is fajul.
A menekült fiatalok lassan rájönnek, hogy Andrew-nál sincsenek biztonságban, ám a szökés is lehetetlennek tűnik, míg az Edison csoport őket keresi.
Vélemény: Elég vegyes érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban, mivel nagyon sokat vártam, és sokat is kaptam, csak valahogy nem volt olyan tökéletes, mint amilyenben reménykedtem.
Először essünk is túl a negatívumon: a szerelmi háromszög elhúzása. Nem szeretem a szerelmi sokszögeket, és igaz, hogy itt alig volt hangsúly rajta, és a fiúk is nagyon jól (túl jól) kezelték, mégis soknak tűnt. Valószínűleg nem voltam túl romantikus hangulatban, mikor olvastam, minden esetremég az sem tett teljesen boldoggá, hogy a kedvenc párosításom nyert.
De beszéljünk kicsit a karakterek vátozásáról is, mert ez már bizony a dolgok pozitív oldala.
Chloe kezd rátalálni a magabiztosabb önmagára, aki kész cselekedni és nem omlik össze a meghatottságtól,ha valaki kiskutya szemekkel néz rá. A túlélésért pedig talán bármire képes lenne.
Tori kicsit nagyobb szerepet kap, mint az előző kötetekben, és megmutatja egy ragaszkodóbb és "okosabb" (vagy legalább is kockább) oldalát. Határozottan az egyik lagjobb karakter lett a történet végére.
Simon kicsit nőtt a szememben a "tesók mindenek felett" hozzáállásával, de ettől függetlenül még mindig idegesít, hogy mindig a legrosszabbkor bukkan fel, így előtérbe hozva az (ördögi) szerelmi háromszöget.
És ugye ott van a mi önbizalomhiányos, okos vérfarkasunk aki lassan de biztosan halad a teljes farkassá válás felé és hasonló sebességgel közeledik főhősünkhöz is: kettőt előre egyet hátra. Most háttérbe szorul a "Derek tervez Chloe végez" felállás, de ez nem jelenti azt, hogy  nem olyan  parancsolgató, mint általában.
Pozitívumként ott van még a kötet zárása, ami bár nem olyan, mint ahogy a legtöbben számítanának rá, de mégis izgalmas és valahogy életszerűbb, mint egy nagy epikus csata jó és gonosz között.
Mindent összevetve az írónő hozta a formáját, de valahogy a szememben ez a kötet nem múlta felül az előző kettőt.
Kedvenc idézet:"– Hát, amikor felszabadítasz egy démont, kinyitod a…
– Démonvilág kapuját?
– A kapu azért erős szó rá. Inkább egy icipici repedés."
(Az igazi kedvencem a "Lődd le!", de az szövegkörnyezet nélkül nem sokat ér, így egy pár Diriel-pillanatot ragadtam ki)
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5

Neil Gaiman: Amerikai istenek

El vagyok maradva; megint, több könyvvel is. Lusta vagyok, kövezzen meg aki akar.
Alapok: Árnyék három éves börtön után szabadul, de megtudja, hogy a felesége és a legjobb barátja autóbalesetben meghaltak, nincs igazán hova mennie. Ekkor lép be az életébe Szerda, a félszemű különös alak, aki testőri és mindenesi állást ajánl Árnyéknak elég szép fizetéssel. A férfi maga csalásokból él meg, és hősünket is bevonja egy két ilyen akciójába, de legfontosabb küldetése nem a pénzszerzés: rég letűnt isteneket toboroz, hogy hadba szálljanak az új istenségekkel Amerika földjén. Szerda maga is isten, ő a mindenség atyja, Odin a skandináv mitológia főalakja, aki az akasztásokból, a háborúból és az áldozatokból merít erőt. Az istenek olyan területért vívnak, ahol egy istennek sincs maradása, egy földön, ami kiírtja magából a hitet; ők az amerikai istenek.
Vélemény: Csak mert sokáig olvastam, hosszú szüneteket hagyva, nem jelenti azt hogy nem tetszett. Így visszatekintve se állt még teljesen össze, hogy mennyire szerettem, de az biztos hogy különlegesnek találtam. Már a gondolat, is, hogy Amerikába nem valók az istenek; a rohanó világban nem marad időnk hinni, vagy filozofálni: ha megkérdezünk pár embert akár itthon is, hogy mi a vallása, és mit tud mondani róla, lehet, hogy a kérdést se értené. Nem vagyok vallási fanatista, és a könyv se az, nem erről van szó, csak tény, hogy a nagy rohanásban néha elfelejtünk erőt meríteni valamiből.
Árnyék frissen szabadult a börtönből, és ez meg is látszik a viselkedésén, a gondolkodásán, az érzésein. Egyszerű ember, nem egy lángelme, de azért nem is ostoba, a felesége halálát nehezen viseli, ahogy azt is, mikor a nő visszatér a sírjából. Az istenekhez viszonylag jól hozzászokik, de úgy tűnik ez se hozza őt lázba, ahogy Laura fogalmazott: Árnyék kicsit olyan volt, mintha meghalt volna, és az igazi élete is csak a halála után kezdődik.
Szerda először kedves, nagybácsi szerű vén rókának tűnhet, akit még mindig a fiatal lányok vonzanak, de nem szabad hinni a látszatnak: valójában manipulatív és ravasz, ha csak teheti becsapja az embereket.
Hinzelmann még egy érdekes figura, a trükkjére rájöttem, de a kilétét csak a végén tudtam meg. Érdekes, hogy mennyire szimpatikus volt végig a karaktere, még a könyv legvégén is.
Amit nagyon szerettem, azok a fejezetek végén lévő külön kis történetek, amik nem vitték előrébb a történet menetét, de mégis elszórakoztattak, érdekesek voltak.
A végén ne számítson senki nagy epikus csatára, sokkal inkább a sötét tervek kerülnek előtérbe, ami engem személy szerint nem is zavart; kicsit olyan a lezárása, mint a Csillagpornak: a tanúság számít.
Kedvenc idézet: "Ez a föld nem isteneknek való." (elég sokat is hivatkoztam már erre)
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/5 (sokan káromkodós bölcselkedésnek tartják, de úgy néz ki, nekem tetszik az ilyesmi.)
Szereplők: 5/5

Gail Carriger: Változatlan

Már megint (még mindig) le vagyok maradva a kritikákkal, úgyhogy előfordulhat, hogy pontatlan leszek. Előre is elnézést.
Alapok: Lady Maccon egy éjjel arra ébred, hogy drága farkasember férje ordít valakivel, és beletelik némi időbe, míg Alexia rájön: kivételesen nem miatta dühös a Woolsey falka vezetője. Lord Maccon dühének oka egy járványszerű esemény, ami London egy területén jelentkezett: a természetfeletti lények tömegesen váltak ismét halandóvá. A járvány oka ismeretlen, de kísértetiesen hasonlít az Istenölő Ragályra, ami az ókori Egyiptomban sorra tette a természetfelettieket végleg halandóvá.
Lord Maccon eközben Északra indul, hogy kapcsolatba léphessen régi falkájával, amely most vesztette el alfáját, és a gróf távozását követően a járvány is Skócia felé kezd haladni. Alexia úgy dönt értesítenie kell férjét a fejleményekről, így léghajóra száll egy vegyes társasággal a kíséretében; vele tart húga, Felicity, szobalánya, Angelique, a francia, férfi ruhát viselő feltalálónő, Madam Lefoux és a Woolsy falka főtalpasa, Tunstell, aki gyengéd érzelmeket táplál Ms Hisselpenny iránt, aki szintén barátnőjével utazik.
Alexia mindent elkövet, hogy rájöjjön, mi áll a járvány hátterében, és ki próbálta őt kétszer is megölni a repülőút alatt.
Vélemény: Lenyűgözött. Általában szeretem az erős női karaktereket, és itt, mintha Alexia még határozottabb és még lélektelenebb lett volna, mint azelőtt. De az is lehet, hogy a története jobban megfogott.
Alexia, mint már mondtam, rendkívül erős, humoros jellem, aki most ténylegesen nem csak belecsöppen a rejtély megoldásába, hanem ő maga oldja meg az ügyet. Értetlensége a Madam érdeklődésének milyensége felől pedig rendkívül szórakoztató.
Conall amilyen kevés szerephez jutott ebben a kötetben, annál emlékezetesebbek voltak a jelenetei, és a végén megértettem a reakcióját, még akkor is, ha mi olvasók tudjuk, hogy nem volt igaza.
Madam Lefoux egy nagyon szórakoztató, nagyon francia és nagyon gödröcskés nő, és ha eddig nem fejeztem volna ki elég világosan: a nőket részesíti előnyben. Sok vicces szituáció adódik közte és Alexia közt a kötet során, mikor a Madam flörtölési szándékait szegény grófné nem érti.
A Kingair-falka tagjai, elsősorban az alfanősténye szintén megvett magának. Minden pillanatuk egy kincs.
A történet maga szerintem szórakoztatóbb volt, mint az első kötet, talán a szereplők miatt, talán a járvány miatt. Mindenesetre nagyon élveztem, és még mindig nem vagyok benne biztos, ki próbálta megölni Lady Maccont, de örülök, hogy nem járt sikerrel.
A humora olyan, mint volt: kicsit angol, nagyon bolond és az ízlésemnek pont megfelelően nem túl édes, nem túl savanyú. Nem  csak a már igen sokat emlegetett helyzetkomikumra épül, hanem erős jellemkomikum és szarkazmus jellemzi. Carrigert nagyszerű humorral áldotta meg a sors.
És ami a végét illeti: nagyon tetszett, annak ellenére, hogy miután letettem a könyvet percekig sokkos állapotban ültem, és abban reménykedtem, hogy ugye nem így ért véget. Ezek után nem is kérdés, hogy várom-e már a következő kötetet.
Kedvenc idézet: "– Conall – bökte ki – kérlek, ne vedd ezt rossz néven, de talán ez volt a leggusztustalanabb dolog, amit életemben láttam.
– Embergyerek születésének még nem voltál tanúja?
– Nem, persze, hogy nem. Ne légy közönséges!
– Hát, akkor talán jobb lenne, ha kicsit még várnál az ítélkezéssel"
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/5 (lehet, hogy velem van a baj, de ez jobban tetszett, mint az előző kötet)
Szereplők: 5/5

Gail Carriger: Soulless - Lélektelen

Alapok: Alexia Tarabotti kisasszonyt bottal verte a sors: nem elég, hogy eszes, vénlány és lélektelen, de azt is örök életére el kell viselje, hogy az apja olasz származású volt, így bőre sötétebb, orra hangsújosabb, csípője és melle nagyobb, mint azt a tizenkilencedik század végi divat megkívánta. Igaz, az emberek toleránsabbakká váltak, megtanulták befogadni a természet felettit, de Miss Tarabottival nem tudnak mihez kezdeni az angol urak és hölgyek. Na de mi történi akkor, ha egy neveletlen, rosszul öltözött ráadásul sejpítő vámpír rátámad Alexiára, anélkül, hogy bemutatták volna őket egymásnak, és a hölgy véletlenül szíven találja szúrni őt a hajtűje és hőn szeretett napernyője segítségével? A helyszínre érkezik a NYIHA vezetője, Lord Conall Maccon, a londoni farkasember-falka alfája, s hamarosan kiderül, hogy a vámpí törvénytelenül lett átváltoztatva, nem tartozik egyetlen bolyhoz sem, de nem is tudnak kóbor királynőről. Felmerül tehát a kérdés, hogy akkor ki változtatta át azt a személyt, és mi célból, sőt hogy volt egyáltalán képes erre? De minden kérdés közt a legfontosabb, hogy mégis miért mutat szerelmi jellegű érdeklődést Lord Maccon Miss Tarabotti iránt?
Vélemény: Egy részt el se lehetett szakítani ettől a könyvtől, más rész napokba - vagyis több, mint egy hétbe - telt, hogy összeszedjem magam annyira, hogy véleményt írjak róla. Hogy miért? Mert annak ellenére, hogy nagyon élveztem, és az egekig tudnám magasztalni megláttam a hibáit is.
Alexia Tarbotti kisasszony természeten túli - vagyis lélektelen - mivoltának köszönhetően semlegesíteni tudja a természet feletti lények képességeit, így se vámpír se vérfarkas nem tud neki hagyományos, fajtájukra jellemző módon. Maga a hölgy egyébként kiterjedt tudományos jellegű érdeklődési körrel rendelkezik, és igencsak modern nézeteket vall.
Lord Maccon kicsit olyan, mint egy egy mogorva pokróc és egy kölyök kutya keveréke; határozott modora mindenre kiterjed, de néha megfeledkezik magáról, vagy az illemről - esetleg mindkettőről, és ilyenkor általában Alexia fenekén köt ki a keze.
Lord Akeldama a világ legkülönösebb vámpírja: rajong a rokokkó divatért, bőbeszédű, és szerelmi érdeklődése saját nemére korlátozódik. Komolyan nagyon kedveltem ezt a drága vérszívót.
A történet legerősebb vonása az ellenállhatatlan humor, ami csak azt nem nevetteti meg, aki nem tud mosolyogni a finom angolhumoron, ha nincs teletűzdelve mindenféle káromkodással.
A természetfelettit is más megvilágításbahelyezi az írónő; a vámpírok például kaptárhoz szerű bolyokba rendeződve élnek, a farkasemberek csak telihold idején veszítik el teljesen a kontrollt önmaguk felett, de bármely éjszaka alakot tudnak váltani (ami fájdalommal jár, de ez viszonylag elviselhető). No meg ezelőtt lélektelenekről se hallottam, se az átváltozáskor várható túlélési esélyeket se magyarázták még sehogy. Ez az újítás, de a szokott elemek megtartása mellett nekem nagyon tetszett.
A romantikus szál is lényeges szerepet kap, a történet szinte el is törpül mellette, és ez, valamint az ebből adodó apró problémák voltak amik szemet szúrtak. Példa képpen kiemelném, hogy a nagy harcjelenetben miért éppen egy félholt vámpír ment meg mindenkit, vagy mikor hőseink be vannak zárva egy cellába, miért a romantikus kalandjuk izgatja őket (oké, ezt azért még megértem). De ami igazán zavart - a többi mellett el lehet menni egy szemöldök-rándulással -, hogy úgy tűntetik fel, mintha a főhősnő kinyomozta volna a rejtélyt, pedig valójában nem. Tény, hogy sok minden összeállt az agyában az esetről, de megfejtenie nem sikerült - ezt már a véletlennek köszönheti.
Félreértés ne essék, nagyon élveztem ezt a regényt, és amint tudom elolvasom a következő kötetet is, de a hibái mellett nem tudtam elmenni, sajnos.
Kedvenc idézet: "Hogy egy efféle kikentkifent társaság mit keres egy könyvtárban, az rejtély. Alexia úgy sejtette, bizonyára a kártyaszobát keresték, de alaposan eltévedtek, viszont emiatt neki most úgy kellett tennie, mintha ő is csak most fedezte volna fel a kimúlt vámpírt. Lemondóan vállat vont tehát, felsikoltott, majd ájulást mímelve összecsuklott."
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/4
Szereplők: 5/5

 (Hivatalosan is szőrösszívű, mazochista ember lettem.)

Kerstin Gier: Smaragdzöld

Egy-két éve olvastam az előző két részt, azokra nézve spoileres lesz ez a bejegyzés.
Alapok: Gwendolyn Shepard már két hete képes utazni az időben, és pontosan ennyi ideje ismeri időutazó társát Gideon de Villers, aki épp most törte össze a szívét. De Gwen nem engedheti meg magának, hogy nagyon összezuhanjon: rá kell jönnie, mit rejtett el nagyapja az ő számára, hogy megfejthesse a gróf valódi tervét. Gideon a Paultól kapott iratok alapján már megtalálta ez utóbbira a választ: ha a vérkör teljes lesz, a gróf elnyerheti a halhatatlanságot, amely csak addig tart, míg Gwen meg nem születik. Valószínű tehát, hogy a múlt és jövő összejátszása alapján a gróf már köztük él, a jelenben, és célja nem más, mint Gwen halálával visszaszerezni a halhatatlanságát.
Vélemény: Cukros, mint mindig, de az ilyesmi is elkél néha az ember lányának. De hogy a lényegre térjünk: ez a kötet volt a trilógia legjobbja - szerény véleményem szerint - annak ellenére, hogy ilyen sok szivárványt hányó unikornist egy helyen - elsősorban a befejezésnél - még nem láttam. És mégis végig élveztem.
A könyv minden cukormázosságra ellenére reális és humoros karakterekkel találkozunk végig, aminek drámainak kellett lennie, az drámai volt, úgyhogy nem lehet komoly panaszom a könyvre. Illetve mégis van egy apróság, amit kiemelnék, - nem rontotta az olvasási élményt, mert mellette ugyanúgy szórakoztam, de azért piszkálta a csőrömet - az a halhatatlanság. Nem fogom tovább boncolgatni, mert hatalmas spoiler lenne, de azért zavart.
A szerelmi szál, ami legalább olyan hangsúlyos, mint a történeti szál, viszonylag a realitás talaján marad, mert azt töbször is hallhatjuk, hogy ebben a románcban azért nagy szerepük van a hormonoknak. Persze ez ettől még szerelem-féleség marad, de olyasmi, ami igazán erre a korosztályra jellemző.
És ha már méltattam a szerplőket, nem ártana, ha be is mutatnám őket, kezdve a bájos nagyszájú Gwennel, a Rubinnal, aki bezárja az időutazól vérkörét. Remek humorral kezeli a dolgokat, amikor éppen nem "szobaszökőkúttá" válik, és sír, mint egy gyerek.
Gideon, a Gyémánt kemény fejű, de jó szándékú, kedves fiatalember, aki láthatóan fejlődött az első kötet óta.
Sain Germain gróf gonosz, ahogy annak lennie kell, az ember szinte azért szurkol, hogy Gideon vagy Gwen saját kezűleg intézze el.
A kedvenc szereplőm azonban egyértelműen Xemerius, a szellem-evő vízköpő démon. Egyszerűen felejthetetlen, ahogy kommentálja az eseményeket, nem lehet nem szeretni.
A történet ebben a kötetben vált a legcsavarosabbá; a kérdéseinkre megtudjuk a választ, Gwen rájön, amire mi, olvasók már rájöttünk, és arra is, ami nekünk új. Az idő elvarratlan szálai helyreállnak, és olvashatunk arról a bizonyos báli csókról is - ezúttal az idősebb Gwendolyn kommentálásában.
Ha az ember már belekezdett az Időtlen szerelem sorozatba, vétek lenne kihagyni ezt a kötetet.
Kedvenc idézet: "Xemerius drámaian a mellkasára tette a mancsát. - Máris mész? De hisz messze még a reggel.
- Jaj, fogd már be, Júlia! - morogtam, és erősen a tűre nyomtam az ujjamat."
Összességében:
Alapötlet: 5/4 (a halhatatlanság...)
Kivitelezés: 5/5 kicsi csillaggal
Szereplők: 5/5

Imre Viktória Anna: Kísértés Rt.

Alapok: Serene Nightingale (magyarul fülemüle, ami csak most három napnyi gondolkodás után jutott eszenbe) már öt éve dolgozik bérgyilkosként, s eddig ötvenhárom személy halálát okozta. Ettől eltekintve igazán kedves, bájos lány, aki a bölcsészkaron tanul filozófiát, vagyis egészen átlagos. Erre a lányra tesz fogadást a világot teremtő Anyaisten, Pandora és  az első bukott lélek, Lucifer, a döntőbírő pedig nem más, mint Maara, a kaszával a vállán mászkáló halál. A veresenyüket az nyeri, akinek sikerül a maga oldalára csábítania a Szirén néven elhíresült, fiatal bérgyilkosnőt. Az eszközök nincsenek meghatározva, így mindkét fél beleadhat mindent a cél érdekében. Hogy mi a tét? Az emberiség lelki üdve, és Pandora hálószobálya.
Vélenény: Nagyon sok szempontból érzelmi hullámvasút volt ez a könyv; volt, hogy a szerplőkről változott sokat a véleményem, volt hogy attól féltem túl korán láttam meg benne a potenciális kedvenc könyvet, és persze hagyományos értelemben is, volt hogy a sírás kerülgetett, majd hirtelen őrült mődjára felkacagtam (ez utóbbi sokkal többször fordult elő)-
Akkor essünk túl a szereplők rengetegén (tényleg elég sokan voltak, némelyik nevet alig sikerült megjegyeznem, és magamban csak annyit mondtam "Aha, M.").
Serene határozott, viszonylag jószándékú lány, aki ügyesen választja szét a mellékállását az átlag életétől. A elején nagyon kedveltem, ha nem is értettem, miért ezt az utat választotta, viszont a vége felé kezdett kicsit veszíteni az értékeiből a szememben.
Vincent, Serene bátyja nagylelkű férfi, aki szereti a hugát, és meg akarja védeni mindenféle rossztól. Tud Serene munkájáról, sőt - bíró létére - ő szervezte be, de mentségére legyen mondva, hogy csak jót akart. Egyébként nem rossz poénforrás.
Lucifer meglepően megértő, ám körmönfont alak, látszólag hagyja, hogy Serene döntsön, de a háttérben sok szálat mozgat ő. Egyébként ő is nagyon humoros figura, ahogy esetlenkedik néha.
Pandora, a világmindenség Anyaúristene rendkívül naiv, érzelmes, kissé gyermeteg és rettentően vágyódik a szeretetre, mind gyermekei, mind Lucifer irányából.
Maara nagyon jópofa karakter, sőt az egyik legjobb (megjegyzem, hogy kábé innentől kezdődik a legjobbak listája, ami nem lesz túl rövid). Nagyon szerettem a beszólásait, és egyszerűen azt a különös hangulatot, ami áradt belőle.
Theo olyan kis aranyos karakter volt a szememben, de az ördögűzős jelenete volt a legjobb mind közül.
Anachel egyszerre volt vicces és elszomorító angyal. Menyasszonya, Jill volt az a szereplő, aki miatt tényleg közel sodródtam a síráshoz, valamiért nagyon szurkoltam neki, hogy... nos életben maradjon.
Melpomené pont ellentétes kariert futott be, mint Serene, őt a végére szerettem meg igazán.
Nagyon kedveltem igazából minden démont és angyalt, de az abszolút kedvencem nem is lehetne más, mint Phaniel, a méltán elhíresült Őrült Mészáros, na és persze a felesége iránti rajongása sem volt semmi.
De, hogy a történetről is essen szó, és ne csak a szereplőket méltassam: egyszerűen lenyűgöző, egyszer se áll le, folyamatosan fenntartja az érdeklődést - és a röhögést. Mert a regény legjobb tulajdonsága nem más, mint a humora, amihez foghatót nem mindennap talál az ember. Igaz a vége felé már egyre kevesebb humoros pillanatot kapott az olvasó, de még így akadtak mosolygós pillanatok, bedig elég drámai esmények zajlanak közben.
Apropó vége: ezzel volt egyedül problémám a könyv során, ugyanis bár nagyon sejtettem, hogy mi lesz a vége, mégsem így képzeltem el; nem hittem volna, hogy Serene ez alapján dönt majd (és igen, az atyát is sajnáltam).
De mindent összevetve nagyon szerettem a könyvet, egyedül a vége miatt nem kapja meg a csillagot, pedig hosszú ideje e volt a legjobb könyv, amit olvastam.
Ja, és mielőtt el nem felejtem: a kis képek a fejezetek elején egyszerűen imádnivalóak voltak. (A poszt végébe is felteszem majd a kedvenceimet.)
Kedvenc idézet: "– Ha már a halhatatlan szerelmespárokról beszélünk… – ráncolta a homlokát Lucifer –, jó ideje nem láttam az Őrült Mészárost. Kiküldetésen van?
Pandora elméjében megállíthatatlanul keringeni kezdett egy ismerős, kellemetlen érzés, hogy elfelejtett valamit, amit nem lett volna szabad. Nyelt egy nagyot, és felkészült a katasztrófára." (említettem már, hogy nagyon bírtam a Mészárost?)
Összességében:
Alapok: 5/5
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5

Kristin Cast, Alyson Noël, Kelley Armstrong, Richelle Mead, Francesca Lia Block - Pokoli csók

Mivel ez egy novelláskötet öt különböző író tollából származó öt teljesen más művet rejt, ezért együtt nincs értelme nézni őket, csak külön-külön.
Richelle Mead: Napfény
A történet Lissa (Vámpírakadémia) szüleiről szól, pontosabban az ő megismerkedésükről és fiatalkorukról.
Az apja, Eric Dragomir nem nőtt éppen a szívemhez, mert rátari és büszke fiú volt, az a típus, aki bármit megkaphat, és akinek mindenki imponálni akar. Mégis valahogy kitűnt a tömegből, és nem csak pénzének és rangjának köszönhetően, hanem a gondolatai miatt.
Lissa viszont sokkal inkább az anyjára, Rheara ütött. Ő is csendes, visszahúzódóbb, elmélkedőbb lány volt, ráadásul csak félig nemesi vér (anyja ágán Ozera). Tetszett, ahogy az emberekkel bánt.
A novella vége viszont nem annyira tetszett, hasontított a Dermesztő ölelés befejező oldalaira, és mindig morbidnak tartottam, hogyha az ember egy barát halála után rögtön visszatér a szerelmi ügyekhez. Igaz, itt ez a barát nem teljesen nevezhető valódi barátnak, de eleinte szimpatikus volt, és Reah is kedvelte.

Alyson Noël: Kelts Életre
Ajjaj, de nem jó volt ez. Olyan az egész, mint egy nagyon bugyuta kis valami, olyan szereplőkkel, hogy az ember kiszalad a világból a vakságuk és hülyeségük miatt.
Danika (igen, ez itt NŐI név) iszonyú hülye. Olyan könnyen hisz mindenkinek, semmiben sem kételkedik, és nem tűnnek fel neki nagyon is gyanús dolgok. Ha öten kéne lenniük, akkor a többiek biztos, hogy csak eltévedtek. Ha a pasas, aki elvisz minket a gótikus kastélyba, és azt mondja, hogy "meghozta a lányt", akkor bizonyára félreértette a dolgot a pasas akcentusa miatt, és még sorolhatnám. Ami még idegesített benne, hogy állandóan nyafog, hogy az apja, mióta újranősült már nem is szereti őt, meg a pasija összefeküdt a legjobb barátnőjével kb. fél éve.
Bram olyan semleges karakter, aki a hős megmentőt játsza, és elhozza Dani számára az örök boldogságot és szerelmet (na meg a szivárványt köpő egyszarvúkat).
A történet lapos, kiszámítható és idegesítő, nem hiszem, hogy bárki komolyan tudná venni, ha nem tízéves, és állandóan a szőke hercegre vár, aki természetesen azonnal beleszeret, és együtt nyargalnak a naplementébe, miután megszabadította zsarnok szüleitől, akik olyan szörnyűséget tettek vele, hogy rossz színű táskát vettek neki.
Egyetlen pozitív pontja a kastély hangulata (amit bár nem jelenít meg igazán az írónő, én mégis értékelem), ezért kap 2 pontot az ötből.

Kristin Cast: Idefent
Ha olvasott már bárki is művészinek szánt, de valójában össze-vissza hányt sorokat, amik úgy tűnnek, mintha egy meditáló szamár írta volna őket, akkor az megértheti mit éreztem a novella olvasása közben. Ami viszont meglepett, hogy még így sem volt olvashatatlan, vagy érthetetlen.
Rheena (később Aurora) amolyan ösztönlény, aki nem igazán használja a józan eszét, talán azért, mert az nincs neki. Vágyódik a földfelszín fölé, a fényre, olyan helyre, ahol talán nem vetik meg annyira.
Sol egy gyilkos (talán vámpír, a szemfogai alapján), aki nem érezhet annélkül, hogy ölne, ám amikor találkozik az odalenti lánnyal úgy véli képes lenne érezni.
A történet rövid, a végén a brutális gyilkosságokat nem részletezi az írónő (nem feltétlenül baj), de a szereplők egyetlen érzését se éreztem át. Csak papírra vetett üres szavak voltak (ráadásul nevetséges módon megírva).

Kelley Armstrong: Vérmacska
A kötet legpörgősebb és - szerintem - legjobb novellája ez. Igazából ezért is olvastam el az egész novellagyűjteményt.
Katjana tizanhatéves és már hat hónapja halott. Pontosabban vámpír, mióta lelőtte az Edison csoport egy tagja. Ötéves kora óta neveli Marguerite, az őrzője, aki megmentette őt a génmódosító-szervezettől. Kat egyébként viszonylag bátor és értelmes, örül, hogy találkozhat még olyanokkal mint ő.
Neil első pillantásra cingár könyvmolynak tűnik, de egy idő után feltűnik, mennyire nem az, és mennyire útálja, ha annak tartják.

Chad egy beképzelt hülye első, második és harmadik ránézésre is. Olyasvalaki, aki lehet akármilyen jóképű, az ember nem tuja kedvelni.

Kelley Armstrong hozta a szokott formáját ennél a kis novellánál is: az események folyanatosan pörögnek, a szereplők nem nem állnak meg nagy szerelmi vallomásokat tenni, vagy sopánkodni, hanem mentik a bőrüket.

 

Francesca Lia Block: Lilith
Ennek a novellának az az egyetlen pozítívuma, hogy rövid.
Adva van nekünk Paul Michael, aki büdös, antiszociális, valószínűleg túlsúlyos és egy maga által teremtett világban él, amiből csak egy barátnő hiányzik, aki megértené őt.
Lilithről se tudunk meg sokat, csak azt, hogy nem egészen ember, vért szív és sok halál szárad a lelkén (már ha van neki olyan).
Végső soron ez nem túl sok mindenről szól, elég keveset tudunk meg a szereplőkről és a történésekről, így nehéz megkedvelni valamit.

B. M. Grapes - Jóslatok hálójában

Alapok: Hot Hill egy nyugodt, unalmas kisváros, amit mindössze hatszáz fő lakik. Ada is csak két éve költözött ide a családjával, és a lányt csak az a tudat vígasztalja, hogy Daniel New Yorkban maradt.
Végzős évének első napján azonban olyasmi történik a kisvárosi  középiskolában: valaki megjósolja a jövőt! Innentől nincs megállás, Ada és két barátnője, Julie és Jess teljes erővel vetik bele magukat a nyomozásba. Idő közben felbukkan Ada régi ellensége is, hogy felzaklassa a kedélyeket.
De ki lehet a titokzatos jós? És ki JJ, akinek a monogrammja minden nap felbukkan a lista központi, harmadik helyén? És Ada vajon helyre tudja hozni a kapcsolatát a mostanra vonzóvá vált Daniellel?
Vélemény: Szerettem volna szeretni. De tényleg. Az alapjával nincs gond, jó ötlet volt az írótól ez a "Fekete özvegy" és jós szál, de nagyjából itt ki is merül a könyv pozitívuma.
Ada elméletileg logikus, okos lány, aki gyorsan rájön a feladatok nyitjára, és megoldja a Gordiuszi csomókat is. Az a baj, hogy csak elméletileg, mert gyakorlatban nagyon jól látszik, hogy valami nincs rendben vele. Mikor a legjobb barátnője súlyos balesetet szenved, akkor ő azon sopánkodik, hogy Daniel elhagyta. És olyan sokszor dugják az orra alá a tényeket, de akkor se veszi tudomásul, mert az ugye nem lenne logikus.
Daniel hasonló képpen egy marionett bábú; mert - sajnos, vagy nem sajnos - a földön nincs olyan tizennyolc éves fiú, mint ő, maximum a mozivásznon. Tökéletes úriember, aki évek óta (úgy, hogy két évig nem is látta, vagy beszélt vele) bele van zúgva egy lányba, aki - szépen kifejezve - nem mutat érdeklődést iránta, csak miután meglátja az új, vonzó külsejét. Na, kérem szépen, ilyen pasi a világon nincs.
Mrs. Bennett (akinek a nevéről mindig Lizi jutott eszembe a Büszkeség és balítéletből) volt ez egyetlen, viszonylag kedvelhető szereplő, de talán ő is csak azért, mert matektanárnő, én meg jó viszonyt ápolok a matekkal. Komolyra fordítva: ő se az igazi, inkább csak valami kétdimenziós alak, de neki volt egyedül esélye kijutni a síkból.
Jess, Julie, Edna és a többi karakter bár első ránézésre szimpatikus (értsd: akár lehetne belőle valami), de pár oldal után látszik, hogy ők is csak bábúk, akik rugdossák előre a történetet, mert az magától nem megy.
A szülők meg szinte jelentéktelenek voltak. Innen üzenem az írónak, vagy írónőnek (bár gyanítom nő az illető), hogy nem elég leírni azt, hogy "szeretem a szüleimet, és ők aggódnak értem", hanem érzékeltetni is kell valahogy. Meg persze kicsit több szerep se ártott volna nekik, mert sok minden kiderül a szülő-gyerek kapcsolatból.
A regény vontatott volt, és amikor már épp kezdett tetszeni, mert kezdett kivilágosodni minden, és felpörögtek az események (még Ada nyafogása se zavart), elbagatelizálták a dolgot. A nagy csatajelenet olyan volt, mint a Bűbájos boszorkák egy része. *Spolier* Még a tanárnő halála se rázott meg igazán, pedig a "kedvenc" karakterem volt. *Spoiler vége*
Ami még nem tetszett, az a fogalmazás. Nem így beszélnek és gondolkodnak a kamaszok, és elképzelhetetlennek tartom, hogy egy fiú az iskolában, mindenki füle hallatára azt hangoztassa, hogy "a mi szerelmünk örök", úgy, hogy a dolgot komolyan is gondolja. Ilyet nem tesz senki, mert ilyet csak nagyon naiv, vagy nagyon furcsa humorú személyek mondanának.
És egy apróság a végére: minek egy hatszáz fős városba négy emeletes gimnázium. Ha úgy számolunk, hogy minden család három főből áll (anya-apa-gyerek), akkor az kétszáz utódot jelentene, amelyből csak max. fele lehet középiskolás, ami száz diákot jelent. Nem tudom, Amerikában hogy van ez, de itt ennyi diáknak azt mondják, hogy járjon máshova gimnáziumba, vagy max egy egy-két elmeletes épületet biztosítanak nekik. De ez végső soron lényegtelen.
Kedvenc idézet: "- Miért most, ha eddig nem? - hangja lágy volt és simogató. Nagyot nyeltem.
- Hát... akkor nem vettelek észre... nem, nem... nem tartottalak férfinak. Csak a barátom voltál.
- Miért? Mert alacsonyabb voltam nálad két centivel? Mert nyeszlett voltam?
Erre nem tudtam mit mondani.
- Csak az számít, Ada, hogy jól nézek ki? - folytatta. - Vagy, hogy mások jóképűnek tartanak?"
Összességében:
Alapötlet: 5/4 (Lássuk be, az alapja elég fantáziadús.)
Kivitelezés: 5/2
Szereplők: 5/1 (Ez a rész az egész könyv leggyengébb pontja.)

Kendare Blake: Vérbe öltözött Anna

Alapok: Cas, a tizenhét éves fiú apja hivatását választotta sajátjának: gyilkoló kísérteteket öl meg különleges késével, az athaméval. Édesanyja boszorkányként dolgozik, apját pedig különös kegyetlenséggel ölte meg egy szellem. Cas legújabb munkája miatt Thunder Bay városába kell költözniük, hogy a fiú végezhessen Anna Korlovával, Vérbe öltözött Annával, aki már 27 tinédzser életét ontotta ki. Viszont Anna más, mint az eddigi kísértetek: tudja magáról, hogy halott, igazából nem akar bántani senkit, és bűntudata van a megöltek miatt. De a lány mégis gyilkol; kegyetlenül tépi szét a házába belépő kamaszokat és csavargókat, és úgy tűnik megállíthatatlan. Mégis, mikor Cast bedobják a lány házába, Anna, maga se tudja miért, képtelen megölni.
Vélemény: Az írónő játszik az olvasóval, mert bár tudjuk, hogy Anna kegyetlen, mégis látjuk, hogy milyen okos, kedves lány lehetett, míg élt. A történet a igazán a végén pörög fel, és rémít rá az olvasóra, de én minden oldalt szerettem.
Cas (teljes nevén Theseus Cassio Lowood) egy eltökélt ember, mégis esendő, nincs szuperereje, és sokkal inkább húz a szíve a holtakhoz, mint az élőkhöz. Az anyjával nagyon szép a kapcsolata, az írónő jól ábrázolta a két, egymásra utalt embert. Az apja halála is gyakran jár a fejében, tíz év után is bosszút akar állni a gyilkosán.
Anna egy személyben gyilkológép és mélyen emberi érzésekkel megáldott lány, akit kegyetlenül meggyilkoltak, és arra kárhoztattak, hogy örökké a házban kísértsen megölve mindenkit, aki csak belép oda. Egyébként okos, humoros lány, aki tényleg sajnálja amit "bosszuálló istennőként" tett.
Thomas egy esetlen, de kedves médium, aki mindig feltalálja magát. Nagyapja egy vicces varázsló, aki támogatja a fiatalokat.
Carmel tényleg nem egy szokványos üresfejű, csacsogó méhkirálynő. Tettrekész és bátor, vagy talán inkább vakmerő amikor a saját, vagy mások életéről van szó.
A fő szerelmi szál szerencsére nem megy át romantikus ömlengésbe, nem nyomja el a történetet. A másik bontakozónak tűnő románc viszont rém aranyos, és okozott pár vidám pillanatot. És ha már itt tartunk, az írónő nem felejtette el, hogy a szereplői emberek, ezért előfordul, hogy viccelődnek, ugratják egymást, ami méginkább erősíti a történetet.
Megjegyzés: Nincs borítófétisem, mégis ebbe  beleszerelmesedtem. Na és a bordó betűk! Már a könyv külseje is rendkívül hangulatos, érdemes megvenni.
Kedvenc idézet: "Az úti célunk Thunder Bay, Ontario. Azért megyek oda, hogy megöljem Annát. Anna Korlovát. Vérbe öltözött Annát"
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5

Richelle Mead: Vámpírakadémia 3. - A halál csókja

Mint mondtam, a túl nagy elvárások csalódást szülnek, úgyhogy mikor nekikezdtem a könyvnek nem vártam semmit, és éppen ezért nagyon pozitívan csalódtam.
Alapok: Spoiler az előző kötetekre! Rose még mindig nem heverte ki Mason halálát, sőt, néha látja a fiú szellemét is, amint az szomorúan néz rá, mintha mondani akarna valamit. Életét az sem könnyíti meg, hogy szembe kell néznie a ténnyel, Victor Daskov tárgyalása még nem történt meg, és se Lissa se ő nem mehet el tanúskodni. A testőr képzés közben gyakorlati vizsgával folytatódik, ahol Rose nem Lissát kapja morájául, hanem Christiant. És a szellemlátása egyre zavaróbb és különösebb lesz.
Vélemény: Mint fent említettem, nem számítottam egetrengetően jóra, és talán éppen ezért (és azért, mert mindig fáradt, alig működő aggyal) tetszett ez a rész annyira.
Rose az első kötethez viszonyítva érezhetően változott, már nem volt annyira felelőtlen, mint korábban, de nem vesztette el a hirtelen természetét sem.
Most kicsit közelebbről megismerhettük Eddiet, aki korábban az én fejemben csak Mason-csatlósként létezett, és nagyon megkedveltem.
Lissa viszonylag keveset szerepelt, amit sajnáltam, viszont kárpótlásként több Christian jelenetet kaptam, és az az igazság, hogy minden pillanattal jobban megkedveltem.
Adrianen egy kicsit meglepőttem a végén, mert *enyhe SPOILER* most komolyan ő is belezúgott Roseba? Mintha minden férfi karakter érte nyáladzana. *SPOILER VÉGE*
Dmitrij meg olyan - Rose számára - tökéletesnek van leírva, mint mindig.
Mindent összevetve ez a kötet jobban tetszett, mint az előző.
Kedvenc idézet: "Szomorú volt – igen, igen szomorú. A szemébe nézve a szívem kihagyott. Minden emlék arról, hogy mi történt pár héttel ezelőtt, újra előtört bennem. Újraláttam az egészet: a zuhanó testét, a kegyetlen tekintetet a strigák arcán… Egy csomó lett a torkomban. Ott álltam fázva, döbbenten és képtelenül megmozdulni." (az első alkalom, mikor meglátja Masont)
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5

Richelle Mead: Vámpírakadémia 2. - Dermesző ölelés

Azt hiszem mindenkivel előfordult már, hogy túl sokat várt egy könyvtől. Velem is megtörtént már, nem is egyszer, de ez most más volt, az eddigi "csalódások", mert voltak részek, ahol az események jobban pörögtek, mint azt reméltem. Végülis, nem ásta el magát a sorozat.
Alapok: Rose és Dmitrij egy kegyetlen mészárlás helyszínére érkezik. Az elkövetők? Strigák, méghozzá szervezettek. Annyian voltak, mint eddig még egy támadásnál sem, és emberek is részt vettek benne. A morákon eluralkodik a pánik, sokan nem mernek elutazni otthonról, hogy a szeretteikkel töltsék a karácsonyt, mégis páran elmennek az akadémiára, köztük az a család is, amelynek a testőre egy bizonyos, nagyon híres Janine Hathaway, Rose rég nem látott anyja.
Vélemény: Mint fentebb már említettem ez a rész kevésbé győzött meg, mint az előző. Hogy miért? Nos, röviden: Rose hihetetlenül lassúnak tűnt; a történet a közebe felé kicsit lapossá vált, de a végére szerencsére begyorsultak az események. Volt valami, amit Gigi (titkon az egyik kedvenc könyvkritikusom) említett, de minden konkrét dolog nélkül, mégis kb. az első pár oldal után rájöttem, hogy kiről lehetett szó.
Két új szereplő tűnt fel a kötetben: Tása (Christian nagynénje) és Adrian. Tása egy tettrekész, kedves nő, Adrian pedig nos... érdekes, és egyelőre szimpatikus figura.
Megemlíteném, hogy a vége (nem az utolsó fejezet, arról majd később beszélnék) fantasztikus, és viszonylag valósághű, kivéve talán, hogy hőseinknek egy jó ideig étlen-szomjan kellett átvészelniük, így - nekem - kicsit furcsa volt, hogy volt még ennyi erejük. DE most nem ez a lényeg.
Az utólsó fejezet utolsó oldalai elrontották a könyv befejezését. Addig is zavart az, ami Rose és Dmitrij közt zajlott (Rose szerintem felfoghatta volna egy kicsit normálisabban is), de abban a bizonyos pillanatban nagyon nem illett az oda.
Kedvenc idézet: "De elkaptam a pillantását valakinek, aki a tömeg szélén ácsorgott, és aki nem tűnt se kíváncsinak, se izgatottnak. Eddie volt az. Amikor egymásra néztünk, eleresztett egy apró, szomorú mosolyt. Ő értette."
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/4 (mert voltak részek, amiket egyenesen untam, és a legeslegvége hangulatgyilkos)
Szereplők: 5/5

Richelle Mead: Vámpírakadémia

Évekkel ezelőtt, miután elolvastam az Alkonyat-könyveken, és kitört ez a nagy vámpírhisztéria úgy döntöttém, hogy én az ilyen csilivili vérszívókból nem kérnék töppet, inkább csapkodom a szúnyogokat. A lényeg, hogy egészen mostanáig igyekeztem nem túl komoly kapcsolatba kerülni a vámpíros könyvekkel - vagy filmekkel - aztán valami mégis rávett, mert "ugyan már, ha a ragyogó-vega vámpírok nem is jöttek be, lehet, hogy ez nem olyan rossz" (igen, magamat győzködtem.). És végső soron egyáltalán nem bántam meg, mert sokkalta jobbat kaptam, mint vártam. 

Alapok: Rose és Lissa már két éve szökésben vannak. Hogy miért? Erre sokan tudni szeretnék a választ. Egy valami biztos: nem akarnak visszakerülni a Szent Vlagyimir Akadémiára, ahol morákat (vámpírokat), és dampyrokat (tulajdonképpen testőröket) képeznek ki. Viszont mit tehetne két lány, ha vagy egy tucat őr jelenik meg, hogy visszavigye őket? Konkrétan semmit. Az iskolában azonban felbukkanak a múlt emlékei, és az ok, amiért két esztendeje el kellett szökniük, és egyre tőbb kérdés merük fel, aminek utána kell járni.

Vélemény: A történet tetszett, logikusan volt felépítve, bár kicsit zavart, hogy sok mindenre hamarabb jöttem rá, mint a főhősnő, de ez igazából nem jelentett akkora problémát, így is élveztem.

Rose egy kemény csaj, és szerencsére nem az a típus, aki arra vár, hogy a szőke herceg, illetve esetünkben orosz dampyr, megmentse mindentől, hanem igyekszik helyt állni, de emellett egy átlagos, bulizni és pasizni vágyó 17 éves lobbanékony lány.

Lissa labilis típus, aki a lelki fájdalmat fizikaival kompenzálja, és a vidámsága mögött egy depressziós lány lapul.

Dmirtij egy viszonylag megfontolt, fiatal orosz, akinek a fizikuma se kutya, de neki is megvan a múltja.

Christian egy őrült hősszerelmes, a jobbik fajtából, akinek könyörtelen humora - szerintem - megynerő. A családja miatt peddig könnyen megsajnálja az ember.

Mason egy nagyon aranyos szerplő, pontosan az a típus, aki bármennyire is igyekszik, sose lesz befutó. A többi karakter is ígéretes, a maguk jó és rossz oldalával.

Az első rész olvasása után kijelenthetem, ha a többi kötet is ilyen lesz, akkor örömmel fogom rávetni magam.

Kedvenc idézet: "A morák nagyon sokat elvárnak tőlünk, de tisztában vannak vele, hogy a testőrök is - többé-kevésbé - csak emberek. Úgyhogy a testőrködésért is jár fizetés és szabadság, mint bármilyen más munkáért. Pár keményvonalas testőr - mint például az anyám - nem hajlandó szabadságra menni, mert felesküdött arra, hogy soha nem hagyja el a moraját. Így elnézve Dmitrijt ebben a pillanatban, nagyon is elképzelhetőnek találtam, hogy belőle is ilyesvalaki válik." (oké, nem kedvenc, de legalább nem árul el sokat a történetből)

Összességében:

Alapötlet: 5/5

Kivitelezés: 5/5

Szereplők: 5/5 (bár a szerplők nekem túl szépek - a szó szoros értelmében)

Natty és Lana: Ilyen nincs?

Először is le kell szögeznem, hogy az alábbi történet egy blogregény, tehát hiába keresnénk (egyelőre) a könyvesboltokban, viszont nagyonis megérné, ha minnél többen elolvasnák. Megtalálhatjátok a http://daughterofsamhain.blogspot.com/ címen.
Alapok: Colin nem az a békés, jámbos természetű fiú, aki sosem keveredik bajba, de az még neki is sok, amikor Halloween éjszakáján valami megharapja a temetőben. Ugyanezen a napon a srác legjobb barátnőjét, Corneliat a rózsaszín füst kiválasztja Főboszorkánynak. Ezekután az események felgyorsulnak a két főszereplő körül, megjelenik egy vámpír, egy vérfarkas, egy bukott angyal (a bukásának története megér egy misét),egy szellem, egy megátkozott tündér, egy démonvadásznő (ő tulajdonképpen halandó) és egy sellőhercegnő. Corn és Colin megállíthatatlanul sodródnak az eseményekkel illetve egymás felé, ahogy megpróbálnak segíteni a különböző lényeknek.
Vélemény: A váltott nézőpont sokat segít a szereplők megismerésében, és talán pont ezértszerettem meg őket, olyan emberhűek.
Corn kukoricás hasonlatai ennivalóak, vagyis jogosak. Tiszteletreméltó, hogy a sarkára tud állni, amikor kell, és kész volt kockáztatni az életét Colinért (megjegyzem, így, hogy együtt nőttek fel nem éreztem akora túlzásnak, mint a legtöbb most-találkoztunk-de-meghalok-érted regényekben). Emelett persze marad az a félénk lány, akit az elején megismertünk.
Colin, a Bajkeverő egy olyan fiús fiú, aki örömmel keveredik mindenféle verekedésekbe, szívesen szed fel lányokat, de Cornt bármi áron megvédené, soha sem mondana le róla.
A nénik avagy a "nyanyák" remek humorforrások. Ahogy az új helyzetet kezelik, és ahogy Cornt óvják tényleg vicces, de mégis hihető karakterré teszi őket.
A többi szereplő is szimpatikus, csak egy valami van, ami kicsit furcsa: mindenki szerelmes, a végére még a gonosz karakter is. Ezért a kis "szépséghibáért" viszont kárpótol a pörgős cselekmény és az a kegyetlen fordulat a végén, ami nem teszi az egészet túl cukrossá.
A maga nemében nagyon jó művet olvastam ajánlom mindenkinek, aki kikapcsolkódásra, és sok kacagásra vágyik.
Kedvenc idézet: "Az embert folyamatosan érik a csalódások már kisgyerekkorától fogva. Ott van ugye a Télapós trauma, aztán az anyukám nem is mindenható, a tanár néni nem is olyan kedves, és így tovább. Aztán ott van az első csók csalódása, ami nyálasabb, mint amire számít az ember fia, majd az első szex, ami után bűntudat gyötri, mert nem az alatta fekvő csajra gondolt, miközben csókolta. "
Összességében:
Alapötlet: 5/5 (Nem világmegváltó, de blogregényhez képest zseniális)
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5

Kelley Armstrong: Ébredés

Alapok: Vigyázat Spoiler az előző részre nézve!
Miután Chloet fogjul ejtette az Edison csoport, a lány kétségbeesetten keresi a kiutat, és közben megtudja, miért tartották őt és a többi Variánst a Lyle házban.
Rae nem hiszi el neki, hogy a szintén Lyle házban élt lányt, Lizt és egy fiút, Bradyt a csoport kivégezte, mert erejüket kezelhetetlennek ítélték.
Chloe ismét megszökik, ezuttal Torival, a boszorkánnyal, és Liz szallemével, majd pár napon belül megtalálják Dereket és Simont, így eggyütt folytatják menekülésüket a rájuk vadászó Variánsok elől.
Chloe ereje azonban valóban nehezen kezelhető, és egyre több zombit kelt életre akaratán kívül.
Vélemény: Sokat vártam tőle, és hihetetlen, de sikerült teljesítenie!
Chloe visszahúzódó jelleme ellenére igyekszik összetartani a széthúzó társaságot, de ez nehéz úgy, hogy ő maga is sokszor kerül összetűzésbe Derekkel, és zombinevéreket valamint hajléktalanok hulláit kelti életre. Egyre erősebbé, határozottabbá válik, mégis ő a csapat legmegbocsájtóbb tagja.
Derek először ideges és mogorva, mint mindig, de egyre többet tudunk meg róla. Szerintem nincs olyan (női) olvasó, aki ne zárná a szívébe. Védelmező ösztönei mintha egyre erősebbek lennének.
Simon olyan, mint volt; optimista, vidám, és kész a társaság minden tagját feldobni (kivéve Torit, akivel ő se ápol jó viszonyt).
Tori féltékeny Chloera, mert a fiúk törődnek vele, de a dolgot nagyon hülyén kezeli. Anyja miatt érthető miért ilyen, és az ember talán sajnálná is, ha nem igyekezne olyan ellenszenvesen és meggondolatlanul beszélni, cselekedni. Ennek ellenére sokkal kedvelhetőbb, mint az előző kötetben (személy szerint jobban kedvelem, mint Raet a Szellemidézőben).
Rae most elásta magát, mert lehet, hogy nem rosszindulatból lett áruló, mégis azzá vált, és lehet, hogy Chloe megbocsájt, de én nem.
Lizről is többet megtudunk, és valahogy nehéz elfogadni, hogy már nem él.
A történet pörgősebb, mint az előző kötetben, de itt már helyet kap a lehelletnyi kamasz romantika is.
Megjelenik a vérfarkasfalka is, akikről remélem hallhatunk még a későbbiekben, mert lehet, hogy kegyetlenek, de akkor is ők Derek fajtársai.
Mostmár csak egy kötet maradt hátra, mert én hülye nem tudtam várni ezzel, így most várnom kell őszig, hogy elolvashassam a Leszámolást is magyarul. (Az is lehet, hogy nem törődöm csekély nyelvtudásommal, és nyáron kivégzem angolul.)
Kedvenc idézet: "- Miért öltek meg? - kérdezte Liz. Beszéltem neki a kísérletről és a genetikai manipulációról, meg amit az iratban olvastam a megsemmisítésünkről arra az esetre, ha nem lehetne bennünket rehabilitálni.
- De engem lehetett volna rehabilitálni! - mondta. - Ha csak elmondják nekem, miről van szó, nem akadok ki a kopogó szellemeken. Jártam volna órákra, beszedtem volna a gyógyszereket, bármit, amit akarnak.
- Tudom.
- Akkor miért? Miért?
Erre az volt az egyetlen válaszom, hogy nem számítottunk nekik. Egy kísérlet alanyai voltunk, de a rehabilitációt csak azért próbál ták, mert nem állatok vagyunk, a Lyle-ház csak jelképes erőlködés a részükről, hogy bebizonyítsák maguknak, tettek némi kísérletet a megmentésünkre." (tudom hosszú idézet, de nem akartam se akciót, se romantikusat írni ide)
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/5 (a fordítás javult, de még mindig nem az igazi)
Szerplők: 5/5

Kelley Armstrong: A szellemidéző

Alapok: A tizenöt éves Chloe Saunders élete első menzeszének napja felejthetetlenné válik, ugyanis aznap újra elkezd szellemeket látni. Először egy fiatal fiút lát, akin keresztülhajtanak kocsival, aztán egy megégett gondnokot, aki az egyész iskolán keresztül üldözi. Az eset, mely során a lány látszólag ok nélkül, ordítozva rohan az iskola tetője felé természetesen nem marad következmények nélkül; Chloet skizofrénnek nyílvánítják és egy Lyle ház nevű intézetbe küldik, hogy "kikúrálódjon". A lány eleinte igyekszik elhinni, hogy tényleg problémái vannak, de szobatársának különös esete és az intézetben lakó testvérpár rádöbbenti, hogy ezen a helyen nem elmebeteg gyerekek vannak, hanem olyanok, akik hozzá hasonlóan átlagon felüli képességekkel rendelkeznek. Ahogy egyre jobban elmélyül a nyomozásban, úgy egyre veszélyesebb lesz számára az intézetben maradni.
Vélemény: Lehet, hogy nem írtam le elég jól az alapokat, és ezért elnézést kérek, de egyszerűen nem lehet ezt pár sorban elmesélni, ezt olvasni kell!
Chloe alapjáraton egy visszahúzódó, csendes lány, aki dadog, ha ideges, és imádja a filmeket (ilyen szakirányban tanul a középiskolában), aminek következtében gyakran hasonlítja a saját életét filmbéli jelenetekhez. Nagyon pozitív szereplő, de nem tökéletes; rettenetesen fél a szellemektől és a zombiktól, sőt önmagától is.
Derek Souza az a tipikus búval bélelt kamaszsrác, de sok más regényhőssel ellentétben ő nem éppen jóképűségével hódít; intelligens, jószándékú, de nem egy szépfiú (kivéve persze az alkatát). Számára nagyon fontos a mostohatestvérének épsége, és sok mindent megtenne érte, de irtózik önmagától, retteg, hogy nem tudja megtartani a kontrolt indulatai és ereje felett. Ettől egy olyan karakterré válik, akit nem lehet nem kedvelni.
Simon sokkal inkább egy szépfiú, de megvannak a maga álmai és céljai. Nem lett kedvenc karakter, de szimpatikus.
Rae egy elhagyott gyerek, aki hirtelen jött különlegeséggétől egy kicsit elszáll, de nem mondanám, hogy nem kedveltem.
Liz bájos, vidám, kedves lány, de talán egy kicsit hiperaktív, és nem tudja kontrollálni a képességét, éppen ezért viszik el az intézetből.
Torit valószínűleg minden olvasó megfolytaná egy kanál vízben azokért, amiket tett, de végső soron fel lehet fogni, miért is ilyen. Rokonszenvet ugyan nem nagyon kelt, de ő is egy hihető karakter.
A történet először lassan indul, főszereplőnk kételkedik, de egyre inkább rádöbben, hogy tényleg nincs vele semmi baj (azon kívül, hogy kísérteteket lát, és zombikat tud életre kelteni). Az események egyre gyorsabban pörögnek, az izgalmas jelenetek folyamatosan követik egymást, és amikor éppen elérjük a tetőpontot, hirtelen vége a könyvnek. Majdnem a falat kapartam ettől a függővégtől, és elmondhatom, hogy a könyv letehetetlen.
Megjegyzés: bár van benne fiatalok közti vonzódás, de erre még nem mondom, hogy romantikus. (Ennyi erővel minden második könyv az lenne.)
Kedvenc idézet: "Azt látják, amit akarnak! Ragassz rá címkét, gyógyszerezd be,
és ha szerencséd van, elmúlik! Csakhogy ami nekünk van, soha
nem múlik el!" (oké, talán nem ez a legjobb belőle, de végsősoron igaz és illik ide)
Összességében:
Alapötlet: 5/5 (így kell ezt csinálni)
Kivitelezés: 5/5 (bár a fordítás egy kicsit el van szúrva)
Szereplők: 5/5