Rejtő Jenő: Az elveszett cirkáló

Már napok óta halogatom ennek a kritikányk a megírását, mert lusta is vagyok, meg nem is tudom, mit mondhatnék.
Alapok: Tom Levennek van egy csodálatos találmánya, aminek tervrajzait ellopták tőle, sőt hazájában még a menyasszonya megölésével is vádolják.
Viszont Angliának szüksége van Levenre, ezért utána küldik a testvérét, aki úgy értesült, fivére a légiónál szolgál, így felkeresi Rozsdást, az egyetlen embert, akiről tudja, a légiótól szökött meg. A férfi megsajnálja a Kölyöknek nevezett egyént, és "részvénytársaságot" alapít társaival: Nagy Főnökkel, Főorvossal, Bunkóval és Piszkos Freddel, a kapitánnyal, hogy felkutassák Tom Levent, és a találmányáért járó pénz felét megkaphassák.
Vélemény: Jó könyv, igazi Rejtő, csak nem volt sok időm olvasni, így lassan haladtam vele. Kikapcsolódáshoz minden esetre tökéletes.
Szerettem, hogy mindegyik karakternek megvolt a háttere, ami általában becsületesebb és kellemesebb, de kevésbé szabad volt, mint a mostani hétköznapjaik. De persze itt is inkább a humoron van a hangsúly.
Rozsdás egy meglepően okos, szimpatikus szereplő, akit könnyen megkedvel az ember.
Az ifjabb Leven, vagyis Kölyök az elején nem volt olyan szimpatikus, mert hát, hogy is mondjam, végtelennek és nyápicnak tűnt, de a végén bizonyította rátermetségét; még ha csak rövid ideig is, de hős megmentő volt.
A részvénytársaság többi tagját (élükön Freddel, aki meglepően tiszta volt ebben a kötetben nevéhez képest) is megkedveltem.
A történet csavaros, tele nem várt meglepetéssel (kivéve mondjuk a Kölyök titka).
Kedvenc idézet: "Piszkos Fredről lemossák vezetéknevét." (5. fejezet címének egy része)
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/4 (oké, a Kölyök nem nőtt annyira a szívemhez, de ez inkább az én hibám, most mégis innen vonok le pontot. Igazságtalan vagyok.)

Sarah Dessen: Tökéletes

Alapok: Macy tökéletes akar lenni, mint a barátja, Jason, vagy a mamája, Deborah, de az az igazság, hogy még mindig nem dolgozta fel, hogy másfél éve látta az apját meghalni, és felelősnek érzi magát a történtekért. Ám amikor a lány azt találja írni Jasonnek, hogy szereti és hiányzik neki, az ridegen elutasítja szünetet javasol a nyár végéig. Macy megijed, teljesen magára marad, és ekkor ismerkedik meg a Wish partiszervízzel, akikkel korábban is találkozott már.
Macyt elragadják az új érzések, a teljes káosz, ami a Wishre mindig oly jellemző, de az lepi meg legjobban, hogy ez nem zavarja őket, sőtt Macyt magát sem. Új barátainak hála kezd megváltozni, és talán kezdi feldolgozni apja elvesztését, de az anyját megrémítik a változások, és hogy Macy már nem "tökéletes".
Vélemény: Bajban voltam. A könyv elején megszállottan kerestem a hibákat, és azt mondogattam magamban: "ez biztos nem lesz olyan jó, mint az előzőek". És addig mondogattam ezt, hogy biztos lettem benne, ez van olyan jó, mint az Altatódal és a Figyelj rám!.
Macy annyira, de annyira vágyott a tökéletességre, arra, hogy szeressék, elfogadják, és rettegett az elutasítástól, ami gyakran fogadta őt otthon, a munkahelyén, a barátjánál. Aztán valami megváltozott: a Wish ráébresztette, hogy nem kell tökéletesnek lenni ahhoz, hogy legyenek olyanok, akik őt magát kedvelik. Be kell valljam nagyon közel került hozzám ez a karakter, mert józanul gondolkodik, és mert, mint sok mindenki más, igyekszik elfolytani az érzéseit. Ettől lett az én szememben igazán emberi.
Wes, nos ő Wes. Ez a srác az elején túl tökéletesnek tűnt, aztán megláttam a felszín alatti réteget, a fiút, akit letartóztattak betörésért, aki elvesztette az anyját, és magára maradt az öccsével, Berttel (aki kicsit visszahúzódó, de nagyon aranyos karakter), a művészt, aki szemétből szobrot készít. Nem, egyáltalán nem tökéletes, mégis az.
Kristy kicsit őrült, megszállott romantikus, aki az átlagon felülit keresi, a pillanatnak él. Persze ennek is megvan az oka; ha valaki a halál torkából jön vissza meglátja, milyen rövid is az élet, ezért minden azon múlik, hogyan éled meg a napjaidat.
Delia igazi színfolt, aki nem tudja élvezni a tökéletességet, mert szerinte a világ csak akkor kerek, ha kicsit mégis szögletes. Nagyon sok vidám percet köszönhetek neki, akárcsak Monicának és az ő "mély érzéseinek", amelyek mindig megnevettettek.
Sokakkal ellentétben én nem utáltam az anyját, mert bár igaságtalan volt vele, és nem volt hajlandó szembenézni a tényekkel, mégis megsajnáltam, megértettem, mert a férje halála után a lányába tudott csak kapaszkodni, és őt nem akarta semmi áron elveszíteni. Igaz, rémesen önző volt e szempontból, de megszokta, hogy Macy nem ellenkezik.
Ami magát a történetet illeti, a vége sejthető volt, de mint oly sok minden másban itt sem a végeredmény a lényeg, hanem az oda vezető út, ami itt a maga tökéletlenségében tökéletes.
Kedvenc idézet: "Az isten szerelmére kérlek, könyörgök, oké?" (Delia "mondókája". És már megint sikerült kiemelnem a legjellegtelenebbnek tűnő mondatot az egészből, de annyira tetszett, hogy nem tudtam ellenállni.)
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5 (furcsa módon bárhogy próbáltam, nem utáltam senkit, még Jasont sem)

Kristin Cast, Alyson Noël, Kelley Armstrong, Richelle Mead, Francesca Lia Block - Pokoli csók

Mivel ez egy novelláskötet öt különböző író tollából származó öt teljesen más művet rejt, ezért együtt nincs értelme nézni őket, csak külön-külön.
Richelle Mead: Napfény
A történet Lissa (Vámpírakadémia) szüleiről szól, pontosabban az ő megismerkedésükről és fiatalkorukról.
Az apja, Eric Dragomir nem nőtt éppen a szívemhez, mert rátari és büszke fiú volt, az a típus, aki bármit megkaphat, és akinek mindenki imponálni akar. Mégis valahogy kitűnt a tömegből, és nem csak pénzének és rangjának köszönhetően, hanem a gondolatai miatt.
Lissa viszont sokkal inkább az anyjára, Rheara ütött. Ő is csendes, visszahúzódóbb, elmélkedőbb lány volt, ráadásul csak félig nemesi vér (anyja ágán Ozera). Tetszett, ahogy az emberekkel bánt.
A novella vége viszont nem annyira tetszett, hasontított a Dermesztő ölelés befejező oldalaira, és mindig morbidnak tartottam, hogyha az ember egy barát halála után rögtön visszatér a szerelmi ügyekhez. Igaz, itt ez a barát nem teljesen nevezhető valódi barátnak, de eleinte szimpatikus volt, és Reah is kedvelte.

Alyson Noël: Kelts Életre
Ajjaj, de nem jó volt ez. Olyan az egész, mint egy nagyon bugyuta kis valami, olyan szereplőkkel, hogy az ember kiszalad a világból a vakságuk és hülyeségük miatt.
Danika (igen, ez itt NŐI név) iszonyú hülye. Olyan könnyen hisz mindenkinek, semmiben sem kételkedik, és nem tűnnek fel neki nagyon is gyanús dolgok. Ha öten kéne lenniük, akkor a többiek biztos, hogy csak eltévedtek. Ha a pasas, aki elvisz minket a gótikus kastélyba, és azt mondja, hogy "meghozta a lányt", akkor bizonyára félreértette a dolgot a pasas akcentusa miatt, és még sorolhatnám. Ami még idegesített benne, hogy állandóan nyafog, hogy az apja, mióta újranősült már nem is szereti őt, meg a pasija összefeküdt a legjobb barátnőjével kb. fél éve.
Bram olyan semleges karakter, aki a hős megmentőt játsza, és elhozza Dani számára az örök boldogságot és szerelmet (na meg a szivárványt köpő egyszarvúkat).
A történet lapos, kiszámítható és idegesítő, nem hiszem, hogy bárki komolyan tudná venni, ha nem tízéves, és állandóan a szőke hercegre vár, aki természetesen azonnal beleszeret, és együtt nyargalnak a naplementébe, miután megszabadította zsarnok szüleitől, akik olyan szörnyűséget tettek vele, hogy rossz színű táskát vettek neki.
Egyetlen pozitív pontja a kastély hangulata (amit bár nem jelenít meg igazán az írónő, én mégis értékelem), ezért kap 2 pontot az ötből.

Kristin Cast: Idefent
Ha olvasott már bárki is művészinek szánt, de valójában össze-vissza hányt sorokat, amik úgy tűnnek, mintha egy meditáló szamár írta volna őket, akkor az megértheti mit éreztem a novella olvasása közben. Ami viszont meglepett, hogy még így sem volt olvashatatlan, vagy érthetetlen.
Rheena (később Aurora) amolyan ösztönlény, aki nem igazán használja a józan eszét, talán azért, mert az nincs neki. Vágyódik a földfelszín fölé, a fényre, olyan helyre, ahol talán nem vetik meg annyira.
Sol egy gyilkos (talán vámpír, a szemfogai alapján), aki nem érezhet annélkül, hogy ölne, ám amikor találkozik az odalenti lánnyal úgy véli képes lenne érezni.
A történet rövid, a végén a brutális gyilkosságokat nem részletezi az írónő (nem feltétlenül baj), de a szereplők egyetlen érzését se éreztem át. Csak papírra vetett üres szavak voltak (ráadásul nevetséges módon megírva).

Kelley Armstrong: Vérmacska
A kötet legpörgősebb és - szerintem - legjobb novellája ez. Igazából ezért is olvastam el az egész novellagyűjteményt.
Katjana tizanhatéves és már hat hónapja halott. Pontosabban vámpír, mióta lelőtte az Edison csoport egy tagja. Ötéves kora óta neveli Marguerite, az őrzője, aki megmentette őt a génmódosító-szervezettől. Kat egyébként viszonylag bátor és értelmes, örül, hogy találkozhat még olyanokkal mint ő.
Neil első pillantásra cingár könyvmolynak tűnik, de egy idő után feltűnik, mennyire nem az, és mennyire útálja, ha annak tartják.

Chad egy beképzelt hülye első, második és harmadik ránézésre is. Olyasvalaki, aki lehet akármilyen jóképű, az ember nem tuja kedvelni.

Kelley Armstrong hozta a szokott formáját ennél a kis novellánál is: az események folyanatosan pörögnek, a szereplők nem nem állnak meg nagy szerelmi vallomásokat tenni, vagy sopánkodni, hanem mentik a bőrüket.

 

Francesca Lia Block: Lilith
Ennek a novellának az az egyetlen pozítívuma, hogy rövid.
Adva van nekünk Paul Michael, aki büdös, antiszociális, valószínűleg túlsúlyos és egy maga által teremtett világban él, amiből csak egy barátnő hiányzik, aki megértené őt.
Lilithről se tudunk meg sokat, csak azt, hogy nem egészen ember, vért szív és sok halál szárad a lelkén (már ha van neki olyan).
Végső soron ez nem túl sok mindenről szól, elég keveset tudunk meg a szereplőkről és a történésekről, így nehéz megkedvelni valamit.