Gail Carriger: Változatlan

Már megint (még mindig) le vagyok maradva a kritikákkal, úgyhogy előfordulhat, hogy pontatlan leszek. Előre is elnézést.
Alapok: Lady Maccon egy éjjel arra ébred, hogy drága farkasember férje ordít valakivel, és beletelik némi időbe, míg Alexia rájön: kivételesen nem miatta dühös a Woolsey falka vezetője. Lord Maccon dühének oka egy járványszerű esemény, ami London egy területén jelentkezett: a természetfeletti lények tömegesen váltak ismét halandóvá. A járvány oka ismeretlen, de kísértetiesen hasonlít az Istenölő Ragályra, ami az ókori Egyiptomban sorra tette a természetfelettieket végleg halandóvá.
Lord Maccon eközben Északra indul, hogy kapcsolatba léphessen régi falkájával, amely most vesztette el alfáját, és a gróf távozását követően a járvány is Skócia felé kezd haladni. Alexia úgy dönt értesítenie kell férjét a fejleményekről, így léghajóra száll egy vegyes társasággal a kíséretében; vele tart húga, Felicity, szobalánya, Angelique, a francia, férfi ruhát viselő feltalálónő, Madam Lefoux és a Woolsy falka főtalpasa, Tunstell, aki gyengéd érzelmeket táplál Ms Hisselpenny iránt, aki szintén barátnőjével utazik.
Alexia mindent elkövet, hogy rájöjjön, mi áll a járvány hátterében, és ki próbálta őt kétszer is megölni a repülőút alatt.
Vélemény: Lenyűgözött. Általában szeretem az erős női karaktereket, és itt, mintha Alexia még határozottabb és még lélektelenebb lett volna, mint azelőtt. De az is lehet, hogy a története jobban megfogott.
Alexia, mint már mondtam, rendkívül erős, humoros jellem, aki most ténylegesen nem csak belecsöppen a rejtély megoldásába, hanem ő maga oldja meg az ügyet. Értetlensége a Madam érdeklődésének milyensége felől pedig rendkívül szórakoztató.
Conall amilyen kevés szerephez jutott ebben a kötetben, annál emlékezetesebbek voltak a jelenetei, és a végén megértettem a reakcióját, még akkor is, ha mi olvasók tudjuk, hogy nem volt igaza.
Madam Lefoux egy nagyon szórakoztató, nagyon francia és nagyon gödröcskés nő, és ha eddig nem fejeztem volna ki elég világosan: a nőket részesíti előnyben. Sok vicces szituáció adódik közte és Alexia közt a kötet során, mikor a Madam flörtölési szándékait szegény grófné nem érti.
A Kingair-falka tagjai, elsősorban az alfanősténye szintén megvett magának. Minden pillanatuk egy kincs.
A történet maga szerintem szórakoztatóbb volt, mint az első kötet, talán a szereplők miatt, talán a járvány miatt. Mindenesetre nagyon élveztem, és még mindig nem vagyok benne biztos, ki próbálta megölni Lady Maccont, de örülök, hogy nem járt sikerrel.
A humora olyan, mint volt: kicsit angol, nagyon bolond és az ízlésemnek pont megfelelően nem túl édes, nem túl savanyú. Nem  csak a már igen sokat emlegetett helyzetkomikumra épül, hanem erős jellemkomikum és szarkazmus jellemzi. Carrigert nagyszerű humorral áldotta meg a sors.
És ami a végét illeti: nagyon tetszett, annak ellenére, hogy miután letettem a könyvet percekig sokkos állapotban ültem, és abban reménykedtem, hogy ugye nem így ért véget. Ezek után nem is kérdés, hogy várom-e már a következő kötetet.
Kedvenc idézet: "– Conall – bökte ki – kérlek, ne vedd ezt rossz néven, de talán ez volt a leggusztustalanabb dolog, amit életemben láttam.
– Embergyerek születésének még nem voltál tanúja?
– Nem, persze, hogy nem. Ne légy közönséges!
– Hát, akkor talán jobb lenne, ha kicsit még várnál az ítélkezéssel"
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/5 (lehet, hogy velem van a baj, de ez jobban tetszett, mint az előző kötet)
Szereplők: 5/5

Kertész Imre: Sorstalanság

Alapok: A Budapesten élő Köves György édesapja megkapja behívóját az egyik náci munkatáborba, így a férfit kellően elbúcsúztatja a családja. Pár hét elteltével Gyurka munkát kap Csepelen egy gyárban, így segíteni tud mostohaanyjának. Egy nap munkába menet azonban a rendőr leparancsolja az összes zsidót, így hősünket is, és elvezényeli őket további utasításig. Az utasítás pedig világossá tesz mindent, vagy most jelentkeznek önként munkatáborba, vagy később viszik el őket - akaratuk ellenére, rosszabb körülmények közt. Az elbeszélő úgy dönt, hogy társaival elindul, először Auschwitzba, ahonnan csak a fizikailag munkaképesek jutnak tovább Buchenwaldba, illetve Zeitzba. Gyurka a zeitzi munkatáborban ismeri meg Citrom Bandit, aki egyetlen barátjává válik, és segít neki eligazodni a táborban.
Vélemény: Nehéz megmondani, milyen is a könyv valójában. Tragikus? Apatikus? Lenyűgöző? Érdektelen? Nem, tényleg nem tudom megmondani. Azt viszont elmondhatom, mi volt az érzésem olvasás közben, hogy mi az őszinte véleményem.
Nos, mivel őszinteséget ígértem, kezdeném azzal, hogy nagyon untam az elejét, és szinte dührohamot kaptam minden oldal után - ilyen érzéketlen, jellemtelen főhőst nem minden nap lát az ember, vagy eddig sikerült őket kerülgetnem. Aztán ott a történet vezetése, ugyebár azt várnánk, hogy egyenletes iramban telik az idő majd, ám ehelyett az első fele egy rendkívül lassú felvezetés a második fele meg - némi szenvedés és halálközeli állapotok után - egy hirtelen lezárás.
Be kell valljam irodalmi szempontból cseppet sem volt élvezhető számomra az előadásmód, de valahol, az érzéketlenség mélyén megláttam azt a drámaiságot, amit valószínűleg nyújtani akart a könyv. A szereplők teljes mértékig felejthetőek, de nem az ő egyéni tragikus sorsuk volt a középpontban, hanem egyszerűen a tábor egésszének élete. A változások, amik végbennek egy emberben.
A legsokkolóbb talán maga a hétköznapiság, a fásultság, az unalom és az érdektelenség, ami a rabokat egy idő után jellemzte. Mindegyiket, nem csak a zsidókat.
A főszereplő magyargyűlölete - bár nem volt intenzív, mégis - zavart, de végső soron meg lehet ítélni. Bár ettől úgy éreztem, mintha Kertész Imre az egész országot kívánná a föld alá, ám, ha jobban belegondolunk, ez ugyanúgy érthető, csak éppen nem könnyen elfogadható.
Olvastam - és hallottam - vitákat arról, hogy megérdemelte-e Kertész az irodalmi Nobel díjat, vagy sem. Szerintem nem rajtunk áll, hogy ezt eldöntsük. Személy szerint úgy vélem, hogy az ilyesféle díjazás túlságosan is szubjektív ahhoz, hogy mindenki egyetérthessen vele. Ha nekem kellett volna döntenem, valószínűleg nem kapott volna díjat, mert nálam túl sokat számít, hogy élvezhető legyen egy könyv, de az én véleményem lényegtelen.
Maga a cím egyébként kissé elvont hangzású, de a végén egy filozófiai eszmefuttatás révén rájön az olvasó, miért is illik ez a cím a könyvhöz.
Kedvenc idézet: "szeretnék kicsit még élni ebben a szép koncentrációs táborban" (Ez az idézet annyira tetszett, hogy nevetnem - és magyarázkodnom - kellett)
Összességében:
Alapötlet: 5/4 (ez kegyetlenségnek tűnhet, de szerintem túlzottan megleckéztető akart lenni. Ez a magánvéleményem.)
Kivitelezés: 5/4 (lassú, unalmas, néhol barokk körmondatok rohanják le az embert, de végsősoron nemes célt szolgál)
Szereplők: 5/3 (irreleváns jellemük volt)

(Az utolsó pár oldalát egészen élveztem, de egyébként csakis a tragédiája miatt lett 5/4)

Gail Carriger: Soulless - Lélektelen

Alapok: Alexia Tarabotti kisasszonyt bottal verte a sors: nem elég, hogy eszes, vénlány és lélektelen, de azt is örök életére el kell viselje, hogy az apja olasz származású volt, így bőre sötétebb, orra hangsújosabb, csípője és melle nagyobb, mint azt a tizenkilencedik század végi divat megkívánta. Igaz, az emberek toleránsabbakká váltak, megtanulták befogadni a természet felettit, de Miss Tarabottival nem tudnak mihez kezdeni az angol urak és hölgyek. Na de mi történi akkor, ha egy neveletlen, rosszul öltözött ráadásul sejpítő vámpír rátámad Alexiára, anélkül, hogy bemutatták volna őket egymásnak, és a hölgy véletlenül szíven találja szúrni őt a hajtűje és hőn szeretett napernyője segítségével? A helyszínre érkezik a NYIHA vezetője, Lord Conall Maccon, a londoni farkasember-falka alfája, s hamarosan kiderül, hogy a vámpí törvénytelenül lett átváltoztatva, nem tartozik egyetlen bolyhoz sem, de nem is tudnak kóbor királynőről. Felmerül tehát a kérdés, hogy akkor ki változtatta át azt a személyt, és mi célból, sőt hogy volt egyáltalán képes erre? De minden kérdés közt a legfontosabb, hogy mégis miért mutat szerelmi jellegű érdeklődést Lord Maccon Miss Tarabotti iránt?
Vélemény: Egy részt el se lehetett szakítani ettől a könyvtől, más rész napokba - vagyis több, mint egy hétbe - telt, hogy összeszedjem magam annyira, hogy véleményt írjak róla. Hogy miért? Mert annak ellenére, hogy nagyon élveztem, és az egekig tudnám magasztalni megláttam a hibáit is.
Alexia Tarbotti kisasszony természeten túli - vagyis lélektelen - mivoltának köszönhetően semlegesíteni tudja a természet feletti lények képességeit, így se vámpír se vérfarkas nem tud neki hagyományos, fajtájukra jellemző módon. Maga a hölgy egyébként kiterjedt tudományos jellegű érdeklődési körrel rendelkezik, és igencsak modern nézeteket vall.
Lord Maccon kicsit olyan, mint egy egy mogorva pokróc és egy kölyök kutya keveréke; határozott modora mindenre kiterjed, de néha megfeledkezik magáról, vagy az illemről - esetleg mindkettőről, és ilyenkor általában Alexia fenekén köt ki a keze.
Lord Akeldama a világ legkülönösebb vámpírja: rajong a rokokkó divatért, bőbeszédű, és szerelmi érdeklődése saját nemére korlátozódik. Komolyan nagyon kedveltem ezt a drága vérszívót.
A történet legerősebb vonása az ellenállhatatlan humor, ami csak azt nem nevetteti meg, aki nem tud mosolyogni a finom angolhumoron, ha nincs teletűzdelve mindenféle káromkodással.
A természetfelettit is más megvilágításbahelyezi az írónő; a vámpírok például kaptárhoz szerű bolyokba rendeződve élnek, a farkasemberek csak telihold idején veszítik el teljesen a kontrollt önmaguk felett, de bármely éjszaka alakot tudnak váltani (ami fájdalommal jár, de ez viszonylag elviselhető). No meg ezelőtt lélektelenekről se hallottam, se az átváltozáskor várható túlélési esélyeket se magyarázták még sehogy. Ez az újítás, de a szokott elemek megtartása mellett nekem nagyon tetszett.
A romantikus szál is lényeges szerepet kap, a történet szinte el is törpül mellette, és ez, valamint az ebből adodó apró problémák voltak amik szemet szúrtak. Példa képpen kiemelném, hogy a nagy harcjelenetben miért éppen egy félholt vámpír ment meg mindenkit, vagy mikor hőseink be vannak zárva egy cellába, miért a romantikus kalandjuk izgatja őket (oké, ezt azért még megértem). De ami igazán zavart - a többi mellett el lehet menni egy szemöldök-rándulással -, hogy úgy tűntetik fel, mintha a főhősnő kinyomozta volna a rejtélyt, pedig valójában nem. Tény, hogy sok minden összeállt az agyában az esetről, de megfejtenie nem sikerült - ezt már a véletlennek köszönheti.
Félreértés ne essék, nagyon élveztem ezt a regényt, és amint tudom elolvasom a következő kötetet is, de a hibái mellett nem tudtam elmenni, sajnos.
Kedvenc idézet: "Hogy egy efféle kikentkifent társaság mit keres egy könyvtárban, az rejtély. Alexia úgy sejtette, bizonyára a kártyaszobát keresték, de alaposan eltévedtek, viszont emiatt neki most úgy kellett tennie, mintha ő is csak most fedezte volna fel a kimúlt vámpírt. Lemondóan vállat vont tehát, felsikoltott, majd ájulást mímelve összecsuklott."
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/4
Szereplők: 5/5

 (Hivatalosan is szőrösszívű, mazochista ember lettem.)

Stendhal: Vörös és fekete

Nem szerettem, sőt egyenesen utáltam, de sajnos nem eléggé, mert végső soron be kellett látnom, hogy ez nem is olyan rossz könyv (De olvastam már mérföldekkel jobbat, sőt igényesebbet is).
Alapok: Julien Sorel egy verriéresi ács fia telve nagyravágyással, büszkeséggel és tehetséggel, de alacsony származása miatt nehezen kapaszkodhat feljebb a társadalmi ranglétrán, az egyedüli útnak a papság tűnik, csakhogy nem hisz igazából Istenben és az egyházban. Ezt pártfogója, Chélan abbé is észreveszi, és beajánlja Verriéres polgármesteréhez, de Rênal úrhoz a gyerekei mellé nevelőnek. A tizenkilencéves fiú jól helytáll az új helyén, s felkelti a ház úrnőjének érdeklődését is. Később tiltott szerelem bontakozik ki a képmutató "parasztfiú" és de Rênalné közt, amit Chélan abbé tör szét azzal, hogy a fiút elküldi a besanconi szemináriumba. Itt a szeminárium vezetője, a janzenista Pirard abbé veszi szárnyai alá az értelmes fiút, és segíti későbbi munkájahoz a de La Mole házban.
Vélemény: A fent írtak nagyon vázlatosak, és így is a regény felét teszik csak ki, úgyhogy mondhatnánk, hogy eseménygazdag, érdekes történet. Pedig nem az - legalább is szerintem.
Julien engem nagyon irritált, sőt, határozottan az agyamra ment. Hogy miért? Mert képmutató, egoista bőgőmasina, aki rengeteget "picsog", hogy most
de Rênalné/Mathilde szereti-e, vagy éppen, mert ő olyan fennsőbbrendű, hogy nem tud lealacsonyodni a szeminaristákhoz, így ott nincsenek barátai. Néha legszívesebben fejbevertem volna egy baltával (igen, tényleg idegesített). Egyedül a végén volt olyan érzésem, hogy egy normális, sőt értelmes személyről van szó, de ettől még nem kedveltem meg.
De Rênalné kedves nő, de sajnos ennél nem sokkal több. Amikor a fia megbetegedett, és ő bevallotta hogy Julient jobban szereti a saját gyerekeinél is, akkor viszont leírta magát a szememben. Egyrészt nem lehet összehasonlítani a gyerek iránti szeretetet a szerelemmel, másrészt az is vérlázító, ahogy Julien reagál erre. Mi az, hogy ettől csk mégjobban szereti? Hát nem látja, hogy ez az egész őrültség?
Aztán ott van Mathilde, akivel eleinte szimpatizáltam, mert értelmesnek és szabadszelleműnek (jó értelemben) van beállítva, de úgynézki Julien mindenkinek elveszi a józan eszét, mert Mathildeból, a független, okos lányból egyszerre egy szolgalelkű, meggondolatlan buta liba lesz, aki lagalább annyit hisztériázik, mint a mi kedves kis Julienünk.
Hihetetlen módon volt két szereplő, akivel szemben az egész regény alatt nam tápláltam negatív érzelmeket, és az egyik pedig nem más, mint Pirard abbé, aki apja helyett apja annak az ostoba fiúnak. Egészen megkedveltem ezt a jószándékú papot. A másik ilyen szerencsés szereplő Fouque, Julien barátja, aki elég keveset szerepel, és lehet, épp emiatt kedveltem.
A templom-jelenet elég őrültnek tűnik (talán kicsit erőltetett), mert Julien előtte igyekezett jól szervezni az életét, így mi értelme, ha megöl valakit, aki tönkre tette az álmait, ha egyszer meg lehetett volna oldani sokkal ésszerűbben is, pár hetes levelezéssel, és magyarázkodással. Így Sorel csak a saját életét (és persze de Rênalnéét tette tönkre).
Ha azt mondanám, hogy az egész regényt végigszenvedtem, hazudnék. A vége, a börtönben játszódó rész eléggé tetszett (eltekintve a Mathilde-Julien-de Rênalné hármastól), mivel Julien végre tényleg elkezd gondolkodni, és egész sok mindenben van igaza. Mit ér egy hazugságokra épített élet? Lehetséges hogy két őszinte, boldog hónap többet ér egy életnél? És itt fejti ki igazán, mennyire elítélendő a társadalom. Emellett az is tetszett, hogy Mathilde mindent megtett, hogy megmentse "férjét", és dühített, hogy Julien még csak nem is érez hálát.
Kedvec idézet: "De ha nem volnék is ilyen bűnös, akadnak itt olyanok, akik nem törődnek azzal, ami fiatalságomban szánalmat érdemel, bennem szeretnék megbüntetni és örökre mefélemlíteni azokat a fiatalokat, akik elnyomott osztályban, szegényen születtek, s mégis olyan szerencsések, hogy tanulhattak, és olyan vakmerők, hogy keveredni merészeltek a társasággal, a gőgös gazdagok világával." (Julien beszéde a tárgyalásán)
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/4 (a regényben van pár írói kiszólás, ami nagyon nem illett oda, de egyébként jól írt)
Szereplők: 5/2 (sajnálom, de ezt nem tudom megbocsájtani)

Móra Ferenc: Rab ember fiai

Alapok: A török megszállás idejében járunk, Erdélyországban. Apafi Mihály fejedelemnek rossz álma volt, de a napja sem sikerült kellemesebben: Hajdár basa "arany szárnyú sólyommadarát" kéri a fejedelemtől. Útnak is ereszti Szitáry Kristóf urat, és két gyermekét; Ádámkát és Tamást, hogy vigyenek a basának egy sólymot, szárnyai alatt száz-száz arannyal. Útnak is indul a Szitáry család, ám út közben betérnek Piszliczár úrhoz, és a haszonleső görögnél töltik sz estét. Másnap Szitáry Kristóf egyedül megy el Hajdár basához, ám ott észreveszik, hogy a sólyom szárnyai alatt nem pénz, hanem rozsdás patkó csüng. A férfit tömlöcbe vetik, gyermekeit pedig megfosztják mindentől.
Tamás és Ádámka elhatározzák, hogy kiszabadítják édesapjukat, és ebben segítségükre van Pipitér, régi szolgájuk is, aki elvezeti a gyerekeket az Isten Szigetére.
Vélemény: Nem csalódtam nagyot, mert nem számítottam sokra. Ez az én egyéni nagy hibám, hogy nem szeretem a teljesen lapos, jellegtelen karaktereket. Felőlem lehet a történet unalmas, ha a karakterek jól kitaláltak, nem lehet olyan rossz. Ez se volt az, de egyik karakter se volt igazi számomra, talán csak Pipitér, akit az eszéért kedveltem meg úgy-ahogy.
De maga a könyv nem is igazán karakterközpontú, hanem az akkori bújdosó-világot akarja megmutatni az olvasónak, és ezt viszont jól csinálja.
Az Isten Szigetéről szóló leírások jók, bár az én ízlésemnek kicsit sok, és kevés egyszerre. Úgy értem, nem igazán tudta láttatni vele Móra a szigetet, tehát több képszerű elem nem ártott volna, viszont volt pár részlet, ami már tényleg sok volt nekem.
Egyébként a történet fővonala kiszámítható, de a Sárvárról szóló rész tényleg meglepett, az tetszett is.
A nyelvezete különös, kicsit régiesek a megszólítások, de minden világos és érthető volt.

Kedvenc idézet: "A láp téli álma mély és hosszú. Későn alszik el, de nehezen is ébred. Odakint már tavaszi ruhába öltözködnek a cseresznyefák, mikor a láp még csak a pilláit nyitogatja: a nádkórókon a száraz leveleket kiszorítják helyükből az elevenzöld, friss hajtások.

Hanem mikor aztán kimegy az álom a szeméből, egyszerre minden íze megelevenedik a tömérdek testű óriásnak, a lápnak. Forrnak, zubognak a vizek, sejtelmes hangokkal telik meg a levegő, csudálatos színeket lát a szem égen-földön: a láp lelke elárad mindenen."
Összességében:
Alapötlet: 5/5 (Szép gondolat bemutatni a régi, letűnt magyar-erdélyi kort)
Kivitelezés: 5/3 (Vékonysága ellenére több napba telt, míg elolvastam, mert untam, de lehet, hogy csak rosszkor talált rám)
Szereplők: 5/2 (Nem ezen volt a hangsúly)

Kosztolányi Dezső: Édes Anna

Kevesen szeretik a kötelező olvasmányokat, talán éppen azért, mert "kötelező". Az ilyeneket nehéz nem zsigerből megvetni, így már az is kész csoda lehetne, hogy a könyv végére érve megkedveletem a történetet.
Hogy miről szól? Egy lányról, egy egyszerű tizenkilenc esztendős cselédlányról, aki szinte tükéletes - gép, vagy talán egy jól idomított állat, mert a regény végére nem igazán marad ember.
Minden Vizynével kezdődött, és a mániákus "tökéletes-cseléd" kutatásával, akit miután meglelt nem akart ereszteni. Nem bánt vele szeretettel, vagy kedvességgel, de ragaszkodott hozzá, mert szüksége volt rá. Kellett neki valaki, aki megbízható, és viszonylag tűrhető társaság, és ezt meg is kapta Édes Annától.
A cselédlány már akkor érezte, hogy valami "rossz" van Vizyék házában, amikor betette oda a lábát. Ez a rossz nem egy megfogható dolog volt, lehetett benne, a méltóságos úrban és asszonyban, vagy éppen Jancsiban. És az az igazság, hogy mindenkiben benne volt ez a különös "gonosz". A gazdái nem emberként kezelték, hanem "cselédként", mintha az olyan nem ember lenne. Önmagában ez is elég ok lenne egy gyilkossághoz, de haladjunk szépen sorban.
Kik a bünösök? Mindenki vétkes, még a legkisebb mellékszereplő is.
Vizyné megkeseredett hisztérika, aki beleőrült a lánya halálába. Érdeklődése kimerül a háztályi teendőkben, nem kedvel igazán semmit és senkit. Ő volt az egyik, aki igazán tárgyiasította Annát.
Vizy egy hűtlen férj, akit csak látszólag érdekel a felesége, vagy igazából bármi, ami a hivatalon kívül zajlik.
Jancsi volt a másik olyan személy, aki a legrosszabb hatással volt Annára. Igaz, ő csak szórakozni akart egy lánnyal, akit futólag egész vonzónak talált, de felelőtlen volt, és nem gondolt a következményekre (pl. terhesség, lelki sebek). Kegyetlenül hajította félre a lányt az első adandó alkalommal, és a végén ez adta az utolsó lökést.
Moviszter doktor a történet egyetlen tisztán gondolkodó alakja. Látja, hogy bánnak a cseléddel, és egyszer meg is jegyzi, hogy ők se mások, mint a gazdáik, de igazából csak egyszer, a tárgyaláson emeli fel a szavát a lány mellett.
És persze ott van Édes Anna, aki ténylegesen, fizikailag követett el gyilkosságot. A kérdés az, hogy jogos volt-e. Vajon jogos-e megölni valakit, aki előzőleg megölt minket, vagyis a lelkünket. Keresztényi szempontból valószínűleg nem, de ha azt nézzük hogyan veszített Anna napról napra az emberségéből, hogy szakított ki belőle mindenki egy darabot, azt csodálom, hogy csak a gazdáival végzett, és nem mindenkivel a környezetében.
Ami még tetszett az az egész művön végigfutó pár éves történelem, és belpolitika. A történet egy nagyon kényes korban játszódik, mégis az események közt megbújva, folyamatosan látjuk, ahogy a Vörösök megbuknak, a románok bevonulnak, és a Fehér Terror kezdetét veszi.
Egyébként a mű végén maga Kosztolányi is megjelenik egy képsor erejéig, a családja körében. Érdekes, az amit a szereplői szájába adott, egyfajta önkritika és ironikus humorizálás egyben, ami furcsa mód nem üt el a történet hangulatától, remek befejezése a műnek.
Szerintem, mindent összevetve a regény:

Arthur Golden: Egy gésa emlékiratai

Gondolatok: Ezt a könyvet nem szeretném úgy értékelni, mint az eddigieket, mert bárki bármit mond, ez más. Persze ezt nem rossz értelemben mondom, mert ez egy olyan könyv, amit kihagyni vétek. Csupán az a különbség, hogy nem olyan könnyű kis olvasmány, mint az eddigiek (oké, a HG trilógia se fekszik mindenkinek, mert vannak benne komoly gondolatok, de az is ifjúsági).
Őszintén szólva eleinte kicsit untam, azt hiszem. Rettenetesen sok dolgom akadt - volna - , mikor elkezdtem a könyv olvasását, és lehet, hogy ez volt az oka annak, hogy nem tudtam teljesen átélni. Pár napig nem is vettem a kezembe, de lassan kezdem bánni, mert, csak elkezdtem (nah, a Tanameraról ne is beszéljek.. vagy fél éve "olvasom", pedig az se rossz könyv).
Elkalandoztam, de térjünk a tárgyra: Csijó sok mindenhez úgy állt hozzá, ami először kicsit zavart - mivel bennem azért van egy kis feminizmus - , de lassan megértettem a kislányt. Mikor Szajuri lett belőle, és túl kellett essen a mizuage-n, én is legalább annyira undorodtam Rák doktortól és a gyűjteményétől, mint a gésajelölt. Az elnök iránti "szerelmét" először szerettem volna gyermeki rajongásnak titulálni, de lassan rájöttem, hogy ez tartotta őt életben. Mégis én sokkal közelebb éreztem magam Nobuhoz (talán azért, mert sok mindenben hasonlítunk).
De ahogy az egész halad a végkifejlet felé az ember - vagyis egy bizonyos Ginga - minden szereplőt megszeret, vagy megsajnál, még ha sokszor nem is ért vele egyet.
A történet olyan erősen rengette meg a saját akaraterőmbe vetett hitet, hogy mégmindig nem vagyok benne biztos, én túl tudnék élni egy olyan férfi elnyomást és olyan mértékű kihasználást, mintha vagyontárgy lennék. És azt hiszem ezzel vett meg, mert nem váltot ki nagy érzelmi reakciókat, nem morzsoltam könnycseppet, még csak dühös se voltam - oké az más tészta, hogy oldalanként szinte nyüszítve suttogtam, hogy Szegény Nobu.
Nem különösebben szeretném kielemezni, mert ez egy életről szól, a karakterekre nem mondhatom, hogy hihetőek, hiszen lehetetlen lenne letagadni, hogy azok... De azt megemlíteném, hogy egy-két "modern" szón kívül az egész stílus elragadó.
Egy idézet: "Nem sokat tudok a japán történelemrıl – errıl keveset tanultunk kicsi falusi iskolánkban –, de úgy emlékszem, hogy Japán Koreát az orosz-japán háború idején hódította meg és néhány évvel ezután úgy döntött, hogy Koreát bekebelezi egyre növekvı birodalmába. A koreaiaknak ez persze nem tetszett. Nobu egy kis létszámú rendfenntartó egység tagjaként ment Koreába. A csapatnak az volt a feladata, hogy elfojtsa a koreaiak mozgolódását. Egy nap a parancsnokával együtt egy Szöul közeli falut kerestek fel. Visszatérve a lovaikhoz az ırjáratot megtámadták.
Amikor meghallották a feléjük közeledı bomba fütyülı hangját, a parancsnok megpróbált bemászni egy árokba, de öreg volt már és csak nagyon lassan tudott mozogni. A bomba már egészen közel volt és ı még mindig csak a megfelelı fedezéket kereste. Nobu ráfeküdt a parancsnokra, hogy megpróbálja a testével megvédelmezni, ő azonban megpróbált kimászni alóla. Sikerült is kidugnia a fejét Nobu alól és a gránát abban a pillanatban robbant. A parancsnok azonnal meghalt, Nobu pedig súlyosan megsebesült. A balkarját később amputálni kellett." (Ez Nobu története)