A következő címkéjű bejegyzések mutatása: klasszikus. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: klasszikus. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. augusztus 17., péntek

Louisa May Alcott: Kisasszonyok

Alapok: A March család négy lánya elégedettlenül készülődik a karácsonyra: Meg a szegénységére és nevelőnői munkájára, Jo March nénire, Beth a maga csendes módján a házimunkára, Amy pedig az iskolai megpróbáltatásokra panaszkodik. Aztán az édesanyjukra gondolva kénytelenek belátni, hogy ilyen csekélységek nem is számítanak igazán, hisz ő még náluk is több mindenről mond le, miközben apjuk az amerikai polgárháborúban teljesít szolgálatot. Elhatározzák, hogy ahelyett , hogy önmaguknak vennének karácsonyi ajándékot, inkább az anyjukat lepik meg.
Mrs. March emlékezteti őket egy "zarándok-játékra", amit még kiskorukban játszottak, és megkéri őket, hogy ismét "vegyék vállukra batyujukat", vagyis nézzenek szembe önmagukkal, a hibáikkal, és viselkedjenek jól.
Vélemény: Az egész könyv olyan, mintha sok tanmeséből épülne fel, amelyek a megbocsájtásról, az Istenbe vetett mély hitről és az engedelmességről szólnak.
Meg, a legidősebb nővér hiú; ez a legfőbb bűne, na meg az állandó jobb lét utáni sóvárgás.
Jo, a második a sorban - és egyben a kedvenc szereplőm is, Laurieval együtt - hirtelenharagú és fiús, de imád olvasni és történeteket, verseket írni. (Mivel az íróvő a saját családját vette alapul a szereplők megformálásánál, valószínűleg Jo testesíti meg őt magát.)
Beth imádnivaló, gondoskodó, segítőkész és egy az egyben olyan, mint egy kisangyal, az egyetlen gond, hogy lehetetlenül félénk. Aki nem szereti meg a könyv olvasása közben az valószínűleg be van oltva szeretet ellen.
Amy nyafogós és hisztis, aki imád affektálni, nem tud helyesen írni valamint beszélni, de a könyv végére ő is megjavul.
Laurie, egy bohókás, jószándékú fiú a szomszédból, akit (mint egyszer már említettem) a könyv egyik legjobb szereplőjének kiáltottam ki.
Igazából nincs semmi gond a regénnyel, egyetlen apróságot kivéve: túlságosan is tökéletes. Sok erkölcsi tanúlság olvasható, meglehetősen szájbarágó stílusban a könyv lapjain, de igazán nagy baj nem éri a családot *SPOILER* kivéve apjuk betegségét és Beth skarlátját, amikor még én is elkezdtem aggódni, de szerencsésen meggyógyultak a könyv végére *SPOILER VÉGE*. Nekem az egész olyan mint a mignon: finom, de ha egynél többet eszek, úgy érzem megfojt a cukrossága.
Mivel úgy tudom, ez egy sorozat, valamikor el fogom olvasni a többi kötetet is (a filmet évekkel ezelőtt láttam, de nem sokra emlékszem, csak arra, hogy az, amiben kicsit reménykedtem nem fog megtörténni.)
Megjegyzés: Csak én találom viccesnek az "ökölrázást", mint fenyegetést? Mert végig gyakran előfordult, akárcsak az erős gesztikuláció.
Kedvenc idézet: "Meg, drágám, légy felnőtt, figyelj a húgaidra, és fordulj nyugodtan Hannah-hoz, ha gondban vagy, vagy menj át Mr. Laurence-hez! Jo, légy türelmes, ne csüggedj és ne csinálj bolondságokat, írjál gyakran, és legyél az én bátor lányom, aki mindannyiunkat segít és felvidít! Beth, vigasztald magad zenével, és végezd gondosan apró itthoni kötelességeidet! Amy, te segíts mindenkinek, amiben tudsz, légy engedelmes és vidám, és vigyázz nagyon magadra!" (Mrs. March intelmei)
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/4 (a szájbarágós stílus és a sziruposság miatt)
Szereplők: 5/5
(Ezzel is úgy vagyok, mint a Duff-al, nagyon szerettem a szereplőket, a történetet, de túl szirupos, és nem ezt vártam)

2012. augusztus 3., péntek

Emily Brontë: Üvöltő szelek

Mint előző bejegyzésemben már említettem, a nyaralásra két könyvet vittem. Az egyikről már írtam, a másikról meg most írok.
Alapok: Mr. Lockwood kibéreli Thrushcross Grange-t, Szelesdomb gazdájától, Heathcliff-től, akinek modorán és visszavonultságán éppúgy meglepődik, mint lakótársai viselkedésén; míg Catherine szíve jéggé fagyottnak tűnik, addig Hareton szinte parasztfiúként viselkedik, annak ellenére, hogy úri családból származik. Az új bérlőt nem hagyja nyugodni kíváncsisága: Mi történhetett ezekkel az emberekkel? Szerencsére házvezezetőnője pontosan ismeri az életüket, mert mindegyik Szelesdombon élő személyt gyermekkora óta ismeri, így ő meséli el életük gyötrelmeit, hogy hogyan vált az árva kisfiúból másokat sanyargató, bosszúszomjas férfi.
Vélemény: Nem olyan könnyű olvasmány, mint például Rejtő regénye. Nem hiába említettem a besorolásnál, hogy lélektani, mert bár a fő témája a bosszú és a szerelem, az ember elgondolkodik: ha ilyen élete lett volna, ő más lenne?
Heathcliff egyszerre volt szánalomra méltó, megkeseredett és örjöngő őrült, mégis olyan fokú szimpátiát keltett, amit nehéz megfogalmazni. Fájt a könyörtelensége, de az esendőség és ragaszkodása - még ha túlzott mértékű volt is - könnyeket csalt a szemembe. Végső soron ő sem volt más, mint egy elveszett, kárhozatra ítélt, szenvedő lélek.
Catherine (az idősebbik) kissé kétszínű volt az én szememben, ám talán pont azért, mert jellembeli fogyatékosságai annyira hasonlítottak az én hibáimra, meg tudtam érteni a döntésit, és azt is ahogy lassan önmagát emésztette fel.
Edgar leginkább az apa szerepében vált kedvessé a szememben, pedig remek férj volt, olyan, amilyennek bárki örülne.
A fiatalabb generációból egyedül Linton nem nőtt a szívemhez, de csak azért, mert a többiekkel összehasonlítva gyengébb jellem volt, könnyebben megtört apja gyűlöletének súja alatt.
De az igazat megvallva, nem tudom azt mondani, hogy volt akár csak egy olyan szereplő is, akit kifejezetten utáltam volna; mindenki olyan emberi és esendő volt, hogy néha úgy éreztem kitépik a szívem könyörtelenségükkel, vagy szenvedésükkel.
A szereplői nem tökéletesek, sőt, távolabb nem is állhatnának a hibátlan jellemtől, de ez teszi őket igazán különlegessé, és hiába tudjuk, mi lesz a sorsuk, az oda vezető út az, ami igazán szívbemarkoló.
Kedvenc idézet: "Mi az, ami nem őt juttatja eszembe? Nem nézhetek erre a padlőra anélkül, hogy lába nyomát ne látnám rajta. Minden felhőben, minden fában az ő arcát látom, őt rejti az éjszaka, ő bukkan elém a nappal csalóka fényiben. Jelentéktelen férfi- és női arcok, a saját arcom, mind gúnyosan őrá emlékeztetnek. Az egész világ körülöttem azt bizonyítja szüntelen, hogy létezett, és én elvesztettem őt! Nos, Hareton az imént örök szerelmem kísértete volt számomra, dühös erőfeszítéseimé, melyekkel jogom kivívására törekedtem, megaláztatásomé, gőgömé, boldogságomé, félelmeimé..."
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5

2012. június 23., szombat

Jane Austen: Büszkeség és balítélet

Ezt a regényt nem fogom komolyan értékelni, mert képtelen lennék rá. Számomra ez volt az első klasszikus regény, amit a saját kedvemért olvastam, és egyben az első olyan regény, amit másodszorra is elolvastam (igaz, hogy 5 év után, de akkor is). Nem tudok elfogulatlanul írni erről a mesterműről, figyelembe véve, hogy ez a kedvenc könyvem.
Eliza Bennet értelmes, okos, és legalább annyira nagyra becsüli az emberismeretét, mint én.
Mr. Darcy a világirodalom legjobb férfialakja, akinek rideg, kimért viselkedése mögött egy olyan ember lapul, aki képes a változásra. Mára már klasszikus, sokat másolt jelleme megnyerő, és amelyik női olvasó szívét ő nem nyeri el, annak marad Bingley, Wickhem vagy Collins, és hölgyeim, szerintem a többség nem tudná hosszú távon elviselni az utóbbi kettőt.
Mr. Bennet egy nagyon jó apa karakter, aki nem elfogult gyermekeivel, vagy feleségével szemben, inkább csak mulat rajtuk. Kissé meggondolatlan a családjával kapcsolatban (lásd Lydia), mégis nagyon szimpatikus.
Jane-ről mást nem is lehet mondani, csak hogy bájos, ártatlan és naiv, akit könnyű becsapni, és az orránál fogva vezetni, pont mint Bingleyt.
Ha valakinek nem lenne meg ez a mű, az szerezze be, vagy olvassa el a mek.oszk.hu -n.
Egy idézet, amolyan kedvcsinálóként: "Nem kell aggódnia, Miss Bennet, hogy e levélben újból kifejezem azt az érzelmet, vagy megismétlem az ajánlatot, melyet oly visszatetszőnek talált tegnap este. Nem azért írok, hogy gyötörjem Kegyedet, vagy megalázzam önmagam, s nem szólok azokról a vágyakról, amelyeket (mindkettőnk boldogsága érdekében) nem lehet elég hamar elfeledni. A fáradságot, melybe a levél megfogalmazása és elolvasása kerül, megtakaríthattam volna, ha jellemem nem kívánná, hogy én megírjam és Kegyed elolvassa. Meg kell tehát bocsátania, ha igényt merek tartani a figyelmére. Tudom, nem szívesen teszi, ha az érzelmeire hallgat - de én az igazságérzetéhez fordulok."
Szóval emberek: olvassatok Austent, mert Austent olvasni jó!