John Scalzi: Az utolsó gyarmat

 Vigyázat erős spoiler veszély az előző két kötetre nézve!
Alapok: Jane Sagan, férje, John Perry, nevelt lányuk Zoe Boutin és annak obin őrei: Apacuka és Fundaluka boldogan élnek a Huckleberry kolónián már évek óta. A két leszerelt katona már egészen hozzászokott az új életvitelhez, a lecsökkent, emberi mértékű erőhöz, az átlagos emberi léthez. Ekkor toppan be Rybicki, aki új feladatot bíz a Perry családra: egy új kolónia, a Roanoke vezetését. Csakhogy ez a bolygó nem egészen olyan, amilyenre a telepesek számítanak, sőt, nem is az a bolygó, amihez először vitték őket. Ez a bolygó, ahol a szállítóhajó útja véget ér, egy soha előtte fel nem fedezett égitest. Az űrhajó nem tudja elhagyni a pályát, a telepesek nem tudnak kommunikálni más gyarmatokkal. A Roanoke kolóniája a külvilág számára elveszett, a telepesek számára pedig számüzetés. Szembe kell nézniük nam csak az elszigeteltséggel, a bolygó élővilágával, hanem a Konklávéval is, ami minden áron meg akarja keresni, és elpusztítani a kolóniát.
Vélemény: Ez az a könyv, amivel John Scalzi akarva-akaratlanul is végleg felkerült a kedvenc íróim közé. Bár ebben nagyban közrejátszottak az előző kötetek is.
Az író nagyszerűsége talán abban rejlik, hogy egy műfajon, egy trilógián belül is változatos, érdekes tudott maradni számomra, hisz minden regénye más témát érint erősen: az első a háborúra fókuszál, a második a szabad akaratra, ez a kötet pedig a kegyetlen politikai játszmákat mutatja be. És mindezek ellenére összefüggő, kerek egészet alkot.
John Perry egy hajszálnyit sem vesztett humorából az első kötethez képest, sőt, most még találékonyabb és tökösebb, mint eddig, pedig már nem zöld. Tetszett, hogy bármin is ment keresztül, még mindig úgy gondolt a Földre, mint az otthonára, és végül ennek megfelelően cselekedett.
Jane Sagan itt végre tényleg nagyobb szerepet kap, és megmutattja az olvasónak, milyen nehéz megszokni, hogy megfosztották az "emberségétől", amit éppen kezdett megszeretni. Emellett, még mindig gyakran gondolkodik úgy, mint a különlegesek katonája, s mégis egyre inkább szembefordul a Gyarmati Szövetséggel, aminek pedig a szolgálására született.
Zoe Boutin, akit az előző kötetben még kislányként ismertünk meg, a harmadik kötetre már a kamaszkor közepén jár, és olyan eszes és találékony, mint nevelőszülei. Szerencsére nem örökölte az apjától az emberiség kipusztítására való hajlamot, teljesen reálisan viselkedik, minden tettében egy fiatal lány érzései, gondolatai tükröződnek vissza.
Apacuka és Fundaluka két érdekes színfolt a történetben. Úgy tűnik John Scalzi  szívesen játszi az előző kötet ellenségeinek megkedveltetésével, hisz az előző részben a rraeyk kerültek más megvilágításba, ebben pedig az obinok, ezzel bebizonyítva, hogy ezek a fajok különálló létformák, és nem csak ellenfélként kerültek bele a könyvekbe.
Savitri még egy jó humorforrás a könyvben, Kranjiccal és Beataval egyetemben.
A történet "főgonosza" csak a regény felénél tűnik fel (az előző kötet végén is megemlítették már), és kiderül, hogy nem is olyan kegyetlen, mint azt a telepesek elsőre hiszik. Persze ehhez nagyban hozzájárul a GySz ellenük bevetett kis csele, de Gau tábornok végső soron egy megbízható személynek bizonyul.
A végső csatajelenet lenyűgöző volt és megdöbbentő. (Spoiler: örülök, hogy a konszuk legalább említés szintjén szerepeltek ebben a kötetben is, és még távolról is segítették a kolóniát.) A könyv lezárása pedig teljes mértékig levett a lábamról. Ilyen befelyezésben nem is mertem reménykedni - vagyis egy kicsit mégis.
Megint egy nagyszerű sorozatot hagytam a hátam mögött, de ha tehetem, még igyekezni fogok összefutni Scalzi úr könyveivel, mert az író megvett magának.
Kedvenc idézet: "És életemben először tudtam, hogy az életem nem csak arról szól, amit közvetlenül magam előtt látok. Nemcsak a csillagokat láttam, hanem észrevettem a csillagképeket is. Az életem a te életed és Zoëé. A közös életünk. Az elejétől a végéig. Ezért megérte mindenről lemondani." (Említettem már, hogy az otthonkeresés is nagyon erősen benne van a könyv hangulatában?)
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5 (és minden ellenérzésem ellenére megbékéltem az obinokkal)

John Scalzi: Szellemhadtest

Le vagyok maradva a kritikákkal. Megint. Mindenki elnézését kérem, amiért ilyen lusta disznó vagyok. Még mindig.
Vigyázat, Spoiler az előző kötetre nézve.
Alapok: Charles Boutin elárulta az emberiséget, megszökött, és három faj közti szövetséget hozott létre, hogy megsemmisítse a Gyarmati Szövetséget. De hátrahagyott valamit, ami talán a nyomára vezethet: felfedezte hogyan tárolhatja a saját tudatmintáját egy konszuktól származó adattárolón, így a GySz kutatócsapata azzal áll elő, hogy egy Boutin DNS-éből gyártott különleges katona testébe töltsék bele a tudatmintát. Ebben segítségükre van a rraey fogjuk, a tudós Cainen. Csakhogy az áttöltés nem hoz azonnali sikert, az újszülött katonának fogalma sincs Boutinról, és, mint minden különleges katona, önmagáról sincs igazán fogalma. Így születik meg Jared Dirac, a szellemhadtest új katonája.
Kivitelezés: John Scalzi ismét nagyot alkotott. Az az igazán érdekes - számomra - , ahogy a véleményemet meg tudta változtatni egy fajról. Az első kötetben egyenesen utáltam a rraeyket, ezeket a madárszerű, emberevő lényeket, viszont ebben a kötetben az egyik kedvenc szereplőm Cainen volt, a rraey tudós.
A másik édrekesség (mielőtt rátérnék a mérhetetlen istenítésre) az obinok fajtörténete. Egy teljes bolygónyi értelmes létforma egyéniség-tudat nélkül. Páratlan, ragyogó és újszerű.
Bár a kötetből hiányoztak a konszuk, kedvenc Scalzi-fajom, de ezt kárpótolta az obin, az ensha és a rraey mélyebb megismerése. És persze a történet.
Ebben a kötetben jobben megismerhetjük a különleges katonákat, azt a létformát, ami számunkra kétségbeejtő, sőt elképzelhetetlennek tűnhet: arra születnek, hogy az emberiséget védjék, de tulajdonképpen ugyanolyan emberi lélekkel rendelkeznek, mint bárki más. Felnőtt testbe zárt gyermeklelkű katonák. Ezt nehéz feldolgozni, ám nekik mégis ez a természetes, így vannak tervezve.
Jared Dirac ébredése pillanatában pontosan ilyen ártatlan, gyermeki és jószándékú, fogalma sincs róla, hogy nem olyan mint a Szellemhadtest többi katonája, hogy elmélyében mélyen ott lapulnak a hazaárulónak nyílvánított Charles Boutin emlékei. Ugyanúgy viselkedik hát, mint a legtöbb különleges katona, bár a saját, Boutinétól erősen eltérő egyéniségénak megfelelően.
Jane Sagan tud Jared születésének körülményierő, és ezért fenntartásokkal viseltetik irányában, mikor a parancsnoksága alá kerül. Végig gyanakszik, és figyeli mikor változik hazaáruló Boutinná, de a végén, a legeslegvégén, Jared Dirac döntését követően mély tisztelet ébred benne a katona iránt.
Sarah Pauling szintén külöleges, újszülött katona, aki őszintén ragaszkodott Dirachoz, bár nem tudta a titkát. Nagyon vidám, erős katona, aki barmi áron végrehajtja a parncsot.
Spoilerezés nélkül nehéz lenne bármi mást mondani a könyvről azon kívül, hogy megríkatott. Gyönyörű volt.
John Scalzi elképesztően ábrázolta az apa kislányához való viszonyulását, azt a határtalan rajongó szeretetet, amit csak egy szülő érezhet a gyermeke iránt. A köszönetnyílvánításból kitűnik, hogy ő maga is apa, és ez meg is látszott Jared és Boutin érzelmeinek ábrázolásakor.
De a könyv igazi nagy kérdése nem a családi érzésekre vonatkozik (bármíly gyönyörűen voltak is ábrázolva ezek), hanem az egyéniséget és a szabad akaratot veszi górcső alá. Hisz mitől ember az ember? Mi tesz valakit rabszolgává? Mennyire maradhat valaki önmaga, ha fokozatosan felszínre kerülnek valaki más emlékei, élményei? Meddig marad az ember önmaga?
Kedvenc idézet: "- Azt mondja, a Különlegesek rabszolgák. Igaza van, nem tudok ezzel vitatkozni. De azt is mondták, mi vagyunk az egyedüli emberek, akik konkrét céllal születnek. Hogy megvédjék a többi embert. Korábban nem dönthettem erről az útról, de most igen. Ez az én választásom.
- A rabszolgaságot választotta.
- Nem. Amikor ezt az utat választottam, megszűntem rabszolgának lenni."
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/5 (bár az előző kötet humor hiányzott bőven kárpótolt a történet tragikuma)
Szereplők: 5/5

John Scalzi: Vének háborúja

Először is bocsánat amiért ilyen késve írom a bejegyzést, mivel a regényt már egy hónapja befejeztem, csak nagyon sűrű volt az októberem.
Alapok: John Perry hetvenöt esztendős. Pont elérte a megfelelő kort a sorozáshoz, és ő örömmel jelntkezik katonának, a Földön pedig úgysincs már semmilye, amiért megérné itt maradni: a felesége meghalt, a fia megáll a saját lábán, és az az iigazság, hogy John nem akar még inkább megöregedni. Az a hír járja, hogy a Gyarmati Szövetség (GYSZ) katonái, a Gyarmati Véderő (GYV) meg tudja fiatalítani az embereket. Ez ésszerűnek is látszik, hisz milyen háború az, amit hetvenöt éves reszkető kezű öregekkel akarnak megvívni? Mr. Perry tehát még utoljára ellátogat felesége, Katharine sírjához, majd összecsomagol és felmegy a GYSZ földkörül keringő bázisára.
Csakhogy nem az elképzelt módon nyerik vissza a fiatalságukat az emberek, és a háború, amit vívnak ugyanígy nem szokványos. Tíz évet kell szolgálniuk, és tíz éven keresztül kell mindent elkövetniük a túlélésért és a csaatért, hogy visszakapják az életüket.
Vélemény: Talán a legjobb könyv, amit idén olvastam. Sőt, hagyjuk a talánt: ez a legjobb könyv, amit idén olvastam (eddig, mert még reménykedhetek csodában, ami felülmúlná ezt).
John Scalzi lehengerlő stílussal rendelketik, tényszerűen ábrázol, mégis mindent éreztem, magam elé képzeltem a szereplők összes rezdülését, és megértettem őket.
Az író által bemutatott világ nem rózsaszín a háború nek kíméli a szereplőket, nem tesz kivételeket, csak mert a szereplő éppen a szívéhez nőtt az olvasónak. A Vének háborúja nem esti mese, tele van reális harccal, elképesztő világokkal és ellenfelekkel, és néha olyan karakterektől kell könnyes búcsút vennünk, akik tényleg aszínünkhez nőttek.
Ám Scalzi könyve nem csak a háború borzalmáról szól, hanem annak mibenlétéről is, hogy miért harcolnak a katonák, hogy miért érzik magukat egy idő után szörnyetegnek, és mégis miért van szükség rájuk. De ami még nagyon kiemelkedő az a Gyarmati Szövetség és az amerikai külpolitika közti hasonlóság, az öregség elleni harc, és a humor. Igen, valóban azt írtam, humor, ugyanis drága főszereplőnk, John Perry csodálatos szarkasztikus humorral van megáldva, és ezt meg is csillogtatja, amikor csak teheti.
Ha már ennyit emlegettem, illene egy kicsit jellemeznek is John Perryt, a mi nagyszerű főhősünket. Mr. Perry, mint már említettem jó humorú, nem túl nagyravágyó, vagy önfényező idős férfi, akit leginkább találékonysága különböztet meg rajtársaitól. Nagyon szépen van ábrázolva a feleségéhez való kötődése is, ami a regény második felében kicsit nagyobb szerepet is kap, de éppen csak agy leheletnyit, így szerencsére nem nyomja el a történetet.
A könyv második felében kap szerepet Jane Sagan különleges katona, a Szellemhadtest hadnagya, akiről nehéz lenne spoilermentesen írni, de annyit mindenképpen elárulhatok, hogy kiváló katona, és ügyesen bánik a késsel is.
Kedvenc mellékszereplőim pedig természetesen a Vén trottyok (nem én neveztem őket így, ők hívták ilyen néven magukat), közülük is Alan, Jesse és Henry, akik mind kidolgozott múlttal és karakterrel rendelkeznek.
Még annyit fűznék hozzá, hogy aki teheti és nem riad vissza a háborús sci-fi-től, olvassa el, mert nagyszerű élmény, főleg a műfaj szerelmeseinek.
Kedvenc idézet: "Akármennyire utáltam a temetőt, azért örültem is, hogy van. Hiányzott a feleségem. A hiányát könnyebb volt elviselni a temetőben, ahol mindig is halott volt, mint az összes olyan helyen, ahol élt." (Nem ez a legjellemzőbb a könyvre. Azt se mondhatnám, hogy ez a legszebb gondolat, amit találhatunk benne, de azt biztosan állítom, hogy rettenetesen igaza van Scalzinak.)
Összességében:
Alapok: 5/5
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5

Dan Wells: Partials - Részben ember

Alapok: A világ tizenegy éve végetért. Egy maréknyi ember élt túl egy halálos vírust, az RM-et, ami az emberiség 99,98 százalékát elpusztította. Tizenegy éve nem született rezisztens gyermek - a csecsemők maximális életkora négy nap. A Remény törvény arra kötelezi a tizennyolc év feletti nőket, hogy minél gyakrabban essenek teherbe és szüljenek, hátha egyszer egy egészséges gyerek születhet, de ez mindeddig nem járt sikerrel; a kormány lejjebb akarja vinni a korhatárt.
Ebben a világban él a tizenhat éves orvos Kira, aki már nem bírja elviselni a csecsemők halálát. Tudja, hogy a korhatár csökkentésével a kormány nem ér el semmit, ami előremozdíthatná a kutatást a gyógymód felé. A lány egészen meglepő, új ötlettel ál elő, mikor megtudja, hogy barátnője terhes: meg akarja vizsgálni a bolygón élő immunis faj egyik képviselőjét, azon faj tagját, amelyet húsz éve az emberek fejlesztettek ki. Egy olyan egyedre van szüksége, aki abból a fajból való, amely kifejlesztette az RM-et, és ezzel kiírtotta az emberiség legjavát. Szereznie kell egy Részlegest.
Vélemény: A könyv nagyon erősen indít - egy kisbaba halálával. Végigkövetjük, ahogy a szülészeti ápolónők közönyösen, fásultan jegyzik fel az adatokat a csecsemő egészségi állapotának romlásáról, és szemtanúi lehetünk az anya fájdalmas kiáltozásának, aki csak a halott gyermekét szeretné a karjába venni.
A világ, amit Dan Wells lefest könyörtelen, szívszaggató és kíméletlen. Az emberek két csoportra szakadtak, egymás ellen kűzdenek, közben a kormány politikai játszmái egyre diktatorikusabbak; elhitetik a néppel, hogy amit ők tesznek az jó és a Remény törvény szükséges a faj újjáélesztéséhez.
Kira ötletét a szenátorok azonnal elvetik, túlságosan is erős bennük a félelem a Részlegesek iránt. Csak egy pestisbébinek juthat eszébe ilyen vakmerő őrültség, csak egy olyan ember képes feltételezni, hogy a Részlegesekben megtalálhatja a gyógymódot, aki már így is a létező világok legrosszabbikában nevelkedett, aki túl fiatal volt még, amikor mindent elveszített.
Kira sikeres akciója után azonban olyasmiket tud meg a vírusról és saját magáról, ami megváltoztatja eddigi gondolkodásmódját. Ha nem a Részlegesek fejlesztették ki az RM-et, akkor a ParaGen - a Részlegeseket megalkotó cég - lehet érte a felelős.
Nagyon szimpatikusak voltak a szereplők; valódi emberek - ill. Részlegesek - voltak az elejétől a végéig. A főszereplő Kira lány létére nem nyavajog mindenfélén, amikor a küldetésére kell figyelnie. Bántja ugyan Marcus viselkedése, de ha cselekednie kell, nem habozik.
Samm, a Részleges, akiről nem tudunk meg annyit, amennyit akarunk, de ha minden igaz a következő kötetben viszontláthatjuk. Azt minden esetre meg kell hagyni, hogy kitartó, és ugyanúgy meg akarja menteni a saját faját, mint Kira az embereket.
Egyesek szerint túl sok volt a virológiai fejtegetés, de ez szükséges - és megjegyzem érthetően előadott - volt. Egy olyan világban, ahol az emberi faj maradéka önmagát emészti fel, nem lehet lassú történetre számítani.
A könyvben megjelenik a politikusok vasmarka is, a totális kontroll szükségessége pedig valamelyest megkérdőjeleződik. Weels nem fest vidám jövőképet elénk, de hűen visszaadja, hogyan is reagálna az emberiség egy ilyen csapásra. Én nem szívesen élnék ilyen világban.
És egy nagy pozitívum, hogy szó esik más kiontinensekről is, bár csak azt engedi sejtetni, hogy Long Islanden kívül mindenhol máshol megszűnt az élet - az RM és az erőmű-robbanások miatt -, örülök, hogy az író nem felejtette el, hogy nem csak Amerika létezik.
Kedvenc idézet: "A 485GA18M számú újszülött 2076. június 30-án, reggel 6 óra 7 perckor halt meg. A kislány három napot élt. Az embergyerekek átlagos élettartama a Szakadás óta ötvenhat óra volt.
Már nevet sem adtak nekik." (Így kezdődik a regény)
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5

Stephenie Meyer: A burok

Alapok: A Földet egy idegen, parazita faj, a Lelkek foglalták el, mely az embereket gazdatestként használja. A bolygón már csak pár ellenálló maradt, akik bármit megtennének azért, hogy önmaguk maradhassanak. Az ellenállók közé tartozik Melanie is, aki a Hajtók elől mentve tudatát beleveti magát egy liftaknába. Öngyilkossági kísérlete nem jár sikerrel, testébe ültetik Vándort, a Lelket, aki eddig nyolc különböző bolygón élt már, és sosem volt képes megállapodni. Az emberi érzések, emlékek letaglózzák Vándort; ilyet még egyik gazdatestében sem élt még át. De a legfurcsább az, hogy Melanie nem tűnt el, hanem ő is ott maradt agya egy zugában, és képes kommunikálni vele. A lány emlékeivel állandóan rohamozza: egy férfit lát álmaiban - illetve a lány emlékeiben - , Melanie szerelmét, Jaredet, és egy kisfiút, akit meg kell védenie a Lelkektől. Vándor úgy érzi nem képes már elviselni ezeket az erős érzelmeket, de a végén már abban sem biztos, kinek az érzelmei ezek? Lassan ő is beleszeretett gazdateste társába, és anyai gondoskodással gondol Jamiere, ezért elindul, hogy nagybátyjának - Mel nagybátyjának - útmutatása alapján felderítse, hol találhat rájuk, az emberekre, akiket mindennél jobban szeret.
Vélemény: Sokkal jobb ez a könyv, sokkal többet ad, mint azt az írónő eddigi munkássága miatt remélhettem. Ilyen pozitívan szerintem még könyvben nem csalódtam.
Kezdjük ott, hogy a szereplők - végre! - nem két dimenziósak, nem jók, vagy rosszak, mindenkinek személyisége, hibái vannak.
Vanda, vagyis Vándor jószándékú, ártatlan lány (maga a Lélek is nőnemű), nem szívesen árt másoknak, de ez a legtöbb Lélek sajátja. A különbség közte és fajtársai közt az erő, az igazi önfeláldozásés a belátás. Szöges ellentéte Melanienak, a bátor, erős és harcias, mégis egy idő után az egy testbe zárt tudatok szövetségessé, barátokká válnak.
Jamiet minden olvasó a szívébe fogja zárni, olyan kedves, ragaszkodó, és megértő - vagy legalább is reménykedő. Kicsit hasonlít Jebb bácsira a tekintetben, hogy széles látókörűen gondolkodtak és rendkívül optimisták. Vagyis Jeb bácsi a felszínen optimistának tűnik, de emellett jól látja a tényeket.
Jared dühös, ami érthető, de az indulata csak hosszú idő múltán csillapodik, mikor rájön, hogy nem csak Vandát, hanem Melt is bántotta. Ezek után másként nézi Vandát is, felfedezi bátorságát, akaraterejét, és lassan megszokja.Jared meglehetősen pragmatikus, nem jár a fellegekben, és nehezen hiszi el ténylegesen, amit hinni akar.
Ian kíváncsi, majd végelmezővé és megértővé váló férfi, tipikusan az a fajta lassú víz ami mindenképpen partot mos egy idő után. Szépen változik meg a véleménye a lelkekről, és kiderül, milyen empatikus. Bátyja ennek mondhatni az ellentéte, de Kylenak is megvannak a saját okai.
Doki olyan fajta orvos, aki a gyógyításért lett az, nem pedig a kihívás kedvéért. Bár lassan belerokkan, mégis képes ölni, hogy egyszer életeket is menthessen.
Külön pozitívum, hogy az írónő nem félta szereplőihez nyúlni, megkínozni őket, vagy hagyni, hogy meghalljanak, így minden reálisabban hatott.
Igen, van a történetben romantikus szál, és nem elhanyagolható, de ez nem von le a könyv értékéből, mert nem csak ez az, amiről szól, hanem olyan kédrésekre keresi a választ, hogy mi tesz minket emberré, milyenek vagyunk mi, emberek közösségként és egyénként. Betekintést nyújt abba, hogy minden éremnek legalább két oldala van, és nem szabad elfelejtenünk minden szemszögből megvizsgálni.
UI. Egyedül a végével nam vagyok teljesen megelégedve, de semmi sem lehet tökéletes.
Kedvenc idézet: "Azt mondtam, hogy az élet és a szerelem megy tovább. De miért? Nem szabadna nekik."
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5

(Kap egy kis csillagot, mert az embert nem minden nap érik ilyen pozitív csalódások)

Isaac Asimov: Én, a robot

Alapok: Dr. Susan Calvint, az Amerikai Robot és Gépember Rt. robotpszihológusát születésnapja alkalmából egy fiatal újságíró interjúvolja meg, hogy ezáltal betekintést nyerjen a nő és ezzel együtt a robottörténelem múltjába.
Kezdetben olvashatunk a kezdetleges robotokról, akik beszélni sem tudtak, majd az idő előrehaladtával egyre fejlettebb, inteligensebb és felsőbbrendűségi tudattal egyre inkább megáldott robotok születtek, akiket csak a három törvény tartott vissza attól, hogy ők uralják a Földet.
Tulajdonképpen minden történet, ami a könyvben szerepel, erre a három alaptörvényre épít, hisz a gondolatolvasó robot is csak azért hazudik, hogy ne tegyen kárt, de utólag mégis megsérti az embereket, s így megőrül (így is-úgy is megszegi az első törvényt).
Vélemény: Le kell szögeznem, hogy én kicsi korom óta szeretem a sci-fit, és ennek következtében Asimovot is a kedvenc íróim közt tartom számon. A stílusa egyszerű, letisztult, de ugyanakkor mulattságos, pedig nem használ trágár kifejezéseket, és ez az, ami manapság sok könyvnél nincs meg. Lehet, hogy a robotokról nagyon egyszerűen, "alapszinten" ír, de könyörgöm, a robotika még ma is gyerekcipőben jár, nem, hogy a 40-es, vagy az '50-es években.
Maguk a fejezetek igazából különálló történeteket alkotnak, de a szereplők összekapcsolják ezeket. Nagyon szórakoztató Donovan és Powell karaktere, de dr. Calvin is nagyon jó figura. Női szereplő létére nincs gyönyörűnek és mindig sikeresnek beállítva, sokkal inkább egy csúnyácska, megtört asszony, aki jobban vonzódik a robotokhoz, mint az emberekhez (sok esetben ezt nagyon is könnyű megérteni).
Aki szívesen olvas olyan könyvet, ami a robotokról szól, az vágjon bele (majdnem) bármelyik Asimov-műbe!
Kedvenc idézet: "

1. A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.
2. A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az első törvény előírásaiba ütköznének.
3. A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az első vagy második törvény bármelyikének előírásaiba." (A robotika három törvénye)

Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5