Gail Carriger: Változatlan

Már megint (még mindig) le vagyok maradva a kritikákkal, úgyhogy előfordulhat, hogy pontatlan leszek. Előre is elnézést.
Alapok: Lady Maccon egy éjjel arra ébred, hogy drága farkasember férje ordít valakivel, és beletelik némi időbe, míg Alexia rájön: kivételesen nem miatta dühös a Woolsey falka vezetője. Lord Maccon dühének oka egy járványszerű esemény, ami London egy területén jelentkezett: a természetfeletti lények tömegesen váltak ismét halandóvá. A járvány oka ismeretlen, de kísértetiesen hasonlít az Istenölő Ragályra, ami az ókori Egyiptomban sorra tette a természetfelettieket végleg halandóvá.
Lord Maccon eközben Északra indul, hogy kapcsolatba léphessen régi falkájával, amely most vesztette el alfáját, és a gróf távozását követően a járvány is Skócia felé kezd haladni. Alexia úgy dönt értesítenie kell férjét a fejleményekről, így léghajóra száll egy vegyes társasággal a kíséretében; vele tart húga, Felicity, szobalánya, Angelique, a francia, férfi ruhát viselő feltalálónő, Madam Lefoux és a Woolsy falka főtalpasa, Tunstell, aki gyengéd érzelmeket táplál Ms Hisselpenny iránt, aki szintén barátnőjével utazik.
Alexia mindent elkövet, hogy rájöjjön, mi áll a járvány hátterében, és ki próbálta őt kétszer is megölni a repülőút alatt.
Vélemény: Lenyűgözött. Általában szeretem az erős női karaktereket, és itt, mintha Alexia még határozottabb és még lélektelenebb lett volna, mint azelőtt. De az is lehet, hogy a története jobban megfogott.
Alexia, mint már mondtam, rendkívül erős, humoros jellem, aki most ténylegesen nem csak belecsöppen a rejtély megoldásába, hanem ő maga oldja meg az ügyet. Értetlensége a Madam érdeklődésének milyensége felől pedig rendkívül szórakoztató.
Conall amilyen kevés szerephez jutott ebben a kötetben, annál emlékezetesebbek voltak a jelenetei, és a végén megértettem a reakcióját, még akkor is, ha mi olvasók tudjuk, hogy nem volt igaza.
Madam Lefoux egy nagyon szórakoztató, nagyon francia és nagyon gödröcskés nő, és ha eddig nem fejeztem volna ki elég világosan: a nőket részesíti előnyben. Sok vicces szituáció adódik közte és Alexia közt a kötet során, mikor a Madam flörtölési szándékait szegény grófné nem érti.
A Kingair-falka tagjai, elsősorban az alfanősténye szintén megvett magának. Minden pillanatuk egy kincs.
A történet maga szerintem szórakoztatóbb volt, mint az első kötet, talán a szereplők miatt, talán a járvány miatt. Mindenesetre nagyon élveztem, és még mindig nem vagyok benne biztos, ki próbálta megölni Lady Maccont, de örülök, hogy nem járt sikerrel.
A humora olyan, mint volt: kicsit angol, nagyon bolond és az ízlésemnek pont megfelelően nem túl édes, nem túl savanyú. Nem  csak a már igen sokat emlegetett helyzetkomikumra épül, hanem erős jellemkomikum és szarkazmus jellemzi. Carrigert nagyszerű humorral áldotta meg a sors.
És ami a végét illeti: nagyon tetszett, annak ellenére, hogy miután letettem a könyvet percekig sokkos állapotban ültem, és abban reménykedtem, hogy ugye nem így ért véget. Ezek után nem is kérdés, hogy várom-e már a következő kötetet.
Kedvenc idézet: "– Conall – bökte ki – kérlek, ne vedd ezt rossz néven, de talán ez volt a leggusztustalanabb dolog, amit életemben láttam.
– Embergyerek születésének még nem voltál tanúja?
– Nem, persze, hogy nem. Ne légy közönséges!
– Hát, akkor talán jobb lenne, ha kicsit még várnál az ítélkezéssel"
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/5 (lehet, hogy velem van a baj, de ez jobban tetszett, mint az előző kötet)
Szereplők: 5/5

Gail Carriger: Soulless - Lélektelen

Alapok: Alexia Tarabotti kisasszonyt bottal verte a sors: nem elég, hogy eszes, vénlány és lélektelen, de azt is örök életére el kell viselje, hogy az apja olasz származású volt, így bőre sötétebb, orra hangsújosabb, csípője és melle nagyobb, mint azt a tizenkilencedik század végi divat megkívánta. Igaz, az emberek toleránsabbakká váltak, megtanulták befogadni a természet felettit, de Miss Tarabottival nem tudnak mihez kezdeni az angol urak és hölgyek. Na de mi történi akkor, ha egy neveletlen, rosszul öltözött ráadásul sejpítő vámpír rátámad Alexiára, anélkül, hogy bemutatták volna őket egymásnak, és a hölgy véletlenül szíven találja szúrni őt a hajtűje és hőn szeretett napernyője segítségével? A helyszínre érkezik a NYIHA vezetője, Lord Conall Maccon, a londoni farkasember-falka alfája, s hamarosan kiderül, hogy a vámpí törvénytelenül lett átváltoztatva, nem tartozik egyetlen bolyhoz sem, de nem is tudnak kóbor királynőről. Felmerül tehát a kérdés, hogy akkor ki változtatta át azt a személyt, és mi célból, sőt hogy volt egyáltalán képes erre? De minden kérdés közt a legfontosabb, hogy mégis miért mutat szerelmi jellegű érdeklődést Lord Maccon Miss Tarabotti iránt?
Vélemény: Egy részt el se lehetett szakítani ettől a könyvtől, más rész napokba - vagyis több, mint egy hétbe - telt, hogy összeszedjem magam annyira, hogy véleményt írjak róla. Hogy miért? Mert annak ellenére, hogy nagyon élveztem, és az egekig tudnám magasztalni megláttam a hibáit is.
Alexia Tarbotti kisasszony természeten túli - vagyis lélektelen - mivoltának köszönhetően semlegesíteni tudja a természet feletti lények képességeit, így se vámpír se vérfarkas nem tud neki hagyományos, fajtájukra jellemző módon. Maga a hölgy egyébként kiterjedt tudományos jellegű érdeklődési körrel rendelkezik, és igencsak modern nézeteket vall.
Lord Maccon kicsit olyan, mint egy egy mogorva pokróc és egy kölyök kutya keveréke; határozott modora mindenre kiterjed, de néha megfeledkezik magáról, vagy az illemről - esetleg mindkettőről, és ilyenkor általában Alexia fenekén köt ki a keze.
Lord Akeldama a világ legkülönösebb vámpírja: rajong a rokokkó divatért, bőbeszédű, és szerelmi érdeklődése saját nemére korlátozódik. Komolyan nagyon kedveltem ezt a drága vérszívót.
A történet legerősebb vonása az ellenállhatatlan humor, ami csak azt nem nevetteti meg, aki nem tud mosolyogni a finom angolhumoron, ha nincs teletűzdelve mindenféle káromkodással.
A természetfelettit is más megvilágításbahelyezi az írónő; a vámpírok például kaptárhoz szerű bolyokba rendeződve élnek, a farkasemberek csak telihold idején veszítik el teljesen a kontrollt önmaguk felett, de bármely éjszaka alakot tudnak váltani (ami fájdalommal jár, de ez viszonylag elviselhető). No meg ezelőtt lélektelenekről se hallottam, se az átváltozáskor várható túlélési esélyeket se magyarázták még sehogy. Ez az újítás, de a szokott elemek megtartása mellett nekem nagyon tetszett.
A romantikus szál is lényeges szerepet kap, a történet szinte el is törpül mellette, és ez, valamint az ebből adodó apró problémák voltak amik szemet szúrtak. Példa képpen kiemelném, hogy a nagy harcjelenetben miért éppen egy félholt vámpír ment meg mindenkit, vagy mikor hőseink be vannak zárva egy cellába, miért a romantikus kalandjuk izgatja őket (oké, ezt azért még megértem). De ami igazán zavart - a többi mellett el lehet menni egy szemöldök-rándulással -, hogy úgy tűntetik fel, mintha a főhősnő kinyomozta volna a rejtélyt, pedig valójában nem. Tény, hogy sok minden összeállt az agyában az esetről, de megfejtenie nem sikerült - ezt már a véletlennek köszönheti.
Félreértés ne essék, nagyon élveztem ezt a regényt, és amint tudom elolvasom a következő kötetet is, de a hibái mellett nem tudtam elmenni, sajnos.
Kedvenc idézet: "Hogy egy efféle kikentkifent társaság mit keres egy könyvtárban, az rejtély. Alexia úgy sejtette, bizonyára a kártyaszobát keresték, de alaposan eltévedtek, viszont emiatt neki most úgy kellett tennie, mintha ő is csak most fedezte volna fel a kimúlt vámpírt. Lemondóan vállat vont tehát, felsikoltott, majd ájulást mímelve összecsuklott."
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/4
Szereplők: 5/5

 (Hivatalosan is szőrösszívű, mazochista ember lettem.)