John Scalzi: Szellemhadtest

Le vagyok maradva a kritikákkal. Megint. Mindenki elnézését kérem, amiért ilyen lusta disznó vagyok. Még mindig.
Vigyázat, Spoiler az előző kötetre nézve.
Alapok: Charles Boutin elárulta az emberiséget, megszökött, és három faj közti szövetséget hozott létre, hogy megsemmisítse a Gyarmati Szövetséget. De hátrahagyott valamit, ami talán a nyomára vezethet: felfedezte hogyan tárolhatja a saját tudatmintáját egy konszuktól származó adattárolón, így a GySz kutatócsapata azzal áll elő, hogy egy Boutin DNS-éből gyártott különleges katona testébe töltsék bele a tudatmintát. Ebben segítségükre van a rraey fogjuk, a tudós Cainen. Csakhogy az áttöltés nem hoz azonnali sikert, az újszülött katonának fogalma sincs Boutinról, és, mint minden különleges katona, önmagáról sincs igazán fogalma. Így születik meg Jared Dirac, a szellemhadtest új katonája.
Kivitelezés: John Scalzi ismét nagyot alkotott. Az az igazán érdekes - számomra - , ahogy a véleményemet meg tudta változtatni egy fajról. Az első kötetben egyenesen utáltam a rraeyket, ezeket a madárszerű, emberevő lényeket, viszont ebben a kötetben az egyik kedvenc szereplőm Cainen volt, a rraey tudós.
A másik édrekesség (mielőtt rátérnék a mérhetetlen istenítésre) az obinok fajtörténete. Egy teljes bolygónyi értelmes létforma egyéniség-tudat nélkül. Páratlan, ragyogó és újszerű.
Bár a kötetből hiányoztak a konszuk, kedvenc Scalzi-fajom, de ezt kárpótolta az obin, az ensha és a rraey mélyebb megismerése. És persze a történet.
Ebben a kötetben jobben megismerhetjük a különleges katonákat, azt a létformát, ami számunkra kétségbeejtő, sőt elképzelhetetlennek tűnhet: arra születnek, hogy az emberiséget védjék, de tulajdonképpen ugyanolyan emberi lélekkel rendelkeznek, mint bárki más. Felnőtt testbe zárt gyermeklelkű katonák. Ezt nehéz feldolgozni, ám nekik mégis ez a természetes, így vannak tervezve.
Jared Dirac ébredése pillanatában pontosan ilyen ártatlan, gyermeki és jószándékú, fogalma sincs róla, hogy nem olyan mint a Szellemhadtest többi katonája, hogy elmélyében mélyen ott lapulnak a hazaárulónak nyílvánított Charles Boutin emlékei. Ugyanúgy viselkedik hát, mint a legtöbb különleges katona, bár a saját, Boutinétól erősen eltérő egyéniségénak megfelelően.
Jane Sagan tud Jared születésének körülményierő, és ezért fenntartásokkal viseltetik irányában, mikor a parancsnoksága alá kerül. Végig gyanakszik, és figyeli mikor változik hazaáruló Boutinná, de a végén, a legeslegvégén, Jared Dirac döntését követően mély tisztelet ébred benne a katona iránt.
Sarah Pauling szintén külöleges, újszülött katona, aki őszintén ragaszkodott Dirachoz, bár nem tudta a titkát. Nagyon vidám, erős katona, aki barmi áron végrehajtja a parncsot.
Spoilerezés nélkül nehéz lenne bármi mást mondani a könyvről azon kívül, hogy megríkatott. Gyönyörű volt.
John Scalzi elképesztően ábrázolta az apa kislányához való viszonyulását, azt a határtalan rajongó szeretetet, amit csak egy szülő érezhet a gyermeke iránt. A köszönetnyílvánításból kitűnik, hogy ő maga is apa, és ez meg is látszott Jared és Boutin érzelmeinek ábrázolásakor.
De a könyv igazi nagy kérdése nem a családi érzésekre vonatkozik (bármíly gyönyörűen voltak is ábrázolva ezek), hanem az egyéniséget és a szabad akaratot veszi górcső alá. Hisz mitől ember az ember? Mi tesz valakit rabszolgává? Mennyire maradhat valaki önmaga, ha fokozatosan felszínre kerülnek valaki más emlékei, élményei? Meddig marad az ember önmaga?
Kedvenc idézet: "- Azt mondja, a Különlegesek rabszolgák. Igaza van, nem tudok ezzel vitatkozni. De azt is mondták, mi vagyunk az egyedüli emberek, akik konkrét céllal születnek. Hogy megvédjék a többi embert. Korábban nem dönthettem erről az útról, de most igen. Ez az én választásom.
- A rabszolgaságot választotta.
- Nem. Amikor ezt az utat választottam, megszűntem rabszolgának lenni."
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/5 (bár az előző kötet humor hiányzott bőven kárpótolt a történet tragikuma)
Szereplők: 5/5

Henrik Ibsen: A vadkacsa

Alapok: Gregers Werle több évnyi távollét után ismét visszatér apja házába, és a társasági élebe. Már a számára szervezett estélyen rájön, mit tett apja régi, cserben hagyott barátjának fiával és saját gyermekkori barátjával Hjalmar Ekdallal. Gregers új életcéljaként tűzi ki, hogy megváltsa Hjalmart és családját a hazug élet mocsarából. Az egyetlen probléma, hogy az Ekdal család nem akar megváltást az önjelölt messiástól.
Gregers tetteiért felelősséget nem vállalva elmeséli Hjalmar felesége, Gina előéletét, s ez az ifjú fényképész életében hatalmas változást hoz létre, melyet egy tragikus esemény koronáz.
Vélemény: Nagyon le vagyok maradva a kritikákkal, ezt például már majdnem egy hónapja meg kellett volna írnom. De talán, ha a tárgyra térnék, hamarabb be is fejezhetném. Kezdjük drága szereplőinkkel, mint ahogy általában szoktuk.
Gregers Werle ostoba, erre nincs jobb szó. Olyan mértékben naív, és egyáltalán nem ismeri az emberi természetet - ill. barátja jellemét -, hogy az szinte felháborító. De a legjobb mindebben, hogy el is hiszi, hogy neki ez a küldetése; hogy a "jó" útra kell terelnie az embereket. Mi olvasók pedig egy szép kis gumifalú szobát ajánlanánk az ilyennek.
Hjalmar Ekdal egy lusta, elkényeztetett, álszent, önző személy (csak nem írhatom egy ilyen dráma elemzésébe azt, hogy disznó, nemde?). Teljes mértékig a felesége tartja el, meg a lánya, mégis arról panaszkodik, hogy ő a lelkét is kidolgozza a családjáért. Ebben az esetben szép kis lelke van.
Rellig doktor Gregers szöges ellentéte - szerencsére -, hiszen olyannak látja az embereket, amilyenek valójában, és tudja, hogyan lehet őket legkönnyebben lerendezni.
A vadkacsa az egész dráma nagy motívuma tulajdonképpen első sorban Gregers eszményét hivatott szemléltetni; a vadkacsa lebukott a mocsárba, jó erősen megkapaszkodott az aljnövényzetbe, de mégis egy vadászkutyának sikerült kimentenie a vízből. Nyilvánvaló, miért mondta Gregersz, hogy, ha állatformában kéne újjászületnie vadászkutya lenne, aki vadkacsákat ment meg a fulladástól.
Hogy a mű fő kérdésén is elmélkedjünk egy sort: Jobb a hazugsággal teli élet, vagy éljünk teljesen felnyitott szemmel? A dráma válasza az, hogy a hazug élet jobb, mint a kegyetlen igazság. Hogy ezzel én, személy szerinte egyet értek-e? Nem könnyű kérdés.
Véleményem szerint ez teljes mértékig az egyéntől és az esetről függ. De maradva ennél: a legtöbb férfi teljesen kiborulna, ha megtudná, hogy a lánya nem a lánya, és a felesége megcsalta. (Ha utána számolunk Hedwig 14 éves, Ekdalék lassan 15 éve házasok...) Valószínűleg a kezdeti reakciója az emberek nagy részének hasonló lenne, mint Hjalmaré, de a nagy kérdés az, hogy ezek után hogy lennének képesek kezelni az ügyet? Lennének olyanok, akik a kényelem és megszokás miatt nem változtatnának addigi életükön, de persze sokan eltávolodnának a feleségüktől. De lennének olyanok is, akik egy bizonyos idő elteltével képesek lennének belátni, hogy a gyerek nem tehet semmiről.
Persze ez egy viszonylag szélsőséges eset, mert ki akarna olyat hallani, hogy a gyerek akit ő nevelt fel nem is az övé. De más igazság hazugság szembeállítást figyelembe véve (Lásd pl. Agatha Christie: Az alibi) lehetséges, hogy jobb, ha az ember tisztában van a tényekkel, és így fel tud készülni minden várható helyzetre.
Kedvenc idézet: "Mielőtt elfelejteném, Werle úr - kérem, ne használja ezt a finomkodó kifejezést, hogy "eszmény". Van erre nekünk egyszerűbb, kifejezőbb szavunk is, a "hazugság". [...] Mert aki megfosztja az átlagembert az élete nagy hazugságától, a boldogságát veszi el tőle!"
Összességében:
Alapok: 5/5
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/4 (tudom, hogy az író szándékosan írta ilyenre őket, de nehezebb valakivel együtt érezni, ha ennyire elviselhetetlen)

Kerstin Gier: Smaragdzöld

Egy-két éve olvastam az előző két részt, azokra nézve spoileres lesz ez a bejegyzés.
Alapok: Gwendolyn Shepard már két hete képes utazni az időben, és pontosan ennyi ideje ismeri időutazó társát Gideon de Villers, aki épp most törte össze a szívét. De Gwen nem engedheti meg magának, hogy nagyon összezuhanjon: rá kell jönnie, mit rejtett el nagyapja az ő számára, hogy megfejthesse a gróf valódi tervét. Gideon a Paultól kapott iratok alapján már megtalálta ez utóbbira a választ: ha a vérkör teljes lesz, a gróf elnyerheti a halhatatlanságot, amely csak addig tart, míg Gwen meg nem születik. Valószínű tehát, hogy a múlt és jövő összejátszása alapján a gróf már köztük él, a jelenben, és célja nem más, mint Gwen halálával visszaszerezni a halhatatlanságát.
Vélemény: Cukros, mint mindig, de az ilyesmi is elkél néha az ember lányának. De hogy a lényegre térjünk: ez a kötet volt a trilógia legjobbja - szerény véleményem szerint - annak ellenére, hogy ilyen sok szivárványt hányó unikornist egy helyen - elsősorban a befejezésnél - még nem láttam. És mégis végig élveztem.
A könyv minden cukormázosságra ellenére reális és humoros karakterekkel találkozunk végig, aminek drámainak kellett lennie, az drámai volt, úgyhogy nem lehet komoly panaszom a könyvre. Illetve mégis van egy apróság, amit kiemelnék, - nem rontotta az olvasási élményt, mert mellette ugyanúgy szórakoztam, de azért piszkálta a csőrömet - az a halhatatlanság. Nem fogom tovább boncolgatni, mert hatalmas spoiler lenne, de azért zavart.
A szerelmi szál, ami legalább olyan hangsúlyos, mint a történeti szál, viszonylag a realitás talaján marad, mert azt töbször is hallhatjuk, hogy ebben a románcban azért nagy szerepük van a hormonoknak. Persze ez ettől még szerelem-féleség marad, de olyasmi, ami igazán erre a korosztályra jellemző.
És ha már méltattam a szerplőket, nem ártana, ha be is mutatnám őket, kezdve a bájos nagyszájú Gwennel, a Rubinnal, aki bezárja az időutazól vérkörét. Remek humorral kezeli a dolgokat, amikor éppen nem "szobaszökőkúttá" válik, és sír, mint egy gyerek.
Gideon, a Gyémánt kemény fejű, de jó szándékú, kedves fiatalember, aki láthatóan fejlődött az első kötet óta.
Sain Germain gróf gonosz, ahogy annak lennie kell, az ember szinte azért szurkol, hogy Gideon vagy Gwen saját kezűleg intézze el.
A kedvenc szereplőm azonban egyértelműen Xemerius, a szellem-evő vízköpő démon. Egyszerűen felejthetetlen, ahogy kommentálja az eseményeket, nem lehet nem szeretni.
A történet ebben a kötetben vált a legcsavarosabbá; a kérdéseinkre megtudjuk a választ, Gwen rájön, amire mi, olvasók már rájöttünk, és arra is, ami nekünk új. Az idő elvarratlan szálai helyreállnak, és olvashatunk arról a bizonyos báli csókról is - ezúttal az idősebb Gwendolyn kommentálásában.
Ha az ember már belekezdett az Időtlen szerelem sorozatba, vétek lenne kihagyni ezt a kötetet.
Kedvenc idézet: "Xemerius drámaian a mellkasára tette a mancsát. - Máris mész? De hisz messze még a reggel.
- Jaj, fogd már be, Júlia! - morogtam, és erősen a tűre nyomtam az ujjamat."
Összességében:
Alapötlet: 5/4 (a halhatatlanság...)
Kivitelezés: 5/5 kicsi csillaggal
Szereplők: 5/5

Stephenie Meyer: A burok

Alapok: A Földet egy idegen, parazita faj, a Lelkek foglalták el, mely az embereket gazdatestként használja. A bolygón már csak pár ellenálló maradt, akik bármit megtennének azért, hogy önmaguk maradhassanak. Az ellenállók közé tartozik Melanie is, aki a Hajtók elől mentve tudatát beleveti magát egy liftaknába. Öngyilkossági kísérlete nem jár sikerrel, testébe ültetik Vándort, a Lelket, aki eddig nyolc különböző bolygón élt már, és sosem volt képes megállapodni. Az emberi érzések, emlékek letaglózzák Vándort; ilyet még egyik gazdatestében sem élt még át. De a legfurcsább az, hogy Melanie nem tűnt el, hanem ő is ott maradt agya egy zugában, és képes kommunikálni vele. A lány emlékeivel állandóan rohamozza: egy férfit lát álmaiban - illetve a lány emlékeiben - , Melanie szerelmét, Jaredet, és egy kisfiút, akit meg kell védenie a Lelkektől. Vándor úgy érzi nem képes már elviselni ezeket az erős érzelmeket, de a végén már abban sem biztos, kinek az érzelmei ezek? Lassan ő is beleszeretett gazdateste társába, és anyai gondoskodással gondol Jamiere, ezért elindul, hogy nagybátyjának - Mel nagybátyjának - útmutatása alapján felderítse, hol találhat rájuk, az emberekre, akiket mindennél jobban szeret.
Vélemény: Sokkal jobb ez a könyv, sokkal többet ad, mint azt az írónő eddigi munkássága miatt remélhettem. Ilyen pozitívan szerintem még könyvben nem csalódtam.
Kezdjük ott, hogy a szereplők - végre! - nem két dimenziósak, nem jók, vagy rosszak, mindenkinek személyisége, hibái vannak.
Vanda, vagyis Vándor jószándékú, ártatlan lány (maga a Lélek is nőnemű), nem szívesen árt másoknak, de ez a legtöbb Lélek sajátja. A különbség közte és fajtársai közt az erő, az igazi önfeláldozásés a belátás. Szöges ellentéte Melanienak, a bátor, erős és harcias, mégis egy idő után az egy testbe zárt tudatok szövetségessé, barátokká válnak.
Jamiet minden olvasó a szívébe fogja zárni, olyan kedves, ragaszkodó, és megértő - vagy legalább is reménykedő. Kicsit hasonlít Jebb bácsira a tekintetben, hogy széles látókörűen gondolkodtak és rendkívül optimisták. Vagyis Jeb bácsi a felszínen optimistának tűnik, de emellett jól látja a tényeket.
Jared dühös, ami érthető, de az indulata csak hosszú idő múltán csillapodik, mikor rájön, hogy nem csak Vandát, hanem Melt is bántotta. Ezek után másként nézi Vandát is, felfedezi bátorságát, akaraterejét, és lassan megszokja.Jared meglehetősen pragmatikus, nem jár a fellegekben, és nehezen hiszi el ténylegesen, amit hinni akar.
Ian kíváncsi, majd végelmezővé és megértővé váló férfi, tipikusan az a fajta lassú víz ami mindenképpen partot mos egy idő után. Szépen változik meg a véleménye a lelkekről, és kiderül, milyen empatikus. Bátyja ennek mondhatni az ellentéte, de Kylenak is megvannak a saját okai.
Doki olyan fajta orvos, aki a gyógyításért lett az, nem pedig a kihívás kedvéért. Bár lassan belerokkan, mégis képes ölni, hogy egyszer életeket is menthessen.
Külön pozitívum, hogy az írónő nem félta szereplőihez nyúlni, megkínozni őket, vagy hagyni, hogy meghalljanak, így minden reálisabban hatott.
Igen, van a történetben romantikus szál, és nem elhanyagolható, de ez nem von le a könyv értékéből, mert nem csak ez az, amiről szól, hanem olyan kédrésekre keresi a választ, hogy mi tesz minket emberré, milyenek vagyunk mi, emberek közösségként és egyénként. Betekintést nyújt abba, hogy minden éremnek legalább két oldala van, és nem szabad elfelejtenünk minden szemszögből megvizsgálni.
UI. Egyedül a végével nam vagyok teljesen megelégedve, de semmi sem lehet tökéletes.
Kedvenc idézet: "Azt mondtam, hogy az élet és a szerelem megy tovább. De miért? Nem szabadna nekik."
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5

(Kap egy kis csillagot, mert az embert nem minden nap érik ilyen pozitív csalódások)

Agatha Christie: Az alibi

Kedves Mrs. Christie! Örömmel jelenthetem, fejlődöm! Bár ezuttal sem voltam biztis a gyilkos kilétében, az egyetlen, ami nem hagyta összeállni a képet az volt, hogy mások gyanakodtak erre a személyre. Így, utólag belátom, hibáztam. Legközelebb jobban igyekszem.
Alapok: Mrs Argylet két évvel ez előtt meggyilkolták, a feltételezett gyilkost - a nő egyik nevelt fiát - letartóztatták, és a férfi a börtönben életét vesztette. Ám egy végzetes napon egy idegen jelenik meg a ház küszöbén, és szilárd alibit biztosít a család fekete bárányának. Viszont az Argyle família nem egészen úgy reagál a bejelentésére, ahogy azt ő várta volna - öröm helyett harag, gyanakvás és félelem ébred bennük, hisz, ha nem Jacko, a bűnöző hajlamú fívér követte el a bűntényt, akkor közüllük kellett legyen valaki. De mégis ki lenne képes elkövetni egy gyilkosságot, és kinek volt indítéka?  Talán a másik fiú, Micky tette, aki mindig dühös volt örökbefogadó anyjára? Vagy Mr Argyle, a mellőzött férj, vagy az ő fülig szerelmes titkárnője végzett az asszonnyal? Vagy Mary, aki szabadulni akart a családi házból, esetleg Hester, akinek elege volt nevelőanyja tévedhetetlenségéből? Vagy a svéd masszőrnő nem kedvelte annyira Mrs Argylet, mint azt mindenki hitte? És ott van még az a titokzatos félvér lány is, aki talán tud valamit, amit nem mond el. De vajon ki követte el a gyilkosságot?
Vélemény: Mással is előfordult már, hogy annyira nem akarta, hogy valaki bűnös legyen, és valaki más igen, hogy hajlandó volt az utolsó pillanatig nem figyelembe venni, amit a bizonyítékok sugalltak? Mert velem ez most így történt; neveket nem mondok, mert az spoiler lenne, de szerintem nem vagyok egyedül azzal a rossz szokással, hogy a gyanús embereket jobban akarom felmenteni, és az unszimpatikusokat gyanúba keverni igyekszem. Most is ez volt, és ez okozta nyomozói bukásom - megint.
A könyv legnagyobb erőssége a karaktereiben rejlik, és az állandó gyanakváson. Agatha Christie remekül megmutatta, mit művel az emberi kapcsolatokkal, mit tehet egy családdal, ha tudják, nincsenek biztonságban, és egymásra gyanakszanak. Az olvasó akarva akaratlanul - legalábbis én bizos így voltam vele - azon kezd el töprengeni, hogy a közvetlen környezetében vajon van-e olyan személy, aki képes lenne gyilkosságot elkövetni. Lassan nem csak a szereplők, hanem én is paranoiás leszek.
Hadd ejtsek pár szót Mrs Argyleról, az örökbefogadóról. Látszólag egy jótékonykodó, kedves nő, akit senki se akarhatna megölni, de ha a felszín mögé nézünk, mindenkinek volt oka, hogy eltegye láb alól. A férje nem tudott megbékélni azzal, hogy Rachel nem szentelt rá alég figyelmet, minden gonolatát a gyerekek töltötték be, és rá már nem maradt idő. Gwenda Vaughan a szerelmes titkárnő se kedvelte soha munkaadója feleségét, és tudta, hogy szerelme nem érhet révbe, míg a nő él. Mary Durrant egyszerűen nem akart a házban maradni, pedig anyja ezt látta volna a leghelyesebbnek, de halálával minden gondja - még az anyagiak is - megoldódtak. Micky mindig is gyűlölte örökbefogadó anyját, és vissza akart menni az édesanyjához, aki ellökte magától. Hester lázadt az anyja ellen, elege volt abból, hogy mindig mindenben Mrs Argylenek van igaza, és néha azt kívánta, bár meghalna, bárcsak megölhatné. Tina egyszerűen hálás volt Rachel Argylenek, és bántotta, hogy meghalt. Kirsty pedig egyfajta ellenszenvet érzett az asszony iránt, mert nem tudott rendesen bánni a gyermekeivel, és mert nem értette úgy őket, ahogy ő tette.
Mint említettem, a történet legerősem pontja a jellemábrázolás, a gyilkosság maga háttérbe is szorul egy időre, de Mrs Christie képes fent tartani a feszültséget; mindenki gyanús, mindenkinek volt oka és alkalma. De vajon ki KÉPES gyilkosságra?
Kedvenc idézet: "Szegény Pachel, aki annyi mindent meg tudott vásárolni... Nem önző módon, nem saját magának; aki nem kívánt gyerekeknek szeretetet, törődést, otthont tudott adni. Mindezeket megvásárolhatta nekik, de nem vásárolhatta meg a szeretetüket." (Az egyik legjobb gondolat a könyvben.)
Összességében:
Alapok: 5/5
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5

Bertold Brecht: Kurázsi mama és gyermekei

Alapok: Kitört a harmincéves háború; Kurázsi mama három gyermekével, kis szekerével és portékájával sorra járja a táborokat. Az asszon azt gondolja, mindent tud a háborúról, amit csak tudni lehet és érdemes, egy valamit azonban saját kárán kell megtapasztalnia: a háborúból nem lehet adózás nélkül megélni.
A háború sorra ragadja el azokat, akiket szeret, míg végül nem marad mása, mint a szekér; magára marad a kiszolgált háború kellős közepén.
Vélemény: A háború kegyetlen dolog; sosincs igazán győztese és vesztese, hiszen mindkét oldalon sok az áldozat. A dráma viszont nem a háború áldozatainak állít emléket, hanem a mindennapi embernek, aki átvészeli azt.
Kurázsi mama túlélő típus, bármihez képes idomulni, nincsenek igazán elvei, elvégre a háborúból él meg. Bár azt mondja, hogy a gyerekeit meg akarja óvni, mégse érzem, hogy tényleg igazán próbálkozna, sokkal inkább hajtja a pénzsóvárság, mint a családi szeretet.
Kattrin volt egyértelműen a kedvenc szereplőm az egész könyvben, pedig végig egy szót se szól. Ő a hőse a drámának, vagyis a hősies alak, tele emberi érzésekkel.
Stüsszi és Eilif számomra semleges szereplők voltak, nem tudtam kedvelni, vagy sajnálni őket. Bár azt be kell valjam, hogy Eilif ártatlanokkal szembeni erőszakosságát nagyon elítélem.
A háború mindenkiben nyomot hagy, de vannak olyanok, akiket nem lehet megváltoztatni. Ezek az emberek halnak meg elsőként. Azok akik alkalmazkodnak, behódolnak, azok túlélhetik, csak az a kérdés, hogy milyen áron?
Végeredményében pozitívan csalódtam a könyvben, sokkal jobban élveztem, mint vártam, mégis sok dolog volt, ami határozottan nem tetszett (gondolok itt Kurázsi mama reakcióira bizonyos esetekben). Brecht jól ábrázolja a szituációkat, de az embereket már annyira nem.
Kedvenc idézet: "Csak alszik." (ez volt az egyetlen jelenet, amikor elhittem, hogy Kurázsi mama tényleg anya)
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Szereplők: 5/3
Kivitelezés: 5/4 (gondolok itt pl. "Az őrség nyilván leszopta magát" -ra és hasonlólra, amik nem egészen illenek a dráma hangulatához.)

Mary E. Pearson: Az imádott Jenna Fox

Meg nem tudom mondani, miért, de az biztos, hogy félem ettől a könyvtől, pedig belegondolva, erre semmi okom nem volt.
Alapok: A tizenhét éves Jenna Fox több, mint egy évet volt kómában, és minden korábbi emlékét elvesztette. Balesetet szenvedett, de erről nem mer kérdezni. Ahogy lassan eszébe jutnak a dolgok, és új ismereteket szerez egyre inkább érzi hogy valami nincs rendben vele, és azt sem érti, nagymamája miért utálja őt. Csak azt tudja, hogy nem egészen teljes. Aztán egy nap, egy váratlan, apró sérülés lavinát indít el, mely megkérdőjelezi az egész létezését, az életét. Ő törvénytelen. Mesterséges. Nem egészen emberi. De vajon mit is jelent embernek lenni? Mi a lélek, és mi magunk? És meddig menne el a szülő, hogy megmentse legalább egy részét az imádott gyermekének? Játszhatunk-e Istent, döntve élet és halál felett?
Vélemény: Annyi a kérdés, és olyan kevés a válasz, de lehet, hogy maguk a kérdések fontosabbak, mint a megfejtésük.
Jenna nagyon szép fejlődésen megy át a regény folyamán, indulva a mindenkinek engedelmeskedő, de ugyanakkor dühös és tehetetlen lányból, egészen addig, míg ő dönti el az életét, és elfogadja a sorsát, sőt szinte örül neki, hogy túlélte. És ez az egész folyamat olyan szépen megy végbe benne. Látjuk közben az "eredeti" Jenna fejődését is, aki nem mert ellentmondani, pedig nagyon vágyott arra, hogy ne kelljen tökéletesnek lennie. És az "új" Jenna megteszi, amit a régi nem mert: a kezébe veszi az életét.
Lily, Jenna nagymamája is nagy változáson megy át. Kezdetben, mondhatni írtózik Jennától, és attól, ami lett belőle, de lassan felfedezi benne az unokáját, és megszereti a lányt, aki régen is, most is vele osztja meg a fájdalmát.
Jenna szüleit meg tudom érteni. Ki ne tenné ezt meg az egyetlen gyerekéért, még ha illegáli is, vagy, ha nem is biztos a siker. Nagyon szépen látszik a szeretet és a törtődés, ugyanakkor az aggodalom és a kétely minden megmozdulásukból.
Ethan volt Jenna és Lily után a kedvenc szereplőm, mert megvan a múltja, és Jennát se ítéli el, csak azért, ami, vagy aki, hanem kiáll mellette, még akkor is, ha tudja, ez veszélyes lehet.
Mr. Bender múltja és foglalkozása is érdekes, nagyon meg lehet kedvelni őt és a madarait is.
Ami leginkább megtetszett a könyvben, azok a kérdések, amik szinte kiálltanak a lapról, és a  gondolatok, amiket Jenna megfogalmaz. A stílusa komoly, és lényegretörő, nem kertel, ahogy Mr. Bander mondta "karakán".
A disztópia a könyvben nem politikailag mutatkozik meg, mint a legtöbb esetben. Itt azt vázolják fel, hogy mennyire tönkreteszi az ember a környezetét a sok fejlesztéssel és génmódosítással, és mennyire súlyos következményei lehetnek a gyógyszereknek. De ezeken túl fontosabbak a a filozófiai kérdések, amiket feszeget a könyv az életről, a lélekről, az emberségről.
Amit még megemlítenék: máshol olvastam, hogy egyeseknek nem tetszett az eilógus. Engem viszont nagyon megfogott. (Ahogy Allys sorsa és a szülei is.) Keserédes lezárása egy ilyne keserédes történetnek.
Megj. A borító nagyon illik a történet tartalmához, ügyes volt, aki ezt kitalálta, és köszönet a Cicerónak is érte!
Kedvenc idézet: "Vele kezdıdik és végzıdik minden lélegzetvételem. Biztosan tudom, hogy egy napon, amikor Kayla már betöltött egy bizonyos életkort, télen elutazom Bostonba, és ott is maradok. Nagyokat sétálok majd, és ismét érezni fogom a hideg hópelyhek puhaságát az arcomon. Egyetlen szülınek sem volna szabad túlélnie a gyermekét." (ez egyszerre szép, megrendítő és könyörtelen, és minden, amit a szülő érezhet a gyermeke iránt. Az epilógusból szedtem.)
Vélemény:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5

Sarah Dessen: Tökéletes

Alapok: Macy tökéletes akar lenni, mint a barátja, Jason, vagy a mamája, Deborah, de az az igazság, hogy még mindig nem dolgozta fel, hogy másfél éve látta az apját meghalni, és felelősnek érzi magát a történtekért. Ám amikor a lány azt találja írni Jasonnek, hogy szereti és hiányzik neki, az ridegen elutasítja szünetet javasol a nyár végéig. Macy megijed, teljesen magára marad, és ekkor ismerkedik meg a Wish partiszervízzel, akikkel korábban is találkozott már.
Macyt elragadják az új érzések, a teljes káosz, ami a Wishre mindig oly jellemző, de az lepi meg legjobban, hogy ez nem zavarja őket, sőtt Macyt magát sem. Új barátainak hála kezd megváltozni, és talán kezdi feldolgozni apja elvesztését, de az anyját megrémítik a változások, és hogy Macy már nem "tökéletes".
Vélemény: Bajban voltam. A könyv elején megszállottan kerestem a hibákat, és azt mondogattam magamban: "ez biztos nem lesz olyan jó, mint az előzőek". És addig mondogattam ezt, hogy biztos lettem benne, ez van olyan jó, mint az Altatódal és a Figyelj rám!.
Macy annyira, de annyira vágyott a tökéletességre, arra, hogy szeressék, elfogadják, és rettegett az elutasítástól, ami gyakran fogadta őt otthon, a munkahelyén, a barátjánál. Aztán valami megváltozott: a Wish ráébresztette, hogy nem kell tökéletesnek lenni ahhoz, hogy legyenek olyanok, akik őt magát kedvelik. Be kell valljam nagyon közel került hozzám ez a karakter, mert józanul gondolkodik, és mert, mint sok mindenki más, igyekszik elfolytani az érzéseit. Ettől lett az én szememben igazán emberi.
Wes, nos ő Wes. Ez a srác az elején túl tökéletesnek tűnt, aztán megláttam a felszín alatti réteget, a fiút, akit letartóztattak betörésért, aki elvesztette az anyját, és magára maradt az öccsével, Berttel (aki kicsit visszahúzódó, de nagyon aranyos karakter), a művészt, aki szemétből szobrot készít. Nem, egyáltalán nem tökéletes, mégis az.
Kristy kicsit őrült, megszállott romantikus, aki az átlagon felülit keresi, a pillanatnak él. Persze ennek is megvan az oka; ha valaki a halál torkából jön vissza meglátja, milyen rövid is az élet, ezért minden azon múlik, hogyan éled meg a napjaidat.
Delia igazi színfolt, aki nem tudja élvezni a tökéletességet, mert szerinte a világ csak akkor kerek, ha kicsit mégis szögletes. Nagyon sok vidám percet köszönhetek neki, akárcsak Monicának és az ő "mély érzéseinek", amelyek mindig megnevettettek.
Sokakkal ellentétben én nem utáltam az anyját, mert bár igaságtalan volt vele, és nem volt hajlandó szembenézni a tényekkel, mégis megsajnáltam, megértettem, mert a férje halála után a lányába tudott csak kapaszkodni, és őt nem akarta semmi áron elveszíteni. Igaz, rémesen önző volt e szempontból, de megszokta, hogy Macy nem ellenkezik.
Ami magát a történetet illeti, a vége sejthető volt, de mint oly sok minden másban itt sem a végeredmény a lényeg, hanem az oda vezető út, ami itt a maga tökéletlenségében tökéletes.
Kedvenc idézet: "Az isten szerelmére kérlek, könyörgök, oké?" (Delia "mondókája". És már megint sikerült kiemelnem a legjellegtelenebbnek tűnő mondatot az egészből, de annyira tetszett, hogy nem tudtam ellenállni.)
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5 (furcsa módon bárhogy próbáltam, nem utáltam senkit, még Jasont sem)

Anita Gayn: Senkinek sem kellesz!

Alapok: Emily Sullivan szülei már rég elváltak, így a lány felelőtlen, alkoholista anyjával élt egészen addig, míg egy nap azt az üzenetet nem találja a lakásukban, hogy anyja lelépett aktuális szeretőjével Hawaii-ra. Három hétig él egyedül a lakásban, önmagát eltartva, mikor megjelenik az apja, hogy "hazavigye". Emily természetesen ellenkezik, és rámutat, milyen jól boldogult 15 éves létére is egyedül, de apja mégis meggyőzi, hogy menjen vele, mert megemlíti, hogy Matt is visszatért a városba.
Mattet kislányként ismerte meg, mondhatni ő volt az egyetlen kellemes emléke gyermekkorából, mert ez a kisfiú vígasztalta meg, amikor a szülei veszekedtek, vagyis majdnem minden nap. És persze ott volt Cica, a plüssmedve, aki kettejük barátságának egyik fontos eleme volt.
Emily tehát várta a Mattel való találkozást, de ez fordítva nem mondható el, mert a fiú nem hogy közönyösen, hanem gyűlölködve löki el magától, és teszi pokollá az első heteket a városban. De miért változhat meg egy igaz barátság ennyire?
Véleményem: Régen olvastam ezt a könyvet, de emlékszem, akkor mennyire szerettem, és mennyire nem tetszett a vége. Most már azt hiszem, szükség volt erre a tömény keserűségre, hogy kiteljesedjen. Be kell vallanom nem olvastam az egészet újra, csak belelapoztam, mégis olyan érzésem volt, hogy ezt meg kell osztanom, mert jó lenne, ha többen olvasnák.
Emily rendes, erős, szép lány, aki igyekszik a maga módján, a saját szabályai szerint élni. Viszonylag könnyen megsértődik, és sok előítélettel él például Dorothyval szemben, de mégis képes változtatni. Egyszerre naiv és tapasztalt, szinte felnőtt, felelősségtaljes nő.
Matt gyerekkorában egy kedves, de kicsit dúrva, és mások véleményére sokat adó, ám édes kisfiú volt. Most, szinte felnőttként, odafigyel fogadott testvéreire, és később Emilyre is. Ennek ellenére ő is egy vérbeli tizenéves, hormontultengéses srác, aki nagyon nem tökéletes, és az erkölcsei sincsenek teljesen rendben.
Dorothy és Söszi (valamint Michelle is a maga módján) hihetetlenül aranyos, pillanatok allatt meg lehet őket kedvelni.
A romantikus részt nem tudom mennyire nevezhetem szerelmi szálnak, bár Emily számára ez az első igaz szerelem.
A köny olyasmiről is szól, ami ma már generációs probléma, vagyis a magány, a szeretethiány feldolgozása, a csonka családokban felnőtt, vagy árva gyerekek, az iskolai kiközösítés és a pletykák elviselése, mind-mind igazi kamasz problémák, amik nem csak tizenévesként okoznak fájdalmat, mert sok esetben az egész lényünket meghatározzák.
A végéről már tettem említést, de szeretném megemlíteni, hogy a merengő-n fent van a folytatás, aminek már vidám lezárása van; a címe: Szükségem van rád! Én ezt nem olvastam végig, csak Matt fejezeteit, ami őszintén bőven elég ahhoz, hogy megértsük a végkifejletet, és végső soron azt hiszem, a Senkinek sem kellesz! befejezése úgy jó, ahogy szomorú valójában van.
Igaz, meg vannak a maga kis hibái, de ez igazából nem zavaró, és mivel ennyi idő után sikerült egész jól felidéznem magamban a történetet, úgy vélem kellemes, könnyen elragadó regény kell, hogy legyen.
(Megjegyzés: A szerző Natty-val közösen írt egyik blogregényéről már korábban írtam.)
Kedvenc idézet: "- Ne bántsd Cicát! – kértem. – Ő nem rossz!
- Hányszor mondjam neked, Árulkodós? Ez egy medve.
- Tudom, hogy medve, de Cica is. Te is fiú vagy, meg Matt is – magyaráztam, hogy értse már meg végre.
- Ez a neve? – nevetett ki Matt. – Te tényleg kis hülye vagy még. A Cica nem való egy medvének. Legyen inkább Teddy.
- Cica! – téptem ki akaratosan a kezéből." (egy gyerekkori szép emlék. Ezek voltak az igazi szárnyalásai a történetnek)
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/5 (Itt meg kell jegyeznem, hogy a regény magánkiadás, de ennek ellenére remek)
Szereplők: 5/5

Sarah Dessen: Altatódal

Alapok: Remy Starr anyja, a híres írónő ötödik esküvőjét szervezi, így nem csoda, hogy szkeptikusan áll a romantikus kapcsolatokhoz, és nem nagyon hisz a szerelem tényleges létezésében. Épp a vőlegénnyel, Donnal van megbeszélése, mikor teljesen váratlanul felbukkan egy izgága srác, aki - bár egyáltalán nem a lány esete - azt állítja, hogy őket egymásnak teremtették. Remy természetesen szépen elküldi a fenébe, de több véletlen találkozás után, és egy kegyetlen szembesítést követően valahogy mégis esélyt ad a kapcsolatnak, nem is sejtve, hogy milyen nagy fába vágta a fejszéjét. Mert Dexter más, mint bárki előtte Remy életében (és az nem kevés fiút takar); rendetlen, örök optimista, furcsa járású, zenész - mint a régen halott apja - és még a cipőfűzője se úgy áll, ahogy kéne.
Akkor mégis miért? Mi az értelme annak, hogy Remy ennyit gondol rá?
Vélemény: Nyelvvizsgám örömére vettem a könyvet, és rögtön el is kezdtem olvasni, de valahogy mindig közbejött valami, ezért majdnem egy hét volt, mire elolvastam, de be kell valljam, megérte az elolvasást.
Remy kényszeres személy, vagyis kissé rendmániás. Határozott elveket vall a párkapcsolatokról, és a szakítás művészetéről, méghozzá olyan elveket, amik viszonylag közel állnak hozzám. Jó volt olvasni, ahogy egyre inkább megnyílik, és a "hideg kis ribancból" kevésbé hideg nő érik.
Dexter minden nő álma lehetne, ha... igából nem is kell ide ha. Ő egy olyan srác, akiből jobb lenne, ha több lenne; sokkel több. Nemcsak őszintén törődik a szeretteivel, de van benne valami különleges báj, ami ellenállhatatlanná teszi az olvasó (különösen nőnemű olvasó, Ginga névvel ellátva) számára.
Barbara, vagyis Remí anyja töretlenűl hisz a szerelem szükségességében, még akkor is, ha már rengetegszer kellett csalódnia. A végén neki is vállalnia kell a felelősséget.
Chris és Jennifer Anne kifejezhetetlen színfolt voltak. A bűnözőből lett vasalt inges báty változása elképesztő, bár szerintem nem csak Jennifer Anne érdeme.
Chloe, Lissa és Jess mind önálló életet élő karakterek akikben nagyjából annyi a közös, hogy megmagyarázhatatlan módon barátnők, viszont abból a legjobb fajták: mindig ott vannak ha szükségük van egymásra, és ez irígylésre méltó.
A banda tagjai is mind jópofák, élükön John Millerrel, aki Derek után a második legnagyobb mosolyforrás.
És ez is a könyv egyik nagy erőssége; a humor. Nem vicces könyv ez, de nem tudtam megállni nevetés nélkül. Miért? Mert pokoli jók, és életszerűek  a szereplők.
Külön öröm, hogy rájöttem, ez a banda játszott a Figyelj rám-ban is. Erről jut eszembe: másnak is feltűnt, hogy milyen nagy szerepet játszik a zene Dessen eddigi két művében? Így elgondolkodva a dolgon, teljesen érthető a dolog, hisz az életben is sok zenei hatás ér minket. De vajon mekkora a hatása?
Kedvenc idézet:
"E kis altató néhány szó,
Egyszerű dallam csupán,
Halkan szól e kis szobában,
Mégis hallod, kicsi lány.
Utadat bármerre járod,
E dal mindig megtalál,
S bár én, hűtlen, cserbenhagylak,
Ő örökké társad már…"
Összességében:
Alapötlet: 5/5 (Másra számítottam, de ez így tökéletes)
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5

Sarah Dessen: Figyelj rám

Alapok: Annabelle élete megváltozott tavasz óta: legjobb barátnője "kurvá"-nak bélyegezte, az iskolai társadalom kivetette magából, és ő mégse tud beszélni arról, hogy miért is történt ez. Így inkább hazudik, vagyis inkább csak eltitkolja az igazat, és igyekszik otthon elhitetni, hogy minden rendben, miközben ő magányosan emészti magát azok miatt, amiket nem mer, illetve nem tud bevallani: hogy ott akarja hagyni a modellkedést, hogy elvesztette a barátait, hogy mit tettek vele.
Whitney, a család középső nővére anorexiás. Kb. fél éve, Annabelle talált rá a mosdóban, teljesen legyengülve. Azóta kiengedték a kórházból, és ismét a családjával él, és közben terápiára jár.
Kirsten, a legidősebb lány. Mindig ő volt a bőbeszédű, a nyílt, ő vette észre először Whitney problémáját is, és figyelmeztette a szüleit (akik nem hallgattak rá). Mint két húga, ő is modellként dolgozott, míg rá nem jött, hogy nem képes erre a továbbiakban.
Annabelle viszont továbra sem képes igazat mondani, míg Owen, az ilyesztő, agresszív fiú, akit mindenki elkerül be nem avatja különös nézeteibe.
Vélemény: Ha van manapság olyan ifjúsági könyv, ami nem csöpög a nyáltól, és valós problémákkal állít szembe, akkor ez az. Először valami különös oknál fogva féltem tőle, de ez felesleges volt.
A három lány olyan eltérő, és mégis olyan hasonló. Végig Annabelle szemén keresztül látjuk az eseményeket, mégis mindnyájuk életébe betekintést nyerünk, a múltjukba és a jelenükbe egyaránt.
Annabelle félénk és talán gyengének is nevezhető, de ez - figyelembe véve, hogy mi történt vele - teljesen érthető. Nagyon lassan gyűjt bátorságot ahhoz, hogy őszinte legyen, de ezzel elég sokan így vagyunk.
Whitney tökéletes szépségként van jellemezve, de az ember hamar rájön, hogy a kezdetektől fogva sok problémáája volt az életben. Érdekes, hogy min ő, mind húga úgy érezte, hogy ők az "átmenet", a se nem egyik - se nem másik nővér; a szürke árnyalat.
Kirsten nagyon sok változáson megy keresztül. Ezt úgy is észre lehet venni, hogy a három nővér közül talán ő szerepel legkevesebben.
Owen-t rögtön megkedveltem, amint a kezét nyújtotta, hogy segítsen Annabellen, és bár a zenei ízlése viszonylag távol áll tőlem, mégis ő és a húga Mallory okozta a legtöbb megmosolyogtató pillanatot.
És ez a könyv egy másik nagy erőssége, mert komoly, valós témákról szól (*spoiler* görcsös megfelelni-akarás, anorexia, nemi erőszak *spoiler vége*) mégis némely pillanatokban könnyed és vidám, pont mint az élet, még ha néha nem is vesszük észre.
Kedvenc idézet: "Pszt, Annabel. Csak én vagyok az." (tudom, beteges, hogy a sok szép gondolat közül pont ezt választottam, de a végére ez is más értelmet nyer)
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5

Simone Elkeles: Leaving Paradise

Alapok: Caleb a fiatal korúak börtönében raboskodik már majdnem egy éve, mikor újratárgyalják az ügyét és 150 óra közmunkára írélik. Hogy miért került rács mögé? Mert ittasan vezetve elütött egy lányt, aki örökre megnyomorodott emiatt. De most kiengedik, visszatérhet Paradise-ba, ahol a családja romokban heverve várja.
Meggie fél. Fél az újrakezdéstől, attól, hogy elvesztett mindent, s mégis vissza kell térnie az iskolába, ahol mindenki tudja, hogy megnyomorították. Már nincsenek barátai; legjobb barátnője, Leah rá se néz, mindezt azért mert miatta került börtönbe a bátyja.
Mégis a két tragikus sorsú fiatalnak szembe kell néznie a múlttal, önmagával, és tovább kell lépnie, hisz erről szól az élet.
Vélemény: Ez az a könyv, amitől nem azt kaptam, amire számítottam, és be kell vallanom ez az első olyan Elkeles regény ami igazán megfogott és nem csak kikapcsolt pár órára. Azt vártam, hogy kapok valami cukros, rózsaszín gely történetet a nagy szerelemről, de szerencsére nem ez történt. Szerelem volt benne (bár az elején vonakodtam, hogy minek ebbe a regénybe... Méghogy az áldozat újra beleszeret az elkövetőbe? Lehetetlen.), de lassan elfogadtam, sőt örültem neki. Ez a kapcsolat nem olyan szenvedélyes, mint a Fuentes testvérek szerelmei, de annál valóságosabb és szebb.
Caleb az elejétől fogva szimpatikus, valódi fiú, aki sokat feláldozott, de neki is van tűréshatára, mégis önfeláldozó.
Meggie-t először csak sajnáltam, és kicsit nyafogósnak éreztem, de jobban belegondolva az ő helyében a legtöbben még rosszabbul reagáltak volna. De ez az elején volt, és ahogy haladt a történet, úgy fejlődött a karaktere, és egy bizonyos jelenetnél komolyan büszke voltam rá.
Leaht nem szerettem, mert nem volt benne semmi bátorság, de ha jól meggondoljuk, nála gerinctelenebb alakok is vannak a világon.
Mrs Reynolds volt az abszolút kedvenc karakterem; a bölcs öreg hölgy, aki tanácsokat ad, irányít és mégsem kíváncsiskodik erőszakosan.
A szülők is érdekesek, ahogy minannyian másként reagáltak arra ami a gyerekeikkel történt. Ez az, amit eddig minden Elekes regénynél tapasztaltam: a család fontossága.
A vége megvett kilóra. Végre nem egy szivárványos cukormáztól csöpögő végkifejlet, hanem valami reálisabb, ahogy maguk a karaktererek is hitelesebbek.
A cím is találó, de nem fejteném ki miért. Aki elolvassa elég hamar rájön.
Nincsenek nagyon nagy, kitalálhatatlan események (egy pár apróságtól eltekintve), de a történetvezetés nagyszerű. Az elején kicsit zavart, hogy nagyrészt tőmondatokból áll a szöveg, de könnyen túltettem magam rajta, mert az összhatás az, ami igazán számít, és itt az nagyon rendben volt.
Kedvenc idézet: "Meg akartam ölel és puszilni a nőt, ezerszer is megköszönve neki. De nem hiszem hogy ő az az ölelgetős, puszilkodós típus lenne. És ha ezerszer megköszönöm neki, aneorizmát kap a sok értelmetlen fecsegéstől.
Mrs. Reynolds felállt, segítségül használva a botját. Mielőtt elfelejtettem volna, hozzátettem: - Sántítok.
Ahelyett, hogy kérdezősködött volna csak annyit mondott: - Ahogy én is. Ahogy a legtöbb barátom is, aki még él. Addig, míg nem panaszkodsz miatta, addig én
sem."
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5

Louisa May Alcott: Kisasszonyok

Alapok: A March család négy lánya elégedettlenül készülődik a karácsonyra: Meg a szegénységére és nevelőnői munkájára, Jo March nénire, Beth a maga csendes módján a házimunkára, Amy pedig az iskolai megpróbáltatásokra panaszkodik. Aztán az édesanyjukra gondolva kénytelenek belátni, hogy ilyen csekélységek nem is számítanak igazán, hisz ő még náluk is több mindenről mond le, miközben apjuk az amerikai polgárháborúban teljesít szolgálatot. Elhatározzák, hogy ahelyett , hogy önmaguknak vennének karácsonyi ajándékot, inkább az anyjukat lepik meg.
Mrs. March emlékezteti őket egy "zarándok-játékra", amit még kiskorukban játszottak, és megkéri őket, hogy ismét "vegyék vállukra batyujukat", vagyis nézzenek szembe önmagukkal, a hibáikkal, és viselkedjenek jól.
Vélemény: Az egész könyv olyan, mintha sok tanmeséből épülne fel, amelyek a megbocsájtásról, az Istenbe vetett mély hitről és az engedelmességről szólnak.
Meg, a legidősebb nővér hiú; ez a legfőbb bűne, na meg az állandó jobb lét utáni sóvárgás.
Jo, a második a sorban - és egyben a kedvenc szereplőm is, Laurieval együtt - hirtelenharagú és fiús, de imád olvasni és történeteket, verseket írni. (Mivel az íróvő a saját családját vette alapul a szereplők megformálásánál, valószínűleg Jo testesíti meg őt magát.)
Beth imádnivaló, gondoskodó, segítőkész és egy az egyben olyan, mint egy kisangyal, az egyetlen gond, hogy lehetetlenül félénk. Aki nem szereti meg a könyv olvasása közben az valószínűleg be van oltva szeretet ellen.
Amy nyafogós és hisztis, aki imád affektálni, nem tud helyesen írni valamint beszélni, de a könyv végére ő is megjavul.
Laurie, egy bohókás, jószándékú fiú a szomszédból, akit (mint egyszer már említettem) a könyv egyik legjobb szereplőjének kiáltottam ki.
Igazából nincs semmi gond a regénnyel, egyetlen apróságot kivéve: túlságosan is tökéletes. Sok erkölcsi tanúlság olvasható, meglehetősen szájbarágó stílusban a könyv lapjain, de igazán nagy baj nem éri a családot *SPOILER* kivéve apjuk betegségét és Beth skarlátját, amikor még én is elkezdtem aggódni, de szerencsésen meggyógyultak a könyv végére *SPOILER VÉGE*. Nekem az egész olyan mint a mignon: finom, de ha egynél többet eszek, úgy érzem megfojt a cukrossága.
Mivel úgy tudom, ez egy sorozat, valamikor el fogom olvasni a többi kötetet is (a filmet évekkel ezelőtt láttam, de nem sokra emlékszem, csak arra, hogy az, amiben kicsit reménykedtem nem fog megtörténni.)
Megjegyzés: Csak én találom viccesnek az "ökölrázást", mint fenyegetést? Mert végig gyakran előfordult, akárcsak az erős gesztikuláció.
Kedvenc idézet: "Meg, drágám, légy felnőtt, figyelj a húgaidra, és fordulj nyugodtan Hannah-hoz, ha gondban vagy, vagy menj át Mr. Laurence-hez! Jo, légy türelmes, ne csüggedj és ne csinálj bolondságokat, írjál gyakran, és legyél az én bátor lányom, aki mindannyiunkat segít és felvidít! Beth, vigasztald magad zenével, és végezd gondosan apró itthoni kötelességeidet! Amy, te segíts mindenkinek, amiben tudsz, légy engedelmes és vidám, és vigyázz nagyon magadra!" (Mrs. March intelmei)
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/4 (a szájbarágós stílus és a sziruposság miatt)
Szereplők: 5/5

(Ezzel is úgy vagyok, mint a Duff-al, nagyon szerettem a szereplőket, a történetet, de túl szirupos, és nem ezt vártam)

Marc Levy: Ki nem mondott szavaink

Alapok: Julia Walsh nincs túl jó viszonyban apjával, ezért nem is igazán számít rá, hogy az elmegy lánya esküvőjére. Azonban ez esetben Anthonynak tökéletes mentsége van, ugyanis meghalt. A temetése aznap van, amikor Julia és Adam az esküvőjét tarotta volna, így töbszörösen is kellemetlen a helyzet.
Juliát nem rázza meg annyira édesapja halála, sokkal nagyob hatással van rá, hogy pár nappal később egy nagy csomagot kap, benne apja tökéletes android-másával.
Így apa és lánya rendezheti kapcsolatát, és rendesen elbúcsúzhat egymástól, de akkor képbe jön Julia régi szerelme, akit annyi évig halottnak hitt, és most kiderül, hogy csak az apja nem adott át egy neki érkezett levelet, amelyben Tomas megírta, hogy túlélte a balesetet. Így Anthony és Julia elindul Berlinbe, hogy felkeressék a nő 20 éve nem látott szerelmét.
Vélemény: Ez egy olyan regény, ami bármennyire is jó akar lenni, nem az. Miért? A szereplők hiteltelenek, a történet ellaposodik, pedig az alapja nem lenne rossz.
Kezdjük talán Juliával. Az a nő egy Isten-verése, komolyan. Olyan, mintha egy 17 éves hisztis, kis csitri fejével gondolkodna (hehe, na igen.. ezt mondom én, a nagy öreg), muszáj neki a 20 éve nem látott férfit az apja elé helyezni, akinek már csak egy hete van az android-létből. Sajnos még a ráerőltett szarkazmus sem segített a "hisztis nőszemély" benyomáson.
Tomas a regény közepe-vége felé bukkan fel, de egyszerűen nincs benne semmi. Hiába mondja Knapp, hogy nem tudta kiheverni Juliát, ez valahogy nem érződik, pedig Levy tényleg megpróbálta úgy megírni; az se kizárt, hogy csak nekem nem jött át.
Anthony Walsh egy halványan pislákoló fénypont, aki miatt azt mondom, hogy egyszer el lehetett olvasni. Róla el tudom képzelni, hogy szereti a lányát, ahogy a feleségét is imádta (Itt megjegyezném, hogy a levél, amit a nő hagyott nagyon szívhez szóló, az a része tetszett). A baj csak az, hogy már régebben elrontotta a dolgokat. Ettől függetlenül ő volt a legjobb karakter.
Hogy a történetről is essen szó: Egyáltalán nem arról szól, amiről - szerintem - kéne. Ha az ember kapna egy esélyt, hogy tisztázza a - halott - apjával a félreértéseket, szerintem az lenne a logikus, hogyha megpróbálnánk tényleg odafigyelni rá. De nem, ez itt a régi szerelem keresése, akivel annó még csak nem is tudott a főhősnő rendesen beszélni a közös nyelv hiánya miatt... Ezt először nem akartam elhinni, de Julia eleinte még nem is tudta megértetni magát Tomasszal, de attól még hú de "csudinagy szerelem" volt kettejük között.
Persze-persze, most jön, hogy a végén a csavar egy kicsit más színben tűnteti fel a dolgokat (az apa szerepét illetően), de ez akkor is túl-romantikázott, nyálas regény(ke).
Kedvenc idézet: "Még amikor távol voltam, akkor sem voltam olyan messze, mint hitted, ügyetlenül, sután, de szerettelek. Már csak egyetlen dolgot kérek tőled: ígérd meg, hogy boldog leszel." (Anthony búcsúlevele Juliának)
Összeségében:
Alapötlet: 5/4 (mert a családi kapcsolatok helyrehozása igenis jó téma, de (sajnos) itt a hihetetlen "nagy és örök szerelmen" van a hangsúly)
Kivitelezés: 5/3 (mert az író igyekezett, és van is valamennyi logika benne, de egyszerűen...hiteltelen, drámaiatlan és humormentes)
Szereplők: 5/2 (Anthony és a valóságban nem is szerplő felesége miatt nem 1 pont)