Jus Accardo: Touch - Érintés

Alapok: Deznee szeret veszélyesen élni és ezzel magára haragítani az apját. Egyébként Dez kemény lány, nem kell félteni, nem csak házak tetejéről deszkázik le teljesen magabiztosan, hanem akár veszélyesnek tűnő, ámde jőképű szökevényeket is nyugodt szívvel visz haza, ha úgy látja, ezzel megmentheti az illatő életét. Kale-lel így találkozik: a fiú menekül egy csapat öltönyös elől, mikor véletlenűl összetalálkozik Dezzel, akitől rögtön elkéri a cipőjét. Miután a lány hazavitte, Kale rájön, hogy ő Marshall Cross lánya, azé az emberé, aki gyermekkorától kínozta és emberek megölésére kényszerítette. Kale ugyanis Hatos, aki képes az érintésével ölni, és épp a Denazen-ből szökött meg, ahol a hozzá hasonlóan különleges képességekkel rengelkezőket tartják fogva.
Mikor kiderül, hogy Dezt nem képes megölni az érintésével, a lány úgy dönt, hogy segít Kale-nek megkeresni a Kaszást, az egyetlen embert, akinek sikerült megszöknie a Denazenből.
Vélemény: Határozottan nem volt rossz, de nem is volt zökkenőmentes a viszonyunk.
Kezdjük rögtön a fekete levessel: egyre inkább gyűlölöm (erős szó, tudom; valójában csak falra mászom) a szerelmi háromszögeket; szinte üldözési mániám van tőlük: akármit olvasok, ezek a kis borzalmak ott vannak. Szóval azt hiszem besokaltam tőlük, és az, ami ebben a könyven volt, rátett erre jó pár lapáttal. Ha valaki el vna keseredve, de egyébként bimbózó románca van egy másik sráccal, muszáj neki az exéhez szaladni "vígasztalásért"?
Deznee Crosst, a főhősnőt kemény fából faragták, nem zuhan magába, csak amikor valaki olyan kerül veszélybe, akit szeret, de ilyenkor is megteszi, amire szükség van, hogy megmentse a barátait. Szeretem az ilyen erős karatereket; egyedül az Alex-elhajlása nem tetszett (meg a tény, hogy már az elején könnyedén megbízik Kaleben)
Kale egy gyilkos testébe zárt ártatlan; így lehetne legkönnyebben megfogalmazni, milyen is ő valójában. Neki minden új az érintéstől kezdve a reklámokon át a (BDB) DVD-ig. De emellett mondhatni hidegvérrel megöl bárkit, aki rátámad, vagy Dezt akarja bántani.
Alex volt számomra a legantipatikusabb karakter; az a személy, akit szerintem csak a szerelmi háromszög kedvéért alkottak meg. Egyértelműen az a szereplő, akinek az ember nem bocsájt meg, ha olyasmit követ el, mint ő a kötet végén.
Brandt amilyen kevés szerepet kapott, annál szimpatikusabb karakter volt: segített Deznek, amikor szükség volt rá, de végül túlságosan is beleélte magát a nyomozásba. Nem volt éppen bátor, fejjel a falnak típus, de amikor kellett, lehetett rá számítani. Az ő feltűnéseinek örültem a legjobban.
Aztán amit furcsállottam: hogyhogy ilyen sok a Hatos a városban? Ezt sohasem magyarázták meg, csak annyit vetetttek oda, hogy ez egyedi eset és ezért épül meg itt a Denazen. Hát ettől nem lettem okosabb.
Még van egy pár dolog, amivel szívesen kötözködnék (pl. Dez és Kale kapcsolatának gyors fejlődése; a főgonosz egysíkúsága - mármint csak azt tudjuk, hogy Marshall okos és gonosz, de semmit arról, hogy mitől lett ilyen, vagy mi történt közte és Sue közt a nyílvánvalón kívül), de azt hiszem ennyi elég a panaszkodásból, mert végső soron jól szórakoztam a könyv olvasása közben.
Kedvenc idézet: "Nagyot sóhajtottam. Ha egy magam korabeli sráccal kell a szexről beszélgetnem, abba én belehalok! A baseballos hasonlatok ebben az esetben nem működnének. Főleg, mert azt sem tudta, mi az a baseball."
Összsségében:
Alapötlet: 5/3 (sok ilyen jellegűvel találkozni mostanában, nem?)
Kivitelezés: 5/4
Szereplők: 5/5

(Erős négyes, még ha nem is tűnik úgy a pontozásból)

Tammara Webber: Easy - Egyszeregy

Alapok: Jacqueline egy buliból akar előbb elmenni, ezért vág kereszül egyedül a sötét parkolón. Mint pár pillanattal később rájön, ez nem volt bölcs döntés. Buck, az egyik egyetemista diáktársa leszorítja a kocsijában, és kis híján megerőszakolja a védtelen, rémült lányt, de Jacqueline-nek szerencséje van így egy arra járó fiú megmenti őt, és jól helybenhagyja támadóját.
Másnap Jacqueline rájön, hogy látásból már ismeri titokzatos megmentőjét: ő az a srác, aki közgazdaságtanon hátul ül és rajzolgat. Barátnői tanácsára úgy dönt, hogy a fiú tökéletes lenne számára "búfelejtőként", miútán egy többéves kapcsolata csúnyán véget ért nemrégiben. Azonban ott van Landon is, a korrepetítora, akivel bár sosem találkozott még, mégis nagyon érdekesnek és intelligensnek találja, és  könnyen megtalálja vele a közös hangot.
Azonban Buck, a támadó később is feltűnik a lány életében, és legszívesebben menekülne, akárhányszor meglátja. Retteg a fiútól, aki újra és újra megkísérli a bántalmazását. Egy idő után Jacqueline már nem tudja titokban tartani, mit tett vele Buck, és ki tudja mit tenne barátnője, Erin segítsége nélkül.
Vélemény: Ha nem az lenne a témája, ami, akkor egy hétköznapi romantikus limonádé lehetne arról, hogy juss tovább az exeden egy szexi, lehengerlő, okos, sötét multú fiú segítségével. De szerencsére a könyv épp elég hangsúlyt fektet a nemi erőszak következményeire és az önvédelmi oktatás szükségességére, hogy a könyv kilóghasson az unalmas nyálkönyvek közül. És szerencsére két olyan karakter is van, akikről jól esik olvasni: Erin (a legjobb barátnő) és Lucas, a rejtélyes megmentő.
Jacqueline kezdetben az a tipikus főhősnő, akiből tizenkettő egy tucat, és égetnivalóan idegesítő tud lenni az önsajnáltatásával. Rendben, hosszú kapcsolat ért véget és így kiesett az egyetemi elitből, de még akkor is ezen kell rágódni, mikor már súlyosabb dolgok is érték, ráadásul már feltűnt a színen Lucas, a pasi, aki határozottan magára vonja a figyelmét. Szerencsére a regény végére sokat javult, önálóbbá vált, és képes lett elszakadni a múlttól, de ettől még ugyanúgy a falra másztam tőle az elején.
Erin a valaha megírt (vagyis általam olvasott) legjobb barátnő. Lapátra teszi a barátját, mert az kiáll az erőszak elkövető mellett, beiratja magát és a barátnőjét önvédelmi tanfolyamra, hogy Jacqueline ne kerülhessen többé olyan helyzetbe, hogy védtelem legyen egyedül, segít neki tovább lépni. Egyszóval csodálatos ez a lány. Kéne még ilyen a könyvpiacra, komolyan.
Lucas kezdetben csak a szexi, titokzatos, rosszfiús kinézetű srác, aki megmentette főhősünk életét, ám ahogy a történet halad előre és egyre többet megtudunk róla, egyre komplexebbé válik a kép, s egyre inkább világossá válik, miért is akarja megvédeni a nőket  attól, hogy erőszak áldozatai legyenek. Az egyetlen probléma csak az, hogy túl tökéletes ahhoz, hogy létezzen, de ha őszinte akarok lenni, én így is úgy is nagyon megkedveltem.
Buck elég égysíkúra sikeredett, ő az az ember, akit ha valami csalődás ér, megerőszakol egy lányt. Bár ez így egyszerűen hangzik, de a következmények, mint tudjuk akár az áldozatok egész életére kihazással lehetnek.
Egyesek számára meglepő lehet, hogy hogyan reagáltak az emberek, amikor megtudták, hogy egy egyetemista nemi erőszakot kísérelt meg illetve hajtott végre, pedig, ha végiggondoljuk sokan tényleg nem értik, hogy az erőszak milyen mélyre tud ásni egy emberben, mennyire tönkre teheti a későbbi kapcsolatait (nem feltétlenül csak a szexuális életét értve ez alatt). A legtöbben szégyellik, ami velük történt, de ahogy a könyv elején is olvasható "Nem a te hibád".
A könyv az üzenete miatt nem mindennapi, ezzel emelkedik ki a tömegből: "Tegyél az erőszak ellen!", mert bárkivel megtörténhet.
Kedvenc idézet: "Erin: Beírattam kettőnket önvédelmi tanfolyamra." (a valaha írt legjobb barátnő. Komolyan, miért nem lehet mindewn könyvben ilyen őszinte barátságot találni?)
Összességében:
Alapötlet: 5/5 (csakis a nemi erőszak megelőzése miatt)
Kivitelezés 5/4 (Lucas/Landon szál kicsit el van húzva, és én most könyörtelen hangulatomban vagyok)
Szereplők: 5/5 (még a főhősnek is volt valamiféle karakterfejlődése, hála az Égnek)

Kelley Armstrong: The Reckoning – A leszámolás

Bocsánat a sok késésért és a ritka blogolásért Magánéleti okai vannak, de azért igyekszem legalább havonta valami frissel szolgálni.
Alapok: Miután Cloeék sikeresen megmenekültek ülözőik elől, úgy tűnik talán végre békét nyerhetnek Andrew segítségével. Ám a nyugalom nem tart sokáig. Chloe már az első este felver egy kopogószellemet, aki azt állítja információkkal tud szolgálni az Edison csoportról. Kiderül, hogy a szellem is résztvett a kísérletek első fázisában, a Genezis I programban, aminek szörnyű következményei voltak.
A segítségükre érkező variánsok megrettennek a fiatalok képességeitől, de leginkább Derektől tartanak, aki vérfarkas létére erősen kilóg a variánsok sorából, s ez az ellenérzés később tetlegességig is fajul.
A menekült fiatalok lassan rájönnek, hogy Andrew-nál sincsenek biztonságban, ám a szökés is lehetetlennek tűnik, míg az Edison csoport őket keresi.
Vélemény: Elég vegyes érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban, mivel nagyon sokat vártam, és sokat is kaptam, csak valahogy nem volt olyan tökéletes, mint amilyenben reménykedtem.
Először essünk is túl a negatívumon: a szerelmi háromszög elhúzása. Nem szeretem a szerelmi sokszögeket, és igaz, hogy itt alig volt hangsúly rajta, és a fiúk is nagyon jól (túl jól) kezelték, mégis soknak tűnt. Valószínűleg nem voltam túl romantikus hangulatban, mikor olvastam, minden esetremég az sem tett teljesen boldoggá, hogy a kedvenc párosításom nyert.
De beszéljünk kicsit a karakterek vátozásáról is, mert ez már bizony a dolgok pozitív oldala.
Chloe kezd rátalálni a magabiztosabb önmagára, aki kész cselekedni és nem omlik össze a meghatottságtól,ha valaki kiskutya szemekkel néz rá. A túlélésért pedig talán bármire képes lenne.
Tori kicsit nagyobb szerepet kap, mint az előző kötetekben, és megmutatja egy ragaszkodóbb és "okosabb" (vagy legalább is kockább) oldalát. Határozottan az egyik lagjobb karakter lett a történet végére.
Simon kicsit nőtt a szememben a "tesók mindenek felett" hozzáállásával, de ettől függetlenül még mindig idegesít, hogy mindig a legrosszabbkor bukkan fel, így előtérbe hozva az (ördögi) szerelmi háromszöget.
És ugye ott van a mi önbizalomhiányos, okos vérfarkasunk aki lassan de biztosan halad a teljes farkassá válás felé és hasonló sebességgel közeledik főhősünkhöz is: kettőt előre egyet hátra. Most háttérbe szorul a "Derek tervez Chloe végez" felállás, de ez nem jelenti azt, hogy  nem olyan  parancsolgató, mint általában.
Pozitívumként ott van még a kötet zárása, ami bár nem olyan, mint ahogy a legtöbben számítanának rá, de mégis izgalmas és valahogy életszerűbb, mint egy nagy epikus csata jó és gonosz között.
Mindent összevetve az írónő hozta a formáját, de valahogy a szememben ez a kötet nem múlta felül az előző kettőt.
Kedvenc idézet:"– Hát, amikor felszabadítasz egy démont, kinyitod a…
– Démonvilág kapuját?
– A kapu azért erős szó rá. Inkább egy icipici repedés."
(Az igazi kedvencem a "Lődd le!", de az szövegkörnyezet nélkül nem sokat ér, így egy pár Diriel-pillanatot ragadtam ki)
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5

Simone Elekes: Return to Paradise

Visszatértem. Sajnálom a hosszú szünetet, de nem ígérhetem, hogy nem lesz több ilyen. Ezért előre is elnézést kérek.
Alapok: Egy év telt el azóta, hogy Caleb elhagyta Paradiset és ezzel együtt Meggiet. És most újra találkozni kényszerül a régi felügyelőtisztjével, Damonnel, hála a drogügyletnek, amibe akaratlanul is belekeveredett. Mivel ártatlannak vallja magát, és Damon hisz abban, hogy a fiú meg tud javulni, úgy dönt, ad még egy utolsó esélyt Calebnek, csatlakoznia kell a RE-Start programhoz, amiben sérült, balesetet okozó és balesetet szenvedett fiatalok vesznek részt. Olyanok, mint ő. Olyanok, mint Meggie.
Meggie elhalasztotta spanyolországi útját, így résztvehet a RE-Start programon és talán újrakezdheti az életét és megpróbálhatja elfelejteni Calebet. Ám a találkozás mindent romokba dönt, és fellángolnak a régi érzések, hiába tuják, hogy számukra nincs jövő, csak most van, csak a nyár.
Vélemény: Lehet, kicsit túl szigorú leszek, de nekem az előző kötet befelyezése sokkal kerekebben zárta le a történetet a maga nyitott végével, mint ez a cukormázas lezárás.
A két főszereplő nem sokat változott az előző kötethez képest, bár nekem úgy tűnt, hogy mind a ketten sokkal többet panaszkodtak, és kicsi mintha elment volna a józan eszük. Kettejük közül is talánMeggie idegesített jobban ezzel a világfájdalmas szemléletével és a rengeteg bizonytalankodásával.
Viszont pozitívumként emelném ki, hogy nem volt (legalábbis jelentős mértékben nem volt) igazi szerelmi háromszög a főszereplők közt. Én az ilyesmitől már falra mászok.
A mellékszálak és a mellékszereplők vitték a történetet előre az én szememben.
Ott van Lenny, aki minden gusztustalan megnyilvánulása ellenére az első perctől kedvenc szereplőm lett. Az ő háttértörténete eléggé megmagyarázza, miért lett olyan - nos - fura, amilyen. Aztán a csapathoz tartozik Erin is, a csendes, terhes lány, akinek a barátja, és egyben a gyermekének az apja börtönben van, Matt aki elvesztette az egyik karját egy autóbalesetben és Trish, aki meglepő módon összejön Lennyvel.
És itt jön egy másik probléma a képbe: a sok szerelmi szál. Nem tudom, lehet, hogy velem van a baj, és egy kőszívű szörnyeteg vagyok, de nem szeretem, ha mindenki boldog és szerelmes egy könyvben. Nem azt mondom, hogy szenvedjen mindenki, de ne is legyen vattacukor és szivárványos nyáltenger minden.
A végét viszont kiemelném, mert Leah végre nem csak egy emócionálisan instabil, idegesítő és felelőtlen liba, hanem olyan valaki, aki kész szembenézni a következményekkel. Sajnos az idáig vezető utat nem nagyon mutatta be az írónő, de a karakter változása határozottan tetszett, és jótt tett a szájízemnek is.
Kedvenc idézet: "Azt mondom, hogy neked megvan a választásod, ami nekem nincs. A pokolba, csak mert az anyádnak gyógyszerfüggősége van, és azt akarja, hogy úgy tegyél, mintha minden tökéletes lenne és mert az öreged egy papucs, nem jelenti azt, hogy fel kell adnod őket. - Lenny újra hátat fordított nekem. - Ha a helyedben lennék…"
Összességében:
Alapötlet: 5/4 (a RE-Start program igazából érdekes kiindulóhelyzet)
Kivitelezés: 5/3 (oké, dühös vagyok a rózsaszínség miatt)
Szereplők: 5/4 (csakis Lenny miatt)

E L James: A sötét ötven árnyalata

Vigyázzat, spoilerek lehetnek!
Alapok: Ana már öt napja nem eszik rendesen, és pont ennyi ideje hagyta ott Christian lakását és hálószobáját. És éppen öt napja rendkívüli depresszióba zuhant, minden vágya, hogy újra hempereghessen az ő szürkéjével. Csak az a baj, hogy úgy érzi, nem képes kielégíteni a férfi igényeit. De ezen öt nap elteltével hősünk minden baja elszáll, hisz visszatér a színre a hőn szeretett irányításmániás, zaklató szadistának kikiáltott (ám nem az) milliomosa, és felajánlja, hogy elviszi rég elfeledett jóbarátja fotókiállítására.
Innentől a gerlepár ismét együtt van, Christian megígéri, hogy nem viszi többet a lányt a játszószobába, hacsak nem Ana kéri meg rá. A férfi egyébként is gyökeresen megváltozott, mert megrémült a lehetőségtől, hogy elveszítheti szíve hölgyét. Repülnek a szerelmes vallomások, csattannak a csókok, zajlik az élet a hálószobában, ám hirtelen felbukkan egy nő Christian múltjából, miközben egy másik a jelenbeli boldogságukat akarja szétzilálni.
Vélemény:  Majdnem jobb, mint az előző, de minden esetre, a szürke ennél rosszabb volt.
Drága szereplőink mit sem változtak, bár Anában egy félmondat erejéig néha mintha halvány értelem csillant volna, de hamar kiderült, hogy csak délibáb. Christian elvileg kifordult önmagából, más emberré vált, csak mert Ana egyszer elhagyta, de ez a könyvben csak úgy jelentkezik, hogy néha újabb karakterdefektes személyisége tör elő a sok arca közül. És pár apróságot is megtudunk a múltjáról, amit mi olvasók már rég tudtunk, de Anának csak most mondják el. Szóval a helyzet nem változott ezen a fronton.
A történet - mert bizony egy majdnem történet-szerű valamit kapunk itt! - érdekesebb része sajnos normális mércével mérve lapos, de itt szinte izgalmasnak tűnt. A baj csak az, hogy azt a részt a könyv első harmadában lerendezik pár mondattal. Nem baj, szegény olvasó hadd szenvedjen tovább azon a párszáz oldalon. Az a szál amit itt emlegetek egyébként az exalávetett fel-felbukkanása, és eltűnése. Megjegyzem Ana nagyon hülyén reagálta le az egészet, de ezen ki van már meglepve?
A könyv fő "cselekménye" természetesen a turbékoló pár szerelmét jeleníti meg, ami se nem egészséges, se nem valódi, és persze legfontosabb mozgatórugója a szex. Mi más is lenne, ha a drága szereplők semmit sem tudnak egymásról, öt hete ismerkedtek meg és azóta sem szól másról a kapcsolatuk, mint a lepedő gyűréséről.
És persze a könyv nagy atrakciója, a pillanat, amelyre eddig feszülten vártunk: a leánykérés. És ekkor fakadtam ki, hogy mégis mi a fene zajlik ennek a kedves írónőnek a koponyájában. Milyen normális ember megy hozzá egy idegenhez, akit öt hete ismer, és azt se hagyja, hogy az illető levegőt vegyen nélküle? Szép dolog a szerelem, de azért gondolkodni se ártana néha.
És akkor itt van a téma, amit a könyv nem kezel jól, vagy úgy is mondhatnánk, hogy egyáltalán nem kezel: a szadizmus. Christian azt hiszi, hogy szadista volt egész életében, de "kigyógyult" belőle öt nap alatt. A pszichologusok sírva könyörögnek ezért a receptért.
Másik kérdés, hogy milyen szép anti-feminista felhangja van a könyvnek, de ez már annyira a veljárója a trilógiának, hogy meg se lepődök, de azért csak zavar.
Mindez után csak egy kérdésem van: nem lehetne olyan könyvet írni, aminek van története, van karakterizálás és netalán egy kis humorral, drámával, vagy mondanivalóval van megspékelve? Ez utóbbiról akár le is mondok, ha az első kettő, vagy akár csak ha a második teljesül. Ebben a könyvben egyik sem jött össze, de nem baj, néha rossz könyvet is kell olvasni.
Kedvenc idézet: "Szent szar." (Ez utóbbi szó tökéletesen és tömören jellemzi a könyvet.)
Összességében:
Alapötlet: 5/1,001 (majdnem lett történet!)
Kivitelezés: 5/1
Szereplők: 5/1

Kerrelyn Sparks: How to Marry a Millionaire Vampire

Alapok: Roman Dragensti többszáz éves vámpír, aki pályafutását szerzetesként kezdte, de manapság a Romatech vezérigazgatója és egyik fő tudósa, neki köszönheti a világ az intelvért, ami ezrek életét mentette meg. Éppen egy új vívmányt próbál ki a vámpírúr, amikor egyik legbecsesebb testrésze - a szemfoga - kitörik a helyéről, így sürgősen fogorvosra van szüksége, mielőtt felkel a nap, és a kár a nappali gyógyulási folyamatnak köszönhetően helyrehozhatatlan lesz. Csakhogy a városban nincs sok éjjel is nyitva tartó fogászat, és a legközelebb esőben éppen Dr. Shanna Whelan az ügyeletes.
Shanna a tanúja volt egy mészárlásnak, melynek legjobb barátnője is áldozatul esett, így tanúvédelmi programban vesz részt, új helyre költözött, új személyazonosságot kapott, de a nyomasztó érzésektől nem menekülhet. Ha vért lát rögtön eszébe jut a baránője holtteste, akin már nem tudott segíteni, úrrá lesz rajta a pánik, és általában elájul. Roman Dragesti épp akkor keresi fel, amikor a bérgyilkosok is rátalálnak, és megmenti a nő életét. De vajon miért vadászik a fogorvosra egy vámpír, aki ráadásul Roman ősellensége is? Sikerül visszatenni a kitört fogat még napfelkelte előtt, megtartva titkát? A bimbózó románcot megfolythatják bérgyilkosok és vámpírvadászok, vagy Shanna és Roman elég erősek, hogy szembenézzenek ezzel?
Vélemény: Hát(tal nem kezdünk mondatot.) nem egy egetrengető csoda, de rossznak sem mondanám. Az viszont biztos, hogy ez minden, csak nem kiszámíthatatlan, vagy netán eredeti. Cukorbetegeknek, cukormázat nem kedvelő egyéneknek nem ajánlom.
Szóval a szereplők nem is igazán érdemlik, hogy karakternek legyenek nevezve, mert nagyon papírmasék. Pár szóban így lehetne leírni őket: a pasi szomorú múlttal és önváddal él, pedig egy áldott jó lélek, és még szűz is, a nő meg buta, de okosnak van beállítva, mégsem vesz észre soha semmit, ami a szeme előtt van. A mellékszereplők közül egy-kettőnek van némi háttértörténete, de az sem elég kidolgozott, mindenki azon munkálkodik csak, hogy a főszereplők összejöhessenek. A főgonosz pedig csak azért él, hogy tönkretegye a főhősök életét, más nem is hajtja. Ismerős? Mostanában minden második könyvből ez köszön vissza.
De a történet sem volt sablon mentes, sőt voltak benne olyan blődségek, mint a ház, mégis el tudtam volna nézni, hogy minden "csavart" kitalálok oldalakkal korábban, ha egyébként nem egy áltörténet lett volna, amit csak a romantikus szirup köré csavarta, hogy ne tűnjön olyan hétköznapinak. Sajnos az az igazság, hogy bár a világfelépítéssel nincs is olyan hű, de nagy probléma, akkor is kristály tisztán látszik, hogy ez csak a máz, ami valami még cukrosabbat rejt.
Jó pár helyen megáltam olvasás közben és azt kérdezem magamtól, hogy most komolyan egy ilyen katasztrófa/megrázkódtatás/tudományos felfedezés után máris romantikusan kell egymás nyakába borulni, vagy lehetőleg inkább egy ágyra? Persze, lehetne egyfajta "örülök, hogy élek és te sem haltál meg" pillanat, de ezek egyszerűen nem azok, hanem ömlegngések és nem igazán a helyzethez illő dolgok.
De ennyi nagatív után valami jót is mondjak: a humorával nincs baj, azzal sikerült elérnie, hogy végigolvassam az egyébként nem túl izgalmas regényt. Akár paródia is lehetne, de ahhoz szerintem több humor kell.
Végeredményében nem egy borzalmas élmény, nem olyan könyv amit bottal se piszkálnék meg, mert olvastam már sokkal rosszabbat is, de jónak semmiképp sem mondanám.
Kedvenc idézet: "Laszlo az egyik gombot pörgette új, fényes, fehér laborköpenyén." (És ezt olyan sokszor csinálta, hogy ez vált az ismertetőjelévé.)
Összességében:
Alapötlet: 5/2 (a fogorvosos rész talán az egyetlen tényleg eredeti ötlet benne)
Kivitelezés: 5/4 (a humora, amikor magmutatkozik, egész jó)
Szereplők: 5/2 (nem szeretem a klisés karaktereket)

Gail Carriger: Változatlan

Már megint (még mindig) le vagyok maradva a kritikákkal, úgyhogy előfordulhat, hogy pontatlan leszek. Előre is elnézést.
Alapok: Lady Maccon egy éjjel arra ébred, hogy drága farkasember férje ordít valakivel, és beletelik némi időbe, míg Alexia rájön: kivételesen nem miatta dühös a Woolsey falka vezetője. Lord Maccon dühének oka egy járványszerű esemény, ami London egy területén jelentkezett: a természetfeletti lények tömegesen váltak ismét halandóvá. A járvány oka ismeretlen, de kísértetiesen hasonlít az Istenölő Ragályra, ami az ókori Egyiptomban sorra tette a természetfelettieket végleg halandóvá.
Lord Maccon eközben Északra indul, hogy kapcsolatba léphessen régi falkájával, amely most vesztette el alfáját, és a gróf távozását követően a járvány is Skócia felé kezd haladni. Alexia úgy dönt értesítenie kell férjét a fejleményekről, így léghajóra száll egy vegyes társasággal a kíséretében; vele tart húga, Felicity, szobalánya, Angelique, a francia, férfi ruhát viselő feltalálónő, Madam Lefoux és a Woolsy falka főtalpasa, Tunstell, aki gyengéd érzelmeket táplál Ms Hisselpenny iránt, aki szintén barátnőjével utazik.
Alexia mindent elkövet, hogy rájöjjön, mi áll a járvány hátterében, és ki próbálta őt kétszer is megölni a repülőút alatt.
Vélemény: Lenyűgözött. Általában szeretem az erős női karaktereket, és itt, mintha Alexia még határozottabb és még lélektelenebb lett volna, mint azelőtt. De az is lehet, hogy a története jobban megfogott.
Alexia, mint már mondtam, rendkívül erős, humoros jellem, aki most ténylegesen nem csak belecsöppen a rejtély megoldásába, hanem ő maga oldja meg az ügyet. Értetlensége a Madam érdeklődésének milyensége felől pedig rendkívül szórakoztató.
Conall amilyen kevés szerephez jutott ebben a kötetben, annál emlékezetesebbek voltak a jelenetei, és a végén megértettem a reakcióját, még akkor is, ha mi olvasók tudjuk, hogy nem volt igaza.
Madam Lefoux egy nagyon szórakoztató, nagyon francia és nagyon gödröcskés nő, és ha eddig nem fejeztem volna ki elég világosan: a nőket részesíti előnyben. Sok vicces szituáció adódik közte és Alexia közt a kötet során, mikor a Madam flörtölési szándékait szegény grófné nem érti.
A Kingair-falka tagjai, elsősorban az alfanősténye szintén megvett magának. Minden pillanatuk egy kincs.
A történet maga szerintem szórakoztatóbb volt, mint az első kötet, talán a szereplők miatt, talán a járvány miatt. Mindenesetre nagyon élveztem, és még mindig nem vagyok benne biztos, ki próbálta megölni Lady Maccont, de örülök, hogy nem járt sikerrel.
A humora olyan, mint volt: kicsit angol, nagyon bolond és az ízlésemnek pont megfelelően nem túl édes, nem túl savanyú. Nem  csak a már igen sokat emlegetett helyzetkomikumra épül, hanem erős jellemkomikum és szarkazmus jellemzi. Carrigert nagyszerű humorral áldotta meg a sors.
És ami a végét illeti: nagyon tetszett, annak ellenére, hogy miután letettem a könyvet percekig sokkos állapotban ültem, és abban reménykedtem, hogy ugye nem így ért véget. Ezek után nem is kérdés, hogy várom-e már a következő kötetet.
Kedvenc idézet: "– Conall – bökte ki – kérlek, ne vedd ezt rossz néven, de talán ez volt a leggusztustalanabb dolog, amit életemben láttam.
– Embergyerek születésének még nem voltál tanúja?
– Nem, persze, hogy nem. Ne légy közönséges!
– Hát, akkor talán jobb lenne, ha kicsit még várnál az ítélkezéssel"
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/5 (lehet, hogy velem van a baj, de ez jobban tetszett, mint az előző kötet)
Szereplők: 5/5

Gail Carriger: Soulless - Lélektelen

Alapok: Alexia Tarabotti kisasszonyt bottal verte a sors: nem elég, hogy eszes, vénlány és lélektelen, de azt is örök életére el kell viselje, hogy az apja olasz származású volt, így bőre sötétebb, orra hangsújosabb, csípője és melle nagyobb, mint azt a tizenkilencedik század végi divat megkívánta. Igaz, az emberek toleránsabbakká váltak, megtanulták befogadni a természet felettit, de Miss Tarabottival nem tudnak mihez kezdeni az angol urak és hölgyek. Na de mi történi akkor, ha egy neveletlen, rosszul öltözött ráadásul sejpítő vámpír rátámad Alexiára, anélkül, hogy bemutatták volna őket egymásnak, és a hölgy véletlenül szíven találja szúrni őt a hajtűje és hőn szeretett napernyője segítségével? A helyszínre érkezik a NYIHA vezetője, Lord Conall Maccon, a londoni farkasember-falka alfája, s hamarosan kiderül, hogy a vámpí törvénytelenül lett átváltoztatva, nem tartozik egyetlen bolyhoz sem, de nem is tudnak kóbor királynőről. Felmerül tehát a kérdés, hogy akkor ki változtatta át azt a személyt, és mi célból, sőt hogy volt egyáltalán képes erre? De minden kérdés közt a legfontosabb, hogy mégis miért mutat szerelmi jellegű érdeklődést Lord Maccon Miss Tarabotti iránt?
Vélemény: Egy részt el se lehetett szakítani ettől a könyvtől, más rész napokba - vagyis több, mint egy hétbe - telt, hogy összeszedjem magam annyira, hogy véleményt írjak róla. Hogy miért? Mert annak ellenére, hogy nagyon élveztem, és az egekig tudnám magasztalni megláttam a hibáit is.
Alexia Tarbotti kisasszony természeten túli - vagyis lélektelen - mivoltának köszönhetően semlegesíteni tudja a természet feletti lények képességeit, így se vámpír se vérfarkas nem tud neki hagyományos, fajtájukra jellemző módon. Maga a hölgy egyébként kiterjedt tudományos jellegű érdeklődési körrel rendelkezik, és igencsak modern nézeteket vall.
Lord Maccon kicsit olyan, mint egy egy mogorva pokróc és egy kölyök kutya keveréke; határozott modora mindenre kiterjed, de néha megfeledkezik magáról, vagy az illemről - esetleg mindkettőről, és ilyenkor általában Alexia fenekén köt ki a keze.
Lord Akeldama a világ legkülönösebb vámpírja: rajong a rokokkó divatért, bőbeszédű, és szerelmi érdeklődése saját nemére korlátozódik. Komolyan nagyon kedveltem ezt a drága vérszívót.
A történet legerősebb vonása az ellenállhatatlan humor, ami csak azt nem nevetteti meg, aki nem tud mosolyogni a finom angolhumoron, ha nincs teletűzdelve mindenféle káromkodással.
A természetfelettit is más megvilágításbahelyezi az írónő; a vámpírok például kaptárhoz szerű bolyokba rendeződve élnek, a farkasemberek csak telihold idején veszítik el teljesen a kontrollt önmaguk felett, de bármely éjszaka alakot tudnak váltani (ami fájdalommal jár, de ez viszonylag elviselhető). No meg ezelőtt lélektelenekről se hallottam, se az átváltozáskor várható túlélési esélyeket se magyarázták még sehogy. Ez az újítás, de a szokott elemek megtartása mellett nekem nagyon tetszett.
A romantikus szál is lényeges szerepet kap, a történet szinte el is törpül mellette, és ez, valamint az ebből adodó apró problémák voltak amik szemet szúrtak. Példa képpen kiemelném, hogy a nagy harcjelenetben miért éppen egy félholt vámpír ment meg mindenkit, vagy mikor hőseink be vannak zárva egy cellába, miért a romantikus kalandjuk izgatja őket (oké, ezt azért még megértem). De ami igazán zavart - a többi mellett el lehet menni egy szemöldök-rándulással -, hogy úgy tűntetik fel, mintha a főhősnő kinyomozta volna a rejtélyt, pedig valójában nem. Tény, hogy sok minden összeállt az agyában az esetről, de megfejtenie nem sikerült - ezt már a véletlennek köszönheti.
Félreértés ne essék, nagyon élveztem ezt a regényt, és amint tudom elolvasom a következő kötetet is, de a hibái mellett nem tudtam elmenni, sajnos.
Kedvenc idézet: "Hogy egy efféle kikentkifent társaság mit keres egy könyvtárban, az rejtély. Alexia úgy sejtette, bizonyára a kártyaszobát keresték, de alaposan eltévedtek, viszont emiatt neki most úgy kellett tennie, mintha ő is csak most fedezte volna fel a kimúlt vámpírt. Lemondóan vállat vont tehát, felsikoltott, majd ájulást mímelve összecsuklott."
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/4
Szereplők: 5/5

 (Hivatalosan is szőrösszívű, mazochista ember lettem.)

Kerstin Gier: Smaragdzöld

Egy-két éve olvastam az előző két részt, azokra nézve spoileres lesz ez a bejegyzés.
Alapok: Gwendolyn Shepard már két hete képes utazni az időben, és pontosan ennyi ideje ismeri időutazó társát Gideon de Villers, aki épp most törte össze a szívét. De Gwen nem engedheti meg magának, hogy nagyon összezuhanjon: rá kell jönnie, mit rejtett el nagyapja az ő számára, hogy megfejthesse a gróf valódi tervét. Gideon a Paultól kapott iratok alapján már megtalálta ez utóbbira a választ: ha a vérkör teljes lesz, a gróf elnyerheti a halhatatlanságot, amely csak addig tart, míg Gwen meg nem születik. Valószínű tehát, hogy a múlt és jövő összejátszása alapján a gróf már köztük él, a jelenben, és célja nem más, mint Gwen halálával visszaszerezni a halhatatlanságát.
Vélemény: Cukros, mint mindig, de az ilyesmi is elkél néha az ember lányának. De hogy a lényegre térjünk: ez a kötet volt a trilógia legjobbja - szerény véleményem szerint - annak ellenére, hogy ilyen sok szivárványt hányó unikornist egy helyen - elsősorban a befejezésnél - még nem láttam. És mégis végig élveztem.
A könyv minden cukormázosságra ellenére reális és humoros karakterekkel találkozunk végig, aminek drámainak kellett lennie, az drámai volt, úgyhogy nem lehet komoly panaszom a könyvre. Illetve mégis van egy apróság, amit kiemelnék, - nem rontotta az olvasási élményt, mert mellette ugyanúgy szórakoztam, de azért piszkálta a csőrömet - az a halhatatlanság. Nem fogom tovább boncolgatni, mert hatalmas spoiler lenne, de azért zavart.
A szerelmi szál, ami legalább olyan hangsúlyos, mint a történeti szál, viszonylag a realitás talaján marad, mert azt töbször is hallhatjuk, hogy ebben a románcban azért nagy szerepük van a hormonoknak. Persze ez ettől még szerelem-féleség marad, de olyasmi, ami igazán erre a korosztályra jellemző.
És ha már méltattam a szerplőket, nem ártana, ha be is mutatnám őket, kezdve a bájos nagyszájú Gwennel, a Rubinnal, aki bezárja az időutazól vérkörét. Remek humorral kezeli a dolgokat, amikor éppen nem "szobaszökőkúttá" válik, és sír, mint egy gyerek.
Gideon, a Gyémánt kemény fejű, de jó szándékú, kedves fiatalember, aki láthatóan fejlődött az első kötet óta.
Sain Germain gróf gonosz, ahogy annak lennie kell, az ember szinte azért szurkol, hogy Gideon vagy Gwen saját kezűleg intézze el.
A kedvenc szereplőm azonban egyértelműen Xemerius, a szellem-evő vízköpő démon. Egyszerűen felejthetetlen, ahogy kommentálja az eseményeket, nem lehet nem szeretni.
A történet ebben a kötetben vált a legcsavarosabbá; a kérdéseinkre megtudjuk a választ, Gwen rájön, amire mi, olvasók már rájöttünk, és arra is, ami nekünk új. Az idő elvarratlan szálai helyreállnak, és olvashatunk arról a bizonyos báli csókról is - ezúttal az idősebb Gwendolyn kommentálásában.
Ha az ember már belekezdett az Időtlen szerelem sorozatba, vétek lenne kihagyni ezt a kötetet.
Kedvenc idézet: "Xemerius drámaian a mellkasára tette a mancsát. - Máris mész? De hisz messze még a reggel.
- Jaj, fogd már be, Júlia! - morogtam, és erősen a tűre nyomtam az ujjamat."
Összességében:
Alapötlet: 5/4 (a halhatatlanság...)
Kivitelezés: 5/5 kicsi csillaggal
Szereplők: 5/5

Stephenie Meyer: A burok

Alapok: A Földet egy idegen, parazita faj, a Lelkek foglalták el, mely az embereket gazdatestként használja. A bolygón már csak pár ellenálló maradt, akik bármit megtennének azért, hogy önmaguk maradhassanak. Az ellenállók közé tartozik Melanie is, aki a Hajtók elől mentve tudatát beleveti magát egy liftaknába. Öngyilkossági kísérlete nem jár sikerrel, testébe ültetik Vándort, a Lelket, aki eddig nyolc különböző bolygón élt már, és sosem volt képes megállapodni. Az emberi érzések, emlékek letaglózzák Vándort; ilyet még egyik gazdatestében sem élt még át. De a legfurcsább az, hogy Melanie nem tűnt el, hanem ő is ott maradt agya egy zugában, és képes kommunikálni vele. A lány emlékeivel állandóan rohamozza: egy férfit lát álmaiban - illetve a lány emlékeiben - , Melanie szerelmét, Jaredet, és egy kisfiút, akit meg kell védenie a Lelkektől. Vándor úgy érzi nem képes már elviselni ezeket az erős érzelmeket, de a végén már abban sem biztos, kinek az érzelmei ezek? Lassan ő is beleszeretett gazdateste társába, és anyai gondoskodással gondol Jamiere, ezért elindul, hogy nagybátyjának - Mel nagybátyjának - útmutatása alapján felderítse, hol találhat rájuk, az emberekre, akiket mindennél jobban szeret.
Vélemény: Sokkal jobb ez a könyv, sokkal többet ad, mint azt az írónő eddigi munkássága miatt remélhettem. Ilyen pozitívan szerintem még könyvben nem csalódtam.
Kezdjük ott, hogy a szereplők - végre! - nem két dimenziósak, nem jók, vagy rosszak, mindenkinek személyisége, hibái vannak.
Vanda, vagyis Vándor jószándékú, ártatlan lány (maga a Lélek is nőnemű), nem szívesen árt másoknak, de ez a legtöbb Lélek sajátja. A különbség közte és fajtársai közt az erő, az igazi önfeláldozásés a belátás. Szöges ellentéte Melanienak, a bátor, erős és harcias, mégis egy idő után az egy testbe zárt tudatok szövetségessé, barátokká válnak.
Jamiet minden olvasó a szívébe fogja zárni, olyan kedves, ragaszkodó, és megértő - vagy legalább is reménykedő. Kicsit hasonlít Jebb bácsira a tekintetben, hogy széles látókörűen gondolkodtak és rendkívül optimisták. Vagyis Jeb bácsi a felszínen optimistának tűnik, de emellett jól látja a tényeket.
Jared dühös, ami érthető, de az indulata csak hosszú idő múltán csillapodik, mikor rájön, hogy nem csak Vandát, hanem Melt is bántotta. Ezek után másként nézi Vandát is, felfedezi bátorságát, akaraterejét, és lassan megszokja.Jared meglehetősen pragmatikus, nem jár a fellegekben, és nehezen hiszi el ténylegesen, amit hinni akar.
Ian kíváncsi, majd végelmezővé és megértővé váló férfi, tipikusan az a fajta lassú víz ami mindenképpen partot mos egy idő után. Szépen változik meg a véleménye a lelkekről, és kiderül, milyen empatikus. Bátyja ennek mondhatni az ellentéte, de Kylenak is megvannak a saját okai.
Doki olyan fajta orvos, aki a gyógyításért lett az, nem pedig a kihívás kedvéért. Bár lassan belerokkan, mégis képes ölni, hogy egyszer életeket is menthessen.
Külön pozitívum, hogy az írónő nem félta szereplőihez nyúlni, megkínozni őket, vagy hagyni, hogy meghalljanak, így minden reálisabban hatott.
Igen, van a történetben romantikus szál, és nem elhanyagolható, de ez nem von le a könyv értékéből, mert nem csak ez az, amiről szól, hanem olyan kédrésekre keresi a választ, hogy mi tesz minket emberré, milyenek vagyunk mi, emberek közösségként és egyénként. Betekintést nyújt abba, hogy minden éremnek legalább két oldala van, és nem szabad elfelejtenünk minden szemszögből megvizsgálni.
UI. Egyedül a végével nam vagyok teljesen megelégedve, de semmi sem lehet tökéletes.
Kedvenc idézet: "Azt mondtam, hogy az élet és a szerelem megy tovább. De miért? Nem szabadna nekik."
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5

(Kap egy kis csillagot, mert az embert nem minden nap érik ilyen pozitív csalódások)

Stendhal: Vörös és fekete

Nem szerettem, sőt egyenesen utáltam, de sajnos nem eléggé, mert végső soron be kellett látnom, hogy ez nem is olyan rossz könyv (De olvastam már mérföldekkel jobbat, sőt igényesebbet is).
Alapok: Julien Sorel egy verriéresi ács fia telve nagyravágyással, büszkeséggel és tehetséggel, de alacsony származása miatt nehezen kapaszkodhat feljebb a társadalmi ranglétrán, az egyedüli útnak a papság tűnik, csakhogy nem hisz igazából Istenben és az egyházban. Ezt pártfogója, Chélan abbé is észreveszi, és beajánlja Verriéres polgármesteréhez, de Rênal úrhoz a gyerekei mellé nevelőnek. A tizenkilencéves fiú jól helytáll az új helyén, s felkelti a ház úrnőjének érdeklődését is. Később tiltott szerelem bontakozik ki a képmutató "parasztfiú" és de Rênalné közt, amit Chélan abbé tör szét azzal, hogy a fiút elküldi a besanconi szemináriumba. Itt a szeminárium vezetője, a janzenista Pirard abbé veszi szárnyai alá az értelmes fiút, és segíti későbbi munkájahoz a de La Mole házban.
Vélemény: A fent írtak nagyon vázlatosak, és így is a regény felét teszik csak ki, úgyhogy mondhatnánk, hogy eseménygazdag, érdekes történet. Pedig nem az - legalább is szerintem.
Julien engem nagyon irritált, sőt, határozottan az agyamra ment. Hogy miért? Mert képmutató, egoista bőgőmasina, aki rengeteget "picsog", hogy most
de Rênalné/Mathilde szereti-e, vagy éppen, mert ő olyan fennsőbbrendű, hogy nem tud lealacsonyodni a szeminaristákhoz, így ott nincsenek barátai. Néha legszívesebben fejbevertem volna egy baltával (igen, tényleg idegesített). Egyedül a végén volt olyan érzésem, hogy egy normális, sőt értelmes személyről van szó, de ettől még nem kedveltem meg.
De Rênalné kedves nő, de sajnos ennél nem sokkal több. Amikor a fia megbetegedett, és ő bevallotta hogy Julient jobban szereti a saját gyerekeinél is, akkor viszont leírta magát a szememben. Egyrészt nem lehet összehasonlítani a gyerek iránti szeretetet a szerelemmel, másrészt az is vérlázító, ahogy Julien reagál erre. Mi az, hogy ettől csk mégjobban szereti? Hát nem látja, hogy ez az egész őrültség?
Aztán ott van Mathilde, akivel eleinte szimpatizáltam, mert értelmesnek és szabadszelleműnek (jó értelemben) van beállítva, de úgynézki Julien mindenkinek elveszi a józan eszét, mert Mathildeból, a független, okos lányból egyszerre egy szolgalelkű, meggondolatlan buta liba lesz, aki lagalább annyit hisztériázik, mint a mi kedves kis Julienünk.
Hihetetlen módon volt két szereplő, akivel szemben az egész regény alatt nam tápláltam negatív érzelmeket, és az egyik pedig nem más, mint Pirard abbé, aki apja helyett apja annak az ostoba fiúnak. Egészen megkedveltem ezt a jószándékú papot. A másik ilyen szerencsés szereplő Fouque, Julien barátja, aki elég keveset szerepel, és lehet, épp emiatt kedveltem.
A templom-jelenet elég őrültnek tűnik (talán kicsit erőltetett), mert Julien előtte igyekezett jól szervezni az életét, így mi értelme, ha megöl valakit, aki tönkre tette az álmait, ha egyszer meg lehetett volna oldani sokkal ésszerűbben is, pár hetes levelezéssel, és magyarázkodással. Így Sorel csak a saját életét (és persze de Rênalnéét tette tönkre).
Ha azt mondanám, hogy az egész regényt végigszenvedtem, hazudnék. A vége, a börtönben játszódó rész eléggé tetszett (eltekintve a Mathilde-Julien-de Rênalné hármastól), mivel Julien végre tényleg elkezd gondolkodni, és egész sok mindenben van igaza. Mit ér egy hazugságokra épített élet? Lehetséges hogy két őszinte, boldog hónap többet ér egy életnél? És itt fejti ki igazán, mennyire elítélendő a társadalom. Emellett az is tetszett, hogy Mathilde mindent megtett, hogy megmentse "férjét", és dühített, hogy Julien még csak nem is érez hálát.
Kedvec idézet: "De ha nem volnék is ilyen bűnös, akadnak itt olyanok, akik nem törődnek azzal, ami fiatalságomban szánalmat érdemel, bennem szeretnék megbüntetni és örökre mefélemlíteni azokat a fiatalokat, akik elnyomott osztályban, szegényen születtek, s mégis olyan szerencsések, hogy tanulhattak, és olyan vakmerők, hogy keveredni merészeltek a társasággal, a gőgös gazdagok világával." (Julien beszéde a tárgyalásán)
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/4 (a regényben van pár írói kiszólás, ami nagyon nem illett oda, de egyébként jól írt)
Szereplők: 5/2 (sajnálom, de ezt nem tudom megbocsájtani)

Sarah Dessen: Tökéletes

Alapok: Macy tökéletes akar lenni, mint a barátja, Jason, vagy a mamája, Deborah, de az az igazság, hogy még mindig nem dolgozta fel, hogy másfél éve látta az apját meghalni, és felelősnek érzi magát a történtekért. Ám amikor a lány azt találja írni Jasonnek, hogy szereti és hiányzik neki, az ridegen elutasítja szünetet javasol a nyár végéig. Macy megijed, teljesen magára marad, és ekkor ismerkedik meg a Wish partiszervízzel, akikkel korábban is találkozott már.
Macyt elragadják az új érzések, a teljes káosz, ami a Wishre mindig oly jellemző, de az lepi meg legjobban, hogy ez nem zavarja őket, sőtt Macyt magát sem. Új barátainak hála kezd megváltozni, és talán kezdi feldolgozni apja elvesztését, de az anyját megrémítik a változások, és hogy Macy már nem "tökéletes".
Vélemény: Bajban voltam. A könyv elején megszállottan kerestem a hibákat, és azt mondogattam magamban: "ez biztos nem lesz olyan jó, mint az előzőek". És addig mondogattam ezt, hogy biztos lettem benne, ez van olyan jó, mint az Altatódal és a Figyelj rám!.
Macy annyira, de annyira vágyott a tökéletességre, arra, hogy szeressék, elfogadják, és rettegett az elutasítástól, ami gyakran fogadta őt otthon, a munkahelyén, a barátjánál. Aztán valami megváltozott: a Wish ráébresztette, hogy nem kell tökéletesnek lenni ahhoz, hogy legyenek olyanok, akik őt magát kedvelik. Be kell valljam nagyon közel került hozzám ez a karakter, mert józanul gondolkodik, és mert, mint sok mindenki más, igyekszik elfolytani az érzéseit. Ettől lett az én szememben igazán emberi.
Wes, nos ő Wes. Ez a srác az elején túl tökéletesnek tűnt, aztán megláttam a felszín alatti réteget, a fiút, akit letartóztattak betörésért, aki elvesztette az anyját, és magára maradt az öccsével, Berttel (aki kicsit visszahúzódó, de nagyon aranyos karakter), a művészt, aki szemétből szobrot készít. Nem, egyáltalán nem tökéletes, mégis az.
Kristy kicsit őrült, megszállott romantikus, aki az átlagon felülit keresi, a pillanatnak él. Persze ennek is megvan az oka; ha valaki a halál torkából jön vissza meglátja, milyen rövid is az élet, ezért minden azon múlik, hogyan éled meg a napjaidat.
Delia igazi színfolt, aki nem tudja élvezni a tökéletességet, mert szerinte a világ csak akkor kerek, ha kicsit mégis szögletes. Nagyon sok vidám percet köszönhetek neki, akárcsak Monicának és az ő "mély érzéseinek", amelyek mindig megnevettettek.
Sokakkal ellentétben én nem utáltam az anyját, mert bár igaságtalan volt vele, és nem volt hajlandó szembenézni a tényekkel, mégis megsajnáltam, megértettem, mert a férje halála után a lányába tudott csak kapaszkodni, és őt nem akarta semmi áron elveszíteni. Igaz, rémesen önző volt e szempontból, de megszokta, hogy Macy nem ellenkezik.
Ami magát a történetet illeti, a vége sejthető volt, de mint oly sok minden másban itt sem a végeredmény a lényeg, hanem az oda vezető út, ami itt a maga tökéletlenségében tökéletes.
Kedvenc idézet: "Az isten szerelmére kérlek, könyörgök, oké?" (Delia "mondókája". És már megint sikerült kiemelnem a legjellegtelenebbnek tűnő mondatot az egészből, de annyira tetszett, hogy nem tudtam ellenállni.)
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5 (furcsa módon bárhogy próbáltam, nem utáltam senkit, még Jasont sem)

B. M. Grapes - Jóslatok hálójában

Alapok: Hot Hill egy nyugodt, unalmas kisváros, amit mindössze hatszáz fő lakik. Ada is csak két éve költözött ide a családjával, és a lányt csak az a tudat vígasztalja, hogy Daniel New Yorkban maradt.
Végzős évének első napján azonban olyasmi történik a kisvárosi  középiskolában: valaki megjósolja a jövőt! Innentől nincs megállás, Ada és két barátnője, Julie és Jess teljes erővel vetik bele magukat a nyomozásba. Idő közben felbukkan Ada régi ellensége is, hogy felzaklassa a kedélyeket.
De ki lehet a titokzatos jós? És ki JJ, akinek a monogrammja minden nap felbukkan a lista központi, harmadik helyén? És Ada vajon helyre tudja hozni a kapcsolatát a mostanra vonzóvá vált Daniellel?
Vélemény: Szerettem volna szeretni. De tényleg. Az alapjával nincs gond, jó ötlet volt az írótól ez a "Fekete özvegy" és jós szál, de nagyjából itt ki is merül a könyv pozitívuma.
Ada elméletileg logikus, okos lány, aki gyorsan rájön a feladatok nyitjára, és megoldja a Gordiuszi csomókat is. Az a baj, hogy csak elméletileg, mert gyakorlatban nagyon jól látszik, hogy valami nincs rendben vele. Mikor a legjobb barátnője súlyos balesetet szenved, akkor ő azon sopánkodik, hogy Daniel elhagyta. És olyan sokszor dugják az orra alá a tényeket, de akkor se veszi tudomásul, mert az ugye nem lenne logikus.
Daniel hasonló képpen egy marionett bábú; mert - sajnos, vagy nem sajnos - a földön nincs olyan tizennyolc éves fiú, mint ő, maximum a mozivásznon. Tökéletes úriember, aki évek óta (úgy, hogy két évig nem is látta, vagy beszélt vele) bele van zúgva egy lányba, aki - szépen kifejezve - nem mutat érdeklődést iránta, csak miután meglátja az új, vonzó külsejét. Na, kérem szépen, ilyen pasi a világon nincs.
Mrs. Bennett (akinek a nevéről mindig Lizi jutott eszembe a Büszkeség és balítéletből) volt ez egyetlen, viszonylag kedvelhető szereplő, de talán ő is csak azért, mert matektanárnő, én meg jó viszonyt ápolok a matekkal. Komolyra fordítva: ő se az igazi, inkább csak valami kétdimenziós alak, de neki volt egyedül esélye kijutni a síkból.
Jess, Julie, Edna és a többi karakter bár első ránézésre szimpatikus (értsd: akár lehetne belőle valami), de pár oldal után látszik, hogy ők is csak bábúk, akik rugdossák előre a történetet, mert az magától nem megy.
A szülők meg szinte jelentéktelenek voltak. Innen üzenem az írónak, vagy írónőnek (bár gyanítom nő az illető), hogy nem elég leírni azt, hogy "szeretem a szüleimet, és ők aggódnak értem", hanem érzékeltetni is kell valahogy. Meg persze kicsit több szerep se ártott volna nekik, mert sok minden kiderül a szülő-gyerek kapcsolatból.
A regény vontatott volt, és amikor már épp kezdett tetszeni, mert kezdett kivilágosodni minden, és felpörögtek az események (még Ada nyafogása se zavart), elbagatelizálták a dolgot. A nagy csatajelenet olyan volt, mint a Bűbájos boszorkák egy része. *Spolier* Még a tanárnő halála se rázott meg igazán, pedig a "kedvenc" karakterem volt. *Spoiler vége*
Ami még nem tetszett, az a fogalmazás. Nem így beszélnek és gondolkodnak a kamaszok, és elképzelhetetlennek tartom, hogy egy fiú az iskolában, mindenki füle hallatára azt hangoztassa, hogy "a mi szerelmünk örök", úgy, hogy a dolgot komolyan is gondolja. Ilyet nem tesz senki, mert ilyet csak nagyon naiv, vagy nagyon furcsa humorú személyek mondanának.
És egy apróság a végére: minek egy hatszáz fős városba négy emeletes gimnázium. Ha úgy számolunk, hogy minden család három főből áll (anya-apa-gyerek), akkor az kétszáz utódot jelentene, amelyből csak max. fele lehet középiskolás, ami száz diákot jelent. Nem tudom, Amerikában hogy van ez, de itt ennyi diáknak azt mondják, hogy járjon máshova gimnáziumba, vagy max egy egy-két elmeletes épületet biztosítanak nekik. De ez végső soron lényegtelen.
Kedvenc idézet: "- Miért most, ha eddig nem? - hangja lágy volt és simogató. Nagyot nyeltem.
- Hát... akkor nem vettelek észre... nem, nem... nem tartottalak férfinak. Csak a barátom voltál.
- Miért? Mert alacsonyabb voltam nálad két centivel? Mert nyeszlett voltam?
Erre nem tudtam mit mondani.
- Csak az számít, Ada, hogy jól nézek ki? - folytatta. - Vagy, hogy mások jóképűnek tartanak?"
Összességében:
Alapötlet: 5/4 (Lássuk be, az alapja elég fantáziadús.)
Kivitelezés: 5/2
Szereplők: 5/1 (Ez a rész az egész könyv leggyengébb pontja.)

Anita Gayn: Senkinek sem kellesz!

Alapok: Emily Sullivan szülei már rég elváltak, így a lány felelőtlen, alkoholista anyjával élt egészen addig, míg egy nap azt az üzenetet nem találja a lakásukban, hogy anyja lelépett aktuális szeretőjével Hawaii-ra. Három hétig él egyedül a lakásban, önmagát eltartva, mikor megjelenik az apja, hogy "hazavigye". Emily természetesen ellenkezik, és rámutat, milyen jól boldogult 15 éves létére is egyedül, de apja mégis meggyőzi, hogy menjen vele, mert megemlíti, hogy Matt is visszatért a városba.
Mattet kislányként ismerte meg, mondhatni ő volt az egyetlen kellemes emléke gyermekkorából, mert ez a kisfiú vígasztalta meg, amikor a szülei veszekedtek, vagyis majdnem minden nap. És persze ott volt Cica, a plüssmedve, aki kettejük barátságának egyik fontos eleme volt.
Emily tehát várta a Mattel való találkozást, de ez fordítva nem mondható el, mert a fiú nem hogy közönyösen, hanem gyűlölködve löki el magától, és teszi pokollá az első heteket a városban. De miért változhat meg egy igaz barátság ennyire?
Véleményem: Régen olvastam ezt a könyvet, de emlékszem, akkor mennyire szerettem, és mennyire nem tetszett a vége. Most már azt hiszem, szükség volt erre a tömény keserűségre, hogy kiteljesedjen. Be kell vallanom nem olvastam az egészet újra, csak belelapoztam, mégis olyan érzésem volt, hogy ezt meg kell osztanom, mert jó lenne, ha többen olvasnák.
Emily rendes, erős, szép lány, aki igyekszik a maga módján, a saját szabályai szerint élni. Viszonylag könnyen megsértődik, és sok előítélettel él például Dorothyval szemben, de mégis képes változtatni. Egyszerre naiv és tapasztalt, szinte felnőtt, felelősségtaljes nő.
Matt gyerekkorában egy kedves, de kicsit dúrva, és mások véleményére sokat adó, ám édes kisfiú volt. Most, szinte felnőttként, odafigyel fogadott testvéreire, és később Emilyre is. Ennek ellenére ő is egy vérbeli tizenéves, hormontultengéses srác, aki nagyon nem tökéletes, és az erkölcsei sincsenek teljesen rendben.
Dorothy és Söszi (valamint Michelle is a maga módján) hihetetlenül aranyos, pillanatok allatt meg lehet őket kedvelni.
A romantikus részt nem tudom mennyire nevezhetem szerelmi szálnak, bár Emily számára ez az első igaz szerelem.
A köny olyasmiről is szól, ami ma már generációs probléma, vagyis a magány, a szeretethiány feldolgozása, a csonka családokban felnőtt, vagy árva gyerekek, az iskolai kiközösítés és a pletykák elviselése, mind-mind igazi kamasz problémák, amik nem csak tizenévesként okoznak fájdalmat, mert sok esetben az egész lényünket meghatározzák.
A végéről már tettem említést, de szeretném megemlíteni, hogy a merengő-n fent van a folytatás, aminek már vidám lezárása van; a címe: Szükségem van rád! Én ezt nem olvastam végig, csak Matt fejezeteit, ami őszintén bőven elég ahhoz, hogy megértsük a végkifejletet, és végső soron azt hiszem, a Senkinek sem kellesz! befejezése úgy jó, ahogy szomorú valójában van.
Igaz, meg vannak a maga kis hibái, de ez igazából nem zavaró, és mivel ennyi idő után sikerült egész jól felidéznem magamban a történetet, úgy vélem kellemes, könnyen elragadó regény kell, hogy legyen.
(Megjegyzés: A szerző Natty-val közösen írt egyik blogregényéről már korábban írtam.)
Kedvenc idézet: "- Ne bántsd Cicát! – kértem. – Ő nem rossz!
- Hányszor mondjam neked, Árulkodós? Ez egy medve.
- Tudom, hogy medve, de Cica is. Te is fiú vagy, meg Matt is – magyaráztam, hogy értse már meg végre.
- Ez a neve? – nevetett ki Matt. – Te tényleg kis hülye vagy még. A Cica nem való egy medvének. Legyen inkább Teddy.
- Cica! – téptem ki akaratosan a kezéből." (egy gyerekkori szép emlék. Ezek voltak az igazi szárnyalásai a történetnek)
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/5 (Itt meg kell jegyeznem, hogy a regény magánkiadás, de ennek ellenére remek)
Szereplők: 5/5

E L James: A szürke ötven árnyalata

Alapok: Anastasia Steel, barátnője, Kate helyett megy Seattle-be meginterjúvolni a híres, fiatal és gyönyörű multimilliárdos Christian Grey-t. Hiába is tagadná, első látásra leveszi a férfi a lábáról, azonnal vonzódni kezd hozzá, és az éerzés - mint később kiderül - kölcsönös, ám a férfi nem szerelmi kapcsolatra vágyik.
Vajon képes lesz a tapasztalatlan, szűz Ana az alávetett szerepre, úgy, hogy tudja, szerelmet nem várhat? Vagy Christian enged borzalmas elvárásaiból? Az írónő megtanul írni, esetleg rájön, hogy ez nem neki való és feladja végre?
Vélemény: Olyan jó, hogy ezt elolvastam. Féltem, hogy soha nem fogok tudni igazán negatív kritikát írni, de ez a könyv megmentett! És nagyjából itt ki is merült minden jó tulajdonsága, mert hogy élvezhető nem volt az is biztos.
A szereplők egy az egyben az Alkonyatból másztak elő, sőt, jónéhány jelenet is Twilight-szagú volt. Nyíltan vállalom, hogy nem tartozik a kedvenceim közé a fent említett könyv, de annak voltak önálló ötletei, volt valami érdekessége, és naív, szép lelkű kamaszokról szólt (még akkor is, ha Edward hivatalosan százéves volt). Ó és igen; a legnagyobb különbséget majdnem elfelejtettem: Meyer sokkal jobban tud írni.
Ana egy az egyben Bella; ügyetlen, vékony, és szereti a klasszikus könyveket, de valódi személyisége az nincs. Olyan, mint egy papírból kivágott valami, aminek a szemén át kell nézzük a - nem túl érdekes - eseményeket. Folyton magán nyafog, igazából más nem is érdekli. Szerintem, ha a legjobb barátnője meghalna, akkor is azon járna a pirinyó agya, hogy vajon szeretni fogja-e valaha a pasi, akivel szexel. De ő az okos szereplő, a tökéletes. És még valami, ami idegesítő: a tudatalatti és a belső istennő. Igazán nem sikerült rájönnöm, hogy ezek mire jók, sorkitöltésen kívül.
Christian a sérült lelkű, furcsa hajlamú, fiatal, nagyon szexi, és hiper-szuper gazdag pasi. Hol is találkoztunk már hasonlóval? Ja, hogy ez Edward klónja? Az úgy mindjárt más. És vannak zaklató hajlamai is, amit bár belát a kedves főhős, de a világért se lenne neki ez probléma, hogy jószerivel levegőt venni nem hagyja. Egyébként az, hogy 4 éves koráig nehéz gyerekkora volt, az így kellene kihasson rá? Mert az után egy szerető családban élt, ahol mindene megvolt. Világos, hogy valami hatása kell legyen, de nem hinném, hogy az ilyen jellegű kellene legyen. De egyébként is ez az ember túl tökéletes. Gondolt már bele bárki, hogy hogy szerezte a vagyonát? Mert az, hogy 27 évesen Amerika leggazdagabb pasija, azt kéne jelentse, hogy igazán tehettséges tárgyaló, ami határozottan nem így jön le a könyvből.
A barátok és a család szinte teljesen jelentéktelen szerephez jut, tulajdonképpen azért vannak, hogy ne tűnjenek magányosnak a főszereplők. Egyedül talán Taylor az, aki megütötte a "közömbös" mércéjét, de ő is túl tökéletes ahhoz, hogy létezzen.
A romantikára tulajdonképpen kár szót fecsérelni, mert olyan ilogikus az egész, hogy csak na. Christian, aki elzárkózik az érzelmek elől kb. első pillantásra érzi, hogy Anától "többet" akar, mert ő különleges (ugyan mitől?). Ana meg bármibe belemegy, amit csak a férfi akar, de ennek a kicsengéséről később.
Aztán ott van az iszonyatosan sok, gagyin megírt szexjelenet, ahol mást sem csinált a kedves írónő, mint ugyanazt leírta sokszor egy-két részletet megváltoztatva. És csak nekem fura, hogy Ana az első pillanattól kezdve olyan jó az ágyban, mint egy ügyes prosti?
És ott van a könyv üzenete: a nőknek nem kell gondolkodniuk, mert az felesleges. Csak legyenek szépek, és engedelmesek, tegyék szét a lábukat, amikor a pasi mondja, és akkor talán velük marad szívük választottja. Gratulálok, igazán így kell látni a világot!
Idézetek és gondolatok: Igencsak sokat gyűjtöttem ki, és mindhez fűztem valami gondolatot is.
-->

Idegesítő idézetek Anastasia Steel-től:

„Kigyullad a zöld emberke” (Hívják a NASA-t és a tűzoltókat!)

„Szent szar.” (Túl sokat mondod.)

„Kate a jó barátjával, a guglival konzultál.” (NE! Írjuk le így ezt a szót!)

„Katherine Kavanagh inkvizíció” (Biztos ijesztő lehet az ember legjobb, leggyönyörűbb barátnője.)

„darabokra hullott eszem szanaszét hever a Heathman Hotel hármas liftjében” (Mintha csak most hullott volna ki az agyad a fejedből és nem születésedkor.)

„észveszejtően szép” (Kész Edward Cullen, mi?)

„Szentséges basszantyú!” (Kérlek, nem vagyok nagyon vallásos, de a „szent” szót ne tegyük össze egy ilyen nem létező, leamortizált, gagyi káromkodás-utánzattal)

„rángok” (Jó neked.)

„Szent tehén...” (Ne vedd a szádra a teheneket!)

„Belső istennőm most merengue–t jár, némi salsa beütéssel.” (Elemezgesd csak, hogy hogy táncol a képzeletbeli barátod/alternatív személyiséget.)

„ott” (Nem, nem ott. Máshogy is leírhatnád a nemi szerved koordinátáit, vagy még jobb, ha le se írod.)

„Az övé vagyok.” (Nagy értéket képviselsz. Mennyiért is vett meg? Ja, hogy ingyen?)

„a „most keféltem copf” sem áll jól nekem” (Akkor ne szexelj!)

„Ez nem szólhat csak a szexről.” (Akkor mégis miről szól?)

„Annyira összetett.” (Nem, csak te vagy hülye)

„Ez az egyetlen mód, hogy kitalálhassam, mi jár az eszében. Ugyan már, kit akarok lóvá tenni? Soha nem tudom, mi jár az eszében, de ettől még szeretek a szemébe nézni. Gyönyörű szeme van – elragadó, intelligens, mély és sötét titkokkal terhes.” (Mert mindene szép, csak még nem is ismerjük a pasit.)

„A Mac laptop karcsú, ezüstszínű és szép.” (Mert ez a legfontosabb egy laptopban, mi?)

„Christian Grey kacsintó smileyt küldött... istenem. A gugli–ra kattintok.” (Olvadozzunk, mert a pasi, akiről tudjuk, hogy alapjáraton kíván minket smiley-t küld. Juhú.)

„Ez az ember rejtély.” (Ja, kész DaVinci-kód)

„Magam vagyok a nyúl/fényszóró, moly/láng, madár/kígyó...” (Kedves írónő! Ezt lehetne kicsit irodalmibban is, perjelek nélkül.)

„Valami tünékeny fut át az agyamon, egy röpke gondolat, de már el is tűnik, mielőtt megragadhatnám.” (És így tűnt el az egyetlen értelmes gondolat a könyvben.)

„gonosz masinát” (Hú, de gonosz, mindjárt megesz.)

„Nem biztos, hogy képes vagyok további döntésekre.” (Mégis milyen döntést hoztál TE az egész könyv alatt?)

„Elizabeth Bennet felháborodna, Jane Eyre megrémülne, és Tess megadná magát, ahogyan én is.” (Ne hasonlítsd magad egyetlen Austen, vagy Brontë hősnőhöz se!)

„Szürke szeme megolvadt ezüst a vágytól.” (Olyan költői vagy, mint Madam Exotic (magyar „énekesnő”, tessék utánajárni))

„Hú, el tudtam téríteni Katherine Kavanagh figyelmét.” (Már elnézést, de az a csaj olyan könnyen áll rá a témaváltásra, mint te a szexre.)

„Minden figyelmeztető jel megvolt, csak túl tapasztalatlan, túl szerelmes voltam, hogy észrevegyem.” (Szerelmes? Te? Nem, kislány, te egy szimpla nimfo vagy.)

„nyallantyúk” (Tyúk bizony. Méghozzá a hülye fajta.)

„Bugyinkó” (Mi vagy te? Nyelvújító?)

„Kezdek rájönni, hogy nemigen használja az agyát, inkább a teste egy más részét, és jelenleg ez eléggé igénybe vett testrész.” (Na nem mondod?)

„Nem, bosszankodik belső istennőm, hozzám nem túl szép.” (Mert te tökéletes vagy.)

„A tudatalattimra pillantok. A kezét a háta mögött összekulcsolva fütyörészik, mindenhová néz, csak rám nem. Sejtelme sincs. Belső istennőm még mindig a szeretkezés utáni ragyogás maradékában fürdőzik. Nem, egyikünk sem érti.” (Én sem. Akkor te most hasadt személyiség vagy – annak mondjuk kifejezetten gyatra –, vagy szimplán képzeletbeli barátaid vannak?)

„Szent tehén! Ott vagyok a guglin.” (Szegény Google.)

„A szívedre hallgass, drágám, és kérlek, próbálj meg nem túl sokat gondolkodni.” (Oké, ezt az anyja mondta, de ez nem éppen szép bizonyítvány a családról.)

Idegesítő idézetek Christian Gray-től:

„Most pedig megbaszlak” (Bűbájos ez a kis tündi-bündi-szépszemű, nem?)

„bébi” (Nagyon hülyén néz ki ez így, fonetikusan leírva)

„– Annyira. Édes. Vagy – mormolja a döfések között.– Annyira. Nagyon. Kívánlak.[...]– Az. Enyém. Vagy.” (Annyira. Sok. Pont. Van. Itt.)

„Mindezek a döntések, mindez a fárasztó gondolkodás szükségtelen lesz.” (Ez olyan, mint a politika: az a jó, ha nem gondolkodsz, csak szavazol a legnagyobb hazugra. Más szemszögből meg: Minek gondolkodjon egy nő? Ugyan kérlek.)

„Szeretem, hogy gyors felfogású vagy, Anastasia.” (Gyors, persze. Mint egy haldokló csiga.)

„Inkább a tény, hogy az enyém vagy, és azt teszek veled, amit jónak látok.” (Éljen a nők tárgyként való kezelése!)

„A józan eszem eltűnik, ha együtt vagyunk – ennyire komolyak az érzéseim irántad.” (Valószínű, hogy négy hét tisztán testi kapcsolat után egy férfi, aki elméletileg elzárja magát az érzelmektől ilyesmit mond, ugye?)

Összességében:
Alapötlet: 5/1 (klisés)
Kivitelezés: 5/1 (borzalmas)
Szereplők: 5/1 (klisés-borzalmas)

Sarah Dessen: Altatódal

Alapok: Remy Starr anyja, a híres írónő ötödik esküvőjét szervezi, így nem csoda, hogy szkeptikusan áll a romantikus kapcsolatokhoz, és nem nagyon hisz a szerelem tényleges létezésében. Épp a vőlegénnyel, Donnal van megbeszélése, mikor teljesen váratlanul felbukkan egy izgága srác, aki - bár egyáltalán nem a lány esete - azt állítja, hogy őket egymásnak teremtették. Remy természetesen szépen elküldi a fenébe, de több véletlen találkozás után, és egy kegyetlen szembesítést követően valahogy mégis esélyt ad a kapcsolatnak, nem is sejtve, hogy milyen nagy fába vágta a fejszéjét. Mert Dexter más, mint bárki előtte Remy életében (és az nem kevés fiút takar); rendetlen, örök optimista, furcsa járású, zenész - mint a régen halott apja - és még a cipőfűzője se úgy áll, ahogy kéne.
Akkor mégis miért? Mi az értelme annak, hogy Remy ennyit gondol rá?
Vélemény: Nyelvvizsgám örömére vettem a könyvet, és rögtön el is kezdtem olvasni, de valahogy mindig közbejött valami, ezért majdnem egy hét volt, mire elolvastam, de be kell valljam, megérte az elolvasást.
Remy kényszeres személy, vagyis kissé rendmániás. Határozott elveket vall a párkapcsolatokról, és a szakítás művészetéről, méghozzá olyan elveket, amik viszonylag közel állnak hozzám. Jó volt olvasni, ahogy egyre inkább megnyílik, és a "hideg kis ribancból" kevésbé hideg nő érik.
Dexter minden nő álma lehetne, ha... igából nem is kell ide ha. Ő egy olyan srác, akiből jobb lenne, ha több lenne; sokkel több. Nemcsak őszintén törődik a szeretteivel, de van benne valami különleges báj, ami ellenállhatatlanná teszi az olvasó (különösen nőnemű olvasó, Ginga névvel ellátva) számára.
Barbara, vagyis Remí anyja töretlenűl hisz a szerelem szükségességében, még akkor is, ha már rengetegszer kellett csalódnia. A végén neki is vállalnia kell a felelősséget.
Chris és Jennifer Anne kifejezhetetlen színfolt voltak. A bűnözőből lett vasalt inges báty változása elképesztő, bár szerintem nem csak Jennifer Anne érdeme.
Chloe, Lissa és Jess mind önálló életet élő karakterek akikben nagyjából annyi a közös, hogy megmagyarázhatatlan módon barátnők, viszont abból a legjobb fajták: mindig ott vannak ha szükségük van egymásra, és ez irígylésre méltó.
A banda tagjai is mind jópofák, élükön John Millerrel, aki Derek után a második legnagyobb mosolyforrás.
És ez is a könyv egyik nagy erőssége; a humor. Nem vicces könyv ez, de nem tudtam megállni nevetés nélkül. Miért? Mert pokoli jók, és életszerűek  a szereplők.
Külön öröm, hogy rájöttem, ez a banda játszott a Figyelj rám-ban is. Erről jut eszembe: másnak is feltűnt, hogy milyen nagy szerepet játszik a zene Dessen eddigi két művében? Így elgondolkodva a dolgon, teljesen érthető a dolog, hisz az életben is sok zenei hatás ér minket. De vajon mekkora a hatása?
Kedvenc idézet:
"E kis altató néhány szó,
Egyszerű dallam csupán,
Halkan szól e kis szobában,
Mégis hallod, kicsi lány.
Utadat bármerre járod,
E dal mindig megtalál,
S bár én, hűtlen, cserbenhagylak,
Ő örökké társad már…"
Összességében:
Alapötlet: 5/5 (Másra számítottam, de ez így tökéletes)
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5

Sarah Dessen: Figyelj rám

Alapok: Annabelle élete megváltozott tavasz óta: legjobb barátnője "kurvá"-nak bélyegezte, az iskolai társadalom kivetette magából, és ő mégse tud beszélni arról, hogy miért is történt ez. Így inkább hazudik, vagyis inkább csak eltitkolja az igazat, és igyekszik otthon elhitetni, hogy minden rendben, miközben ő magányosan emészti magát azok miatt, amiket nem mer, illetve nem tud bevallani: hogy ott akarja hagyni a modellkedést, hogy elvesztette a barátait, hogy mit tettek vele.
Whitney, a család középső nővére anorexiás. Kb. fél éve, Annabelle talált rá a mosdóban, teljesen legyengülve. Azóta kiengedték a kórházból, és ismét a családjával él, és közben terápiára jár.
Kirsten, a legidősebb lány. Mindig ő volt a bőbeszédű, a nyílt, ő vette észre először Whitney problémáját is, és figyelmeztette a szüleit (akik nem hallgattak rá). Mint két húga, ő is modellként dolgozott, míg rá nem jött, hogy nem képes erre a továbbiakban.
Annabelle viszont továbra sem képes igazat mondani, míg Owen, az ilyesztő, agresszív fiú, akit mindenki elkerül be nem avatja különös nézeteibe.
Vélemény: Ha van manapság olyan ifjúsági könyv, ami nem csöpög a nyáltól, és valós problémákkal állít szembe, akkor ez az. Először valami különös oknál fogva féltem tőle, de ez felesleges volt.
A három lány olyan eltérő, és mégis olyan hasonló. Végig Annabelle szemén keresztül látjuk az eseményeket, mégis mindnyájuk életébe betekintést nyerünk, a múltjukba és a jelenükbe egyaránt.
Annabelle félénk és talán gyengének is nevezhető, de ez - figyelembe véve, hogy mi történt vele - teljesen érthető. Nagyon lassan gyűjt bátorságot ahhoz, hogy őszinte legyen, de ezzel elég sokan így vagyunk.
Whitney tökéletes szépségként van jellemezve, de az ember hamar rájön, hogy a kezdetektől fogva sok problémáája volt az életben. Érdekes, hogy min ő, mind húga úgy érezte, hogy ők az "átmenet", a se nem egyik - se nem másik nővér; a szürke árnyalat.
Kirsten nagyon sok változáson megy keresztül. Ezt úgy is észre lehet venni, hogy a három nővér közül talán ő szerepel legkevesebben.
Owen-t rögtön megkedveltem, amint a kezét nyújtotta, hogy segítsen Annabellen, és bár a zenei ízlése viszonylag távol áll tőlem, mégis ő és a húga Mallory okozta a legtöbb megmosolyogtató pillanatot.
És ez a könyv egy másik nagy erőssége, mert komoly, valós témákról szól (*spoiler* görcsös megfelelni-akarás, anorexia, nemi erőszak *spoiler vége*) mégis némely pillanatokban könnyed és vidám, pont mint az élet, még ha néha nem is vesszük észre.
Kedvenc idézet: "Pszt, Annabel. Csak én vagyok az." (tudom, beteges, hogy a sok szép gondolat közül pont ezt választottam, de a végére ez is más értelmet nyer)
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5

Simone Elkeles: Leaving Paradise

Alapok: Caleb a fiatal korúak börtönében raboskodik már majdnem egy éve, mikor újratárgyalják az ügyét és 150 óra közmunkára írélik. Hogy miért került rács mögé? Mert ittasan vezetve elütött egy lányt, aki örökre megnyomorodott emiatt. De most kiengedik, visszatérhet Paradise-ba, ahol a családja romokban heverve várja.
Meggie fél. Fél az újrakezdéstől, attól, hogy elvesztett mindent, s mégis vissza kell térnie az iskolába, ahol mindenki tudja, hogy megnyomorították. Már nincsenek barátai; legjobb barátnője, Leah rá se néz, mindezt azért mert miatta került börtönbe a bátyja.
Mégis a két tragikus sorsú fiatalnak szembe kell néznie a múlttal, önmagával, és tovább kell lépnie, hisz erről szól az élet.
Vélemény: Ez az a könyv, amitől nem azt kaptam, amire számítottam, és be kell vallanom ez az első olyan Elkeles regény ami igazán megfogott és nem csak kikapcsolt pár órára. Azt vártam, hogy kapok valami cukros, rózsaszín gely történetet a nagy szerelemről, de szerencsére nem ez történt. Szerelem volt benne (bár az elején vonakodtam, hogy minek ebbe a regénybe... Méghogy az áldozat újra beleszeret az elkövetőbe? Lehetetlen.), de lassan elfogadtam, sőt örültem neki. Ez a kapcsolat nem olyan szenvedélyes, mint a Fuentes testvérek szerelmei, de annál valóságosabb és szebb.
Caleb az elejétől fogva szimpatikus, valódi fiú, aki sokat feláldozott, de neki is van tűréshatára, mégis önfeláldozó.
Meggie-t először csak sajnáltam, és kicsit nyafogósnak éreztem, de jobban belegondolva az ő helyében a legtöbben még rosszabbul reagáltak volna. De ez az elején volt, és ahogy haladt a történet, úgy fejlődött a karaktere, és egy bizonyos jelenetnél komolyan büszke voltam rá.
Leaht nem szerettem, mert nem volt benne semmi bátorság, de ha jól meggondoljuk, nála gerinctelenebb alakok is vannak a világon.
Mrs Reynolds volt az abszolút kedvenc karakterem; a bölcs öreg hölgy, aki tanácsokat ad, irányít és mégsem kíváncsiskodik erőszakosan.
A szülők is érdekesek, ahogy minannyian másként reagáltak arra ami a gyerekeikkel történt. Ez az, amit eddig minden Elekes regénynél tapasztaltam: a család fontossága.
A vége megvett kilóra. Végre nem egy szivárványos cukormáztól csöpögő végkifejlet, hanem valami reálisabb, ahogy maguk a karaktererek is hitelesebbek.
A cím is találó, de nem fejteném ki miért. Aki elolvassa elég hamar rájön.
Nincsenek nagyon nagy, kitalálhatatlan események (egy pár apróságtól eltekintve), de a történetvezetés nagyszerű. Az elején kicsit zavart, hogy nagyrészt tőmondatokból áll a szöveg, de könnyen túltettem magam rajta, mert az összhatás az, ami igazán számít, és itt az nagyon rendben volt.
Kedvenc idézet: "Meg akartam ölel és puszilni a nőt, ezerszer is megköszönve neki. De nem hiszem hogy ő az az ölelgetős, puszilkodós típus lenne. És ha ezerszer megköszönöm neki, aneorizmát kap a sok értelmetlen fecsegéstől.
Mrs. Reynolds felállt, segítségül használva a botját. Mielőtt elfelejtettem volna, hozzátettem: - Sántítok.
Ahelyett, hogy kérdezősködött volna csak annyit mondott: - Ahogy én is. Ahogy a legtöbb barátom is, aki még él. Addig, míg nem panaszkodsz miatta, addig én
sem."
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5