Takami Kósun: Battle Royale

Ma véget ért valami nagyszerű és csodálatos. Ma véget ért valami szörnyű és kegyetlen. Ma véget ért a Battle Royale.
Alapok: Adva van a Nagy Kelet-ázsiai Köztársaság egyik harmadikos, középiskolás (itthon ez a kilencedikesnek felel meg) osztálya; negyvenkét fiú és lány, akik már több, mint egy éve ismerik egymást, egymás ismertősei, barátai.És ennek az osztálynak részt kell vennie a Programon. Ez nem mást jelent, mint hogy huszonegy fiú és huszonegy lány kell egymással megkűzdjön életre-halálra, és csak egy győztes lehet. Hogy kicsit "érdekesebb" legyen, az osztály tagjai nyakörvet viselnek, ami azonnal felrobban, ha az illető tiltott zónába lép (hat óránként három zónából válik tiltott zóna), vagy akkor, ha huszonnégy óra telik el anélkül, hogy valaki meghalt volna. Sosem tudhatod, ki ment bele a játékba. Senkiben sem bízhatsz!
Vélemény: Nehéz megmondani, mit is éreztem olvasás közben, de sokszor azon kattogott az agyam, hogy mi (az én gimnazista osztályom) képesek lennénk-e ilyesmire. Az agyam azt súgta, hogy ez lehetetlen, de valami, mint valami rossz akaratú kisördög, folyamatosan elbizonytalanított. Meg tudnék bízni bennük?
És többek közt ez az, amiről szól a könyv, hogyan veszítik el a fiatalok a bizalmukat egymás iránt, és hogyan őrülnek bele a stresszbe.
A könyv egyik nagy erőssége a szereplőkben rejlik, igaz, hogy sokan vannak, de mindannyian egyediek voltak: volt itt naiv zenész, megfontolt zseni, egoista szerencsétlenség, nyugodt vezető, hacker és érzéketlen pszihopata.
Nanahara Súja (igen, magyarosan írva nagyon vicces neveik vannak) kezdetben rendkívül optimista, sőt mondhatni naiv, barátságos és a légynek sem tudna ártani, de a Program miatt veszít a pozitív hozzáállásából. Be kell vallanom nem értem mit is evett rajta az osztály lányainak fele.
Nakagava Noriko Sújához hasonlóan érzékeny, költői lélek.
A kedvenc karakterem egyértelműen Kavada Sogó volt, ez az okos, erős, bátor fiú, aki a tavalyi tartományi Programot is megnyerte (még az elején kiderül, és nem túl meglepő). Végig lenyűgözött, ahogy viszonyult Sújához és Norikohoz, ilyen gyengédséget nem is igazán várna el az ember. De persze mindennek oka van.
Aztán még ott volt Szugimura Hiroki, a szentimentális, kung-fuzó fiú, és Mimura Sindzsi a hacker, aki egyre inkább elveszíti a türelmét...
Hogy a lányok közül is kiemeljek valakit, megemlítemén Szóma Micukót, a kedvenc női karakteremet (beteges, tudom). Szóma élete hátborzongató, kegyetlen és erkölcstelen, ő maga pedig számító és rideg(nek tűnő). Sokkal hanarabb "elvesztette a lelkét", minthogy bekerült volna a Programba.
Ahogy olvastam sokszor eszembe jutott egy idézet Stephen Kingtől: "Ez az embertelen hely emberi szörnyeket szül". Éppen ez volt az egyik nagy bravúrja a könyvnek, megmutatta, hogy kire hogyan hat ez az egész, kit mi vezérel, miért akar túlélni, vagy miért nem.
Nehéz a könyvről nem dicshimnuszokat zengni, de hogy megfékezzem magam, megemlítenék valamit, ami bökte a csőrömet: túl sokszor szó esik arról, hogy kinek ki tetszik (általában véve mindenkinek Nanahara Súja). Lehet, hogy ez csak engem zavart, de nem tartottam odaillőnek. A másik apróság, hogy egyesek nagyon nem akartak meghalni, de ez inkább egyéni probléma Kirijamával szemben.
Ettől eltekintve nagy űrt hagyott maga után a könyv, élveztem, és féltem olvasni, féltettem a szereplőket (joggal, hiszen a többség meghalt).
Kedvenc idézent: "Ez itt a megvalósult fasizmus. Ilyen gáz helyet sehol másutt nem találsz a világon!" (Sindzsi rendszerről alkotott véleménye)
Összességében:
Alapok: 5/5
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5

Imre Viktória Anna: Kísértés Rt.

Alapok: Serene Nightingale (magyarul fülemüle, ami csak most három napnyi gondolkodás után jutott eszenbe) már öt éve dolgozik bérgyilkosként, s eddig ötvenhárom személy halálát okozta. Ettől eltekintve igazán kedves, bájos lány, aki a bölcsészkaron tanul filozófiát, vagyis egészen átlagos. Erre a lányra tesz fogadást a világot teremtő Anyaisten, Pandora és  az első bukott lélek, Lucifer, a döntőbírő pedig nem más, mint Maara, a kaszával a vállán mászkáló halál. A veresenyüket az nyeri, akinek sikerül a maga oldalára csábítania a Szirén néven elhíresült, fiatal bérgyilkosnőt. Az eszközök nincsenek meghatározva, így mindkét fél beleadhat mindent a cél érdekében. Hogy mi a tét? Az emberiség lelki üdve, és Pandora hálószobálya.
Vélenény: Nagyon sok szempontból érzelmi hullámvasút volt ez a könyv; volt, hogy a szerplőkről változott sokat a véleményem, volt hogy attól féltem túl korán láttam meg benne a potenciális kedvenc könyvet, és persze hagyományos értelemben is, volt hogy a sírás kerülgetett, majd hirtelen őrült mődjára felkacagtam (ez utóbbi sokkal többször fordult elő)-
Akkor essünk túl a szereplők rengetegén (tényleg elég sokan voltak, némelyik nevet alig sikerült megjegyeznem, és magamban csak annyit mondtam "Aha, M.").
Serene határozott, viszonylag jószándékú lány, aki ügyesen választja szét a mellékállását az átlag életétől. A elején nagyon kedveltem, ha nem is értettem, miért ezt az utat választotta, viszont a vége felé kezdett kicsit veszíteni az értékeiből a szememben.
Vincent, Serene bátyja nagylelkű férfi, aki szereti a hugát, és meg akarja védeni mindenféle rossztól. Tud Serene munkájáról, sőt - bíró létére - ő szervezte be, de mentségére legyen mondva, hogy csak jót akart. Egyébként nem rossz poénforrás.
Lucifer meglepően megértő, ám körmönfont alak, látszólag hagyja, hogy Serene döntsön, de a háttérben sok szálat mozgat ő. Egyébként ő is nagyon humoros figura, ahogy esetlenkedik néha.
Pandora, a világmindenség Anyaúristene rendkívül naiv, érzelmes, kissé gyermeteg és rettentően vágyódik a szeretetre, mind gyermekei, mind Lucifer irányából.
Maara nagyon jópofa karakter, sőt az egyik legjobb (megjegyzem, hogy kábé innentől kezdődik a legjobbak listája, ami nem lesz túl rövid). Nagyon szerettem a beszólásait, és egyszerűen azt a különös hangulatot, ami áradt belőle.
Theo olyan kis aranyos karakter volt a szememben, de az ördögűzős jelenete volt a legjobb mind közül.
Anachel egyszerre volt vicces és elszomorító angyal. Menyasszonya, Jill volt az a szereplő, aki miatt tényleg közel sodródtam a síráshoz, valamiért nagyon szurkoltam neki, hogy... nos életben maradjon.
Melpomené pont ellentétes kariert futott be, mint Serene, őt a végére szerettem meg igazán.
Nagyon kedveltem igazából minden démont és angyalt, de az abszolút kedvencem nem is lehetne más, mint Phaniel, a méltán elhíresült Őrült Mészáros, na és persze a felesége iránti rajongása sem volt semmi.
De, hogy a történetről is essen szó, és ne csak a szereplőket méltassam: egyszerűen lenyűgöző, egyszer se áll le, folyamatosan fenntartja az érdeklődést - és a röhögést. Mert a regény legjobb tulajdonsága nem más, mint a humora, amihez foghatót nem mindennap talál az ember. Igaz a vége felé már egyre kevesebb humoros pillanatot kapott az olvasó, de még így akadtak mosolygós pillanatok, bedig elég drámai esmények zajlanak közben.
Apropó vége: ezzel volt egyedül problémám a könyv során, ugyanis bár nagyon sejtettem, hogy mi lesz a vége, mégsem így képzeltem el; nem hittem volna, hogy Serene ez alapján dönt majd (és igen, az atyát is sajnáltam).
De mindent összevetve nagyon szerettem a könyvet, egyedül a vége miatt nem kapja meg a csillagot, pedig hosszú ideje e volt a legjobb könyv, amit olvastam.
Ja, és mielőtt el nem felejtem: a kis képek a fejezetek elején egyszerűen imádnivalóak voltak. (A poszt végébe is felteszem majd a kedvenceimet.)
Kedvenc idézet: "– Ha már a halhatatlan szerelmespárokról beszélünk… – ráncolta a homlokát Lucifer –, jó ideje nem láttam az Őrült Mészárost. Kiküldetésen van?
Pandora elméjében megállíthatatlanul keringeni kezdett egy ismerős, kellemetlen érzés, hogy elfelejtett valamit, amit nem lett volna szabad. Nyelt egy nagyot, és felkészült a katasztrófára." (említettem már, hogy nagyon bírtam a Mészárost?)
Összességében:
Alapok: 5/5
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5

Stephen King: Ragyogás

Alapok: Jack Torrence gyógyult alkoholista - ha létezik egyáltalán ilyen. Előző munkahelyéről kirúgták, mert megverte az egyik tanítványát, így minden álláslehetőség után kap. Így kerül a több évtizedes Panoráma hotelbe, mint téli gondnok, feleségével, Wendyvel és öt éves kisfiával, Dannyvel.
Danny egy erős telepatikus képességgel született, úgy nevezett ragyogással, így érzékenyebb a természetfelettire, mint mások, és hamarabb megérzi, ha valami rossz történik. Amikor a Torrence család megérkezik a hotelbe rögtön erős késztetés lesz úrrá rajta, hogy meneküljön; az elnöki lakosztály falára fröccsent vért lát, 217-es szobában egy halott nő fekszik a fürdőkádban, egy álarcosbál képei és egyre csak kísértik a rémálmok. Csattanás, anyja véres teste a fürdőszobában, és a felé közelítő férfi véres ütővel.
Vélemény: Nagyon lassan olvastam, vagy inkább úgy kéne fogalmaznom, hogy sokszor letettem a könyvet, altalában hosszabb időre, és nem a rettegés miatt; az igazából csak a utolsó száz oldalon van jelen. Az igazság az, hogy a történet kicsit lassú volt.
Jack (ex)alkoholista, akit kísért a múltja: majdnem megölte az egyik diákját, és ok nélkül eltörte az akkor hároméves kisfia karját.Ez utóbbit felesége sose bocsájtotta meg neki. Érkezésük után az őrület fokozatosan veszi át a hatalmat elmélye fölött, s végül nem lesz más, mint a Panoráma elmeháborodott rabszolgája.
Wendy egyszerű nő. Szereti a férjét, de korábban komolyan elgondolkodott a váláson a férje alkoholproblémái miatt. A kisfiát is állandó, gondoskodó anyai szertettel veszi körül, de ugynakkor nagyon aggódik különös képessége miatt.
Akkor essen szó az eddig emlegetett különleges gyermekről, Dannyről is. Ő egy igazán lenyűgöző fiú; fiatal kora ellenére nagyon bátor, és néha tisztábban látja a dolgokat, mint a felnőttek. Szerintem egy kicsit túlságosan is érett a korához; talán hihetőbb lett volna, ha már legalább tízéves.
Eddig nem említettem - pedig kellett volna, hisz nagy szerepet játszik - Dick Hallorant. Eltekintve borzalmasan választott nevétől, talán ő volt a legkedvelhetőbb, legragyogóbb (úgy túnik szeretem az ilyen béna szóvicceket) karakter az egész könyvben. Gyönyörű volt, hogy életét kockáztatva rohant Danny segélykiáltására, pedig alig ismerte a fiút.
Egyenlőre ennyit a szereplőkről, és jöjjön a feketeleves: a fölösleges mozzanatok. Mert ezek voltak azok, amik miatt olyan könnyű volt számomra félretenni a könyet. Az jó, hogy mind Jack, mind Wendy múltjába és gondolkodásába betekintést nyerhetünk, így jobban megismerve a szerplőket, de voltak olyan visszaemlékezések, amire igazából semmi szükség nem volt, nem is igazán maradtak meg, és igencsak megkönnyítették a könyv lerakását.
Aztán ott volt még az elején az az orvos, akit hiába látogattak meg a szereplők, nem tudtunk meg semmit, nem építette tovább a cselekményt. Az ilyen fölösleges elemek közé sorolnám még azt a pár ágyjelenetet, amit  - igaz, nem részletekbe menően - megjelenített King. Kérdem én, az mit adott a történethez? Fölösleges sorokat.
Lehet, hogy a fentiek miatt úgy tűnhet, hogy nagyon utáltam a könyvet, pedig nem így volt. A végefelé alig tudtam már egy percre is letenni, annyira féltettem a szereplők életét. A Panoráma igazából nem ilyesztett meg annyira, mint a mozgo sövényállatok, de ettől még nem mennék a hotel egy kilóméteres környezetébe se.
Egyébként a könyv egyik erős oldala, hogy vesz egy viszonylag átlagos családot, pár szóval eléri, hogy az olvasó megkedvelje őket, aztán megkínozza mindannyiukat, hogy a végén csak néz ki az ember a fejéből, hogy ez ugye nem történt meg.
Összességében egy jó könyvet kaptam, lassú kezdéssel, de izgalmas befejezéssel és élő szereplőkkel.
Kedvenc idézet: "Van valami, amit egyetlen hatévesnek se szabadna megmondani a világon: az, ahogyan a dolgoknak lenniük kéne, és ahogy vannak, az szinte sose ugyanaz." (az epilógusból)
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/3
Szereplők: 5/5 (csak Jacket nem sikerült megkedvelnem)