Kertész Imre: Sorstalanság

Alapok: A Budapesten élő Köves György édesapja megkapja behívóját az egyik náci munkatáborba, így a férfit kellően elbúcsúztatja a családja. Pár hét elteltével Gyurka munkát kap Csepelen egy gyárban, így segíteni tud mostohaanyjának. Egy nap munkába menet azonban a rendőr leparancsolja az összes zsidót, így hősünket is, és elvezényeli őket további utasításig. Az utasítás pedig világossá tesz mindent, vagy most jelentkeznek önként munkatáborba, vagy később viszik el őket - akaratuk ellenére, rosszabb körülmények közt. Az elbeszélő úgy dönt, hogy társaival elindul, először Auschwitzba, ahonnan csak a fizikailag munkaképesek jutnak tovább Buchenwaldba, illetve Zeitzba. Gyurka a zeitzi munkatáborban ismeri meg Citrom Bandit, aki egyetlen barátjává válik, és segít neki eligazodni a táborban.
Vélemény: Nehéz megmondani, milyen is a könyv valójában. Tragikus? Apatikus? Lenyűgöző? Érdektelen? Nem, tényleg nem tudom megmondani. Azt viszont elmondhatom, mi volt az érzésem olvasás közben, hogy mi az őszinte véleményem.
Nos, mivel őszinteséget ígértem, kezdeném azzal, hogy nagyon untam az elejét, és szinte dührohamot kaptam minden oldal után - ilyen érzéketlen, jellemtelen főhőst nem minden nap lát az ember, vagy eddig sikerült őket kerülgetnem. Aztán ott a történet vezetése, ugyebár azt várnánk, hogy egyenletes iramban telik az idő majd, ám ehelyett az első fele egy rendkívül lassú felvezetés a második fele meg - némi szenvedés és halálközeli állapotok után - egy hirtelen lezárás.
Be kell valljam irodalmi szempontból cseppet sem volt élvezhető számomra az előadásmód, de valahol, az érzéketlenség mélyén megláttam azt a drámaiságot, amit valószínűleg nyújtani akart a könyv. A szereplők teljes mértékig felejthetőek, de nem az ő egyéni tragikus sorsuk volt a középpontban, hanem egyszerűen a tábor egésszének élete. A változások, amik végbennek egy emberben.
A legsokkolóbb talán maga a hétköznapiság, a fásultság, az unalom és az érdektelenség, ami a rabokat egy idő után jellemzte. Mindegyiket, nem csak a zsidókat.
A főszereplő magyargyűlölete - bár nem volt intenzív, mégis - zavart, de végső soron meg lehet ítélni. Bár ettől úgy éreztem, mintha Kertész Imre az egész országot kívánná a föld alá, ám, ha jobban belegondolunk, ez ugyanúgy érthető, csak éppen nem könnyen elfogadható.
Olvastam - és hallottam - vitákat arról, hogy megérdemelte-e Kertész az irodalmi Nobel díjat, vagy sem. Szerintem nem rajtunk áll, hogy ezt eldöntsük. Személy szerint úgy vélem, hogy az ilyesféle díjazás túlságosan is szubjektív ahhoz, hogy mindenki egyetérthessen vele. Ha nekem kellett volna döntenem, valószínűleg nem kapott volna díjat, mert nálam túl sokat számít, hogy élvezhető legyen egy könyv, de az én véleményem lényegtelen.
Maga a cím egyébként kissé elvont hangzású, de a végén egy filozófiai eszmefuttatás révén rájön az olvasó, miért is illik ez a cím a könyvhöz.
Kedvenc idézet: "szeretnék kicsit még élni ebben a szép koncentrációs táborban" (Ez az idézet annyira tetszett, hogy nevetnem - és magyarázkodnom - kellett)
Összességében:
Alapötlet: 5/4 (ez kegyetlenségnek tűnhet, de szerintem túlzottan megleckéztető akart lenni. Ez a magánvéleményem.)
Kivitelezés: 5/4 (lassú, unalmas, néhol barokk körmondatok rohanják le az embert, de végsősoron nemes célt szolgál)
Szereplők: 5/3 (irreleváns jellemük volt)

(Az utolsó pár oldalát egészen élveztem, de egyébként csakis a tragédiája miatt lett 5/4)

Gail Carriger: Soulless - Lélektelen

Alapok: Alexia Tarabotti kisasszonyt bottal verte a sors: nem elég, hogy eszes, vénlány és lélektelen, de azt is örök életére el kell viselje, hogy az apja olasz származású volt, így bőre sötétebb, orra hangsújosabb, csípője és melle nagyobb, mint azt a tizenkilencedik század végi divat megkívánta. Igaz, az emberek toleránsabbakká váltak, megtanulták befogadni a természet felettit, de Miss Tarabottival nem tudnak mihez kezdeni az angol urak és hölgyek. Na de mi történi akkor, ha egy neveletlen, rosszul öltözött ráadásul sejpítő vámpír rátámad Alexiára, anélkül, hogy bemutatták volna őket egymásnak, és a hölgy véletlenül szíven találja szúrni őt a hajtűje és hőn szeretett napernyője segítségével? A helyszínre érkezik a NYIHA vezetője, Lord Conall Maccon, a londoni farkasember-falka alfája, s hamarosan kiderül, hogy a vámpí törvénytelenül lett átváltoztatva, nem tartozik egyetlen bolyhoz sem, de nem is tudnak kóbor királynőről. Felmerül tehát a kérdés, hogy akkor ki változtatta át azt a személyt, és mi célból, sőt hogy volt egyáltalán képes erre? De minden kérdés közt a legfontosabb, hogy mégis miért mutat szerelmi jellegű érdeklődést Lord Maccon Miss Tarabotti iránt?
Vélemény: Egy részt el se lehetett szakítani ettől a könyvtől, más rész napokba - vagyis több, mint egy hétbe - telt, hogy összeszedjem magam annyira, hogy véleményt írjak róla. Hogy miért? Mert annak ellenére, hogy nagyon élveztem, és az egekig tudnám magasztalni megláttam a hibáit is.
Alexia Tarbotti kisasszony természeten túli - vagyis lélektelen - mivoltának köszönhetően semlegesíteni tudja a természet feletti lények képességeit, így se vámpír se vérfarkas nem tud neki hagyományos, fajtájukra jellemző módon. Maga a hölgy egyébként kiterjedt tudományos jellegű érdeklődési körrel rendelkezik, és igencsak modern nézeteket vall.
Lord Maccon kicsit olyan, mint egy egy mogorva pokróc és egy kölyök kutya keveréke; határozott modora mindenre kiterjed, de néha megfeledkezik magáról, vagy az illemről - esetleg mindkettőről, és ilyenkor általában Alexia fenekén köt ki a keze.
Lord Akeldama a világ legkülönösebb vámpírja: rajong a rokokkó divatért, bőbeszédű, és szerelmi érdeklődése saját nemére korlátozódik. Komolyan nagyon kedveltem ezt a drága vérszívót.
A történet legerősebb vonása az ellenállhatatlan humor, ami csak azt nem nevetteti meg, aki nem tud mosolyogni a finom angolhumoron, ha nincs teletűzdelve mindenféle káromkodással.
A természetfelettit is más megvilágításbahelyezi az írónő; a vámpírok például kaptárhoz szerű bolyokba rendeződve élnek, a farkasemberek csak telihold idején veszítik el teljesen a kontrollt önmaguk felett, de bármely éjszaka alakot tudnak váltani (ami fájdalommal jár, de ez viszonylag elviselhető). No meg ezelőtt lélektelenekről se hallottam, se az átváltozáskor várható túlélési esélyeket se magyarázták még sehogy. Ez az újítás, de a szokott elemek megtartása mellett nekem nagyon tetszett.
A romantikus szál is lényeges szerepet kap, a történet szinte el is törpül mellette, és ez, valamint az ebből adodó apró problémák voltak amik szemet szúrtak. Példa képpen kiemelném, hogy a nagy harcjelenetben miért éppen egy félholt vámpír ment meg mindenkit, vagy mikor hőseink be vannak zárva egy cellába, miért a romantikus kalandjuk izgatja őket (oké, ezt azért még megértem). De ami igazán zavart - a többi mellett el lehet menni egy szemöldök-rándulással -, hogy úgy tűntetik fel, mintha a főhősnő kinyomozta volna a rejtélyt, pedig valójában nem. Tény, hogy sok minden összeállt az agyában az esetről, de megfejtenie nem sikerült - ezt már a véletlennek köszönheti.
Félreértés ne essék, nagyon élveztem ezt a regényt, és amint tudom elolvasom a következő kötetet is, de a hibái mellett nem tudtam elmenni, sajnos.
Kedvenc idézet: "Hogy egy efféle kikentkifent társaság mit keres egy könyvtárban, az rejtély. Alexia úgy sejtette, bizonyára a kártyaszobát keresték, de alaposan eltévedtek, viszont emiatt neki most úgy kellett tennie, mintha ő is csak most fedezte volna fel a kimúlt vámpírt. Lemondóan vállat vont tehát, felsikoltott, majd ájulást mímelve összecsuklott."
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/4
Szereplők: 5/5

 (Hivatalosan is szőrösszívű, mazochista ember lettem.)

Dan Wells: Partials - Részben ember

Alapok: A világ tizenegy éve végetért. Egy maréknyi ember élt túl egy halálos vírust, az RM-et, ami az emberiség 99,98 százalékát elpusztította. Tizenegy éve nem született rezisztens gyermek - a csecsemők maximális életkora négy nap. A Remény törvény arra kötelezi a tizennyolc év feletti nőket, hogy minél gyakrabban essenek teherbe és szüljenek, hátha egyszer egy egészséges gyerek születhet, de ez mindeddig nem járt sikerrel; a kormány lejjebb akarja vinni a korhatárt.
Ebben a világban él a tizenhat éves orvos Kira, aki már nem bírja elviselni a csecsemők halálát. Tudja, hogy a korhatár csökkentésével a kormány nem ér el semmit, ami előremozdíthatná a kutatást a gyógymód felé. A lány egészen meglepő, új ötlettel ál elő, mikor megtudja, hogy barátnője terhes: meg akarja vizsgálni a bolygón élő immunis faj egyik képviselőjét, azon faj tagját, amelyet húsz éve az emberek fejlesztettek ki. Egy olyan egyedre van szüksége, aki abból a fajból való, amely kifejlesztette az RM-et, és ezzel kiírtotta az emberiség legjavát. Szereznie kell egy Részlegest.
Vélemény: A könyv nagyon erősen indít - egy kisbaba halálával. Végigkövetjük, ahogy a szülészeti ápolónők közönyösen, fásultan jegyzik fel az adatokat a csecsemő egészségi állapotának romlásáról, és szemtanúi lehetünk az anya fájdalmas kiáltozásának, aki csak a halott gyermekét szeretné a karjába venni.
A világ, amit Dan Wells lefest könyörtelen, szívszaggató és kíméletlen. Az emberek két csoportra szakadtak, egymás ellen kűzdenek, közben a kormány politikai játszmái egyre diktatorikusabbak; elhitetik a néppel, hogy amit ők tesznek az jó és a Remény törvény szükséges a faj újjáélesztéséhez.
Kira ötletét a szenátorok azonnal elvetik, túlságosan is erős bennük a félelem a Részlegesek iránt. Csak egy pestisbébinek juthat eszébe ilyen vakmerő őrültség, csak egy olyan ember képes feltételezni, hogy a Részlegesekben megtalálhatja a gyógymódot, aki már így is a létező világok legrosszabbikában nevelkedett, aki túl fiatal volt még, amikor mindent elveszített.
Kira sikeres akciója után azonban olyasmiket tud meg a vírusról és saját magáról, ami megváltoztatja eddigi gondolkodásmódját. Ha nem a Részlegesek fejlesztették ki az RM-et, akkor a ParaGen - a Részlegeseket megalkotó cég - lehet érte a felelős.
Nagyon szimpatikusak voltak a szereplők; valódi emberek - ill. Részlegesek - voltak az elejétől a végéig. A főszereplő Kira lány létére nem nyavajog mindenfélén, amikor a küldetésére kell figyelnie. Bántja ugyan Marcus viselkedése, de ha cselekednie kell, nem habozik.
Samm, a Részleges, akiről nem tudunk meg annyit, amennyit akarunk, de ha minden igaz a következő kötetben viszontláthatjuk. Azt minden esetre meg kell hagyni, hogy kitartó, és ugyanúgy meg akarja menteni a saját faját, mint Kira az embereket.
Egyesek szerint túl sok volt a virológiai fejtegetés, de ez szükséges - és megjegyzem érthetően előadott - volt. Egy olyan világban, ahol az emberi faj maradéka önmagát emészti fel, nem lehet lassú történetre számítani.
A könyvben megjelenik a politikusok vasmarka is, a totális kontroll szükségessége pedig valamelyest megkérdőjeleződik. Weels nem fest vidám jövőképet elénk, de hűen visszaadja, hogyan is reagálna az emberiség egy ilyen csapásra. Én nem szívesen élnék ilyen világban.
És egy nagy pozitívum, hogy szó esik más kiontinensekről is, bár csak azt engedi sejtetni, hogy Long Islanden kívül mindenhol máshol megszűnt az élet - az RM és az erőmű-robbanások miatt -, örülök, hogy az író nem felejtette el, hogy nem csak Amerika létezik.
Kedvenc idézet: "A 485GA18M számú újszülött 2076. június 30-án, reggel 6 óra 7 perckor halt meg. A kislány három napot élt. Az embergyerekek átlagos élettartama a Szakadás óta ötvenhat óra volt.
Már nevet sem adtak nekik." (Így kezdődik a regény)
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5

Kerstin Gier: Smaragdzöld

Egy-két éve olvastam az előző két részt, azokra nézve spoileres lesz ez a bejegyzés.
Alapok: Gwendolyn Shepard már két hete képes utazni az időben, és pontosan ennyi ideje ismeri időutazó társát Gideon de Villers, aki épp most törte össze a szívét. De Gwen nem engedheti meg magának, hogy nagyon összezuhanjon: rá kell jönnie, mit rejtett el nagyapja az ő számára, hogy megfejthesse a gróf valódi tervét. Gideon a Paultól kapott iratok alapján már megtalálta ez utóbbira a választ: ha a vérkör teljes lesz, a gróf elnyerheti a halhatatlanságot, amely csak addig tart, míg Gwen meg nem születik. Valószínű tehát, hogy a múlt és jövő összejátszása alapján a gróf már köztük él, a jelenben, és célja nem más, mint Gwen halálával visszaszerezni a halhatatlanságát.
Vélemény: Cukros, mint mindig, de az ilyesmi is elkél néha az ember lányának. De hogy a lényegre térjünk: ez a kötet volt a trilógia legjobbja - szerény véleményem szerint - annak ellenére, hogy ilyen sok szivárványt hányó unikornist egy helyen - elsősorban a befejezésnél - még nem láttam. És mégis végig élveztem.
A könyv minden cukormázosságra ellenére reális és humoros karakterekkel találkozunk végig, aminek drámainak kellett lennie, az drámai volt, úgyhogy nem lehet komoly panaszom a könyvre. Illetve mégis van egy apróság, amit kiemelnék, - nem rontotta az olvasási élményt, mert mellette ugyanúgy szórakoztam, de azért piszkálta a csőrömet - az a halhatatlanság. Nem fogom tovább boncolgatni, mert hatalmas spoiler lenne, de azért zavart.
A szerelmi szál, ami legalább olyan hangsúlyos, mint a történeti szál, viszonylag a realitás talaján marad, mert azt töbször is hallhatjuk, hogy ebben a románcban azért nagy szerepük van a hormonoknak. Persze ez ettől még szerelem-féleség marad, de olyasmi, ami igazán erre a korosztályra jellemző.
És ha már méltattam a szerplőket, nem ártana, ha be is mutatnám őket, kezdve a bájos nagyszájú Gwennel, a Rubinnal, aki bezárja az időutazól vérkörét. Remek humorral kezeli a dolgokat, amikor éppen nem "szobaszökőkúttá" válik, és sír, mint egy gyerek.
Gideon, a Gyémánt kemény fejű, de jó szándékú, kedves fiatalember, aki láthatóan fejlődött az első kötet óta.
Sain Germain gróf gonosz, ahogy annak lennie kell, az ember szinte azért szurkol, hogy Gideon vagy Gwen saját kezűleg intézze el.
A kedvenc szereplőm azonban egyértelműen Xemerius, a szellem-evő vízköpő démon. Egyszerűen felejthetetlen, ahogy kommentálja az eseményeket, nem lehet nem szeretni.
A történet ebben a kötetben vált a legcsavarosabbá; a kérdéseinkre megtudjuk a választ, Gwen rájön, amire mi, olvasók már rájöttünk, és arra is, ami nekünk új. Az idő elvarratlan szálai helyreállnak, és olvashatunk arról a bizonyos báli csókról is - ezúttal az idősebb Gwendolyn kommentálásában.
Ha az ember már belekezdett az Időtlen szerelem sorozatba, vétek lenne kihagyni ezt a kötetet.
Kedvenc idézet: "Xemerius drámaian a mellkasára tette a mancsát. - Máris mész? De hisz messze még a reggel.
- Jaj, fogd már be, Júlia! - morogtam, és erősen a tűre nyomtam az ujjamat."
Összességében:
Alapötlet: 5/4 (a halhatatlanság...)
Kivitelezés: 5/5 kicsi csillaggal
Szereplők: 5/5