Kertész Imre: Sorstalanság

Alapok: A Budapesten élő Köves György édesapja megkapja behívóját az egyik náci munkatáborba, így a férfit kellően elbúcsúztatja a családja. Pár hét elteltével Gyurka munkát kap Csepelen egy gyárban, így segíteni tud mostohaanyjának. Egy nap munkába menet azonban a rendőr leparancsolja az összes zsidót, így hősünket is, és elvezényeli őket további utasításig. Az utasítás pedig világossá tesz mindent, vagy most jelentkeznek önként munkatáborba, vagy később viszik el őket - akaratuk ellenére, rosszabb körülmények közt. Az elbeszélő úgy dönt, hogy társaival elindul, először Auschwitzba, ahonnan csak a fizikailag munkaképesek jutnak tovább Buchenwaldba, illetve Zeitzba. Gyurka a zeitzi munkatáborban ismeri meg Citrom Bandit, aki egyetlen barátjává válik, és segít neki eligazodni a táborban.
Vélemény: Nehéz megmondani, milyen is a könyv valójában. Tragikus? Apatikus? Lenyűgöző? Érdektelen? Nem, tényleg nem tudom megmondani. Azt viszont elmondhatom, mi volt az érzésem olvasás közben, hogy mi az őszinte véleményem.
Nos, mivel őszinteséget ígértem, kezdeném azzal, hogy nagyon untam az elejét, és szinte dührohamot kaptam minden oldal után - ilyen érzéketlen, jellemtelen főhőst nem minden nap lát az ember, vagy eddig sikerült őket kerülgetnem. Aztán ott a történet vezetése, ugyebár azt várnánk, hogy egyenletes iramban telik az idő majd, ám ehelyett az első fele egy rendkívül lassú felvezetés a második fele meg - némi szenvedés és halálközeli állapotok után - egy hirtelen lezárás.
Be kell valljam irodalmi szempontból cseppet sem volt élvezhető számomra az előadásmód, de valahol, az érzéketlenség mélyén megláttam azt a drámaiságot, amit valószínűleg nyújtani akart a könyv. A szereplők teljes mértékig felejthetőek, de nem az ő egyéni tragikus sorsuk volt a középpontban, hanem egyszerűen a tábor egésszének élete. A változások, amik végbennek egy emberben.
A legsokkolóbb talán maga a hétköznapiság, a fásultság, az unalom és az érdektelenség, ami a rabokat egy idő után jellemzte. Mindegyiket, nem csak a zsidókat.
A főszereplő magyargyűlölete - bár nem volt intenzív, mégis - zavart, de végső soron meg lehet ítélni. Bár ettől úgy éreztem, mintha Kertész Imre az egész országot kívánná a föld alá, ám, ha jobban belegondolunk, ez ugyanúgy érthető, csak éppen nem könnyen elfogadható.
Olvastam - és hallottam - vitákat arról, hogy megérdemelte-e Kertész az irodalmi Nobel díjat, vagy sem. Szerintem nem rajtunk áll, hogy ezt eldöntsük. Személy szerint úgy vélem, hogy az ilyesféle díjazás túlságosan is szubjektív ahhoz, hogy mindenki egyetérthessen vele. Ha nekem kellett volna döntenem, valószínűleg nem kapott volna díjat, mert nálam túl sokat számít, hogy élvezhető legyen egy könyv, de az én véleményem lényegtelen.
Maga a cím egyébként kissé elvont hangzású, de a végén egy filozófiai eszmefuttatás révén rájön az olvasó, miért is illik ez a cím a könyvhöz.
Kedvenc idézet: "szeretnék kicsit még élni ebben a szép koncentrációs táborban" (Ez az idézet annyira tetszett, hogy nevetnem - és magyarázkodnom - kellett)
Összességében:
Alapötlet: 5/4 (ez kegyetlenségnek tűnhet, de szerintem túlzottan megleckéztető akart lenni. Ez a magánvéleményem.)
Kivitelezés: 5/4 (lassú, unalmas, néhol barokk körmondatok rohanják le az embert, de végsősoron nemes célt szolgál)
Szereplők: 5/3 (irreleváns jellemük volt)

(Az utolsó pár oldalát egészen élveztem, de egyébként csakis a tragédiája miatt lett 5/4)