Alapok: Gwendolyn Shepard már két hete képes utazni az időben, és pontosan ennyi ideje ismeri időutazó társát Gideon de Villers, aki épp most törte össze a szívét. De Gwen nem engedheti meg magának, hogy nagyon összezuhanjon: rá kell jönnie, mit rejtett el nagyapja az ő számára, hogy megfejthesse a gróf valódi tervét. Gideon a Paultól kapott iratok alapján már megtalálta ez utóbbira a választ: ha a vérkör teljes lesz, a gróf elnyerheti a halhatatlanságot, amely csak addig tart, míg Gwen meg nem születik. Valószínű tehát, hogy a múlt és jövő összejátszása alapján a gróf már köztük él, a jelenben, és célja nem más, mint Gwen halálával visszaszerezni a halhatatlanságát.
Vélemény: Cukros, mint mindig, de az ilyesmi is elkél néha az ember lányának. De hogy a lényegre térjünk: ez a kötet volt a trilógia legjobbja - szerény véleményem szerint - annak ellenére, hogy ilyen sok szivárványt hányó unikornist egy helyen - elsősorban a befejezésnél - még nem láttam. És mégis végig élveztem.
A könyv minden cukormázosságra ellenére reális és humoros karakterekkel találkozunk végig, aminek drámainak kellett lennie, az drámai volt, úgyhogy nem lehet komoly panaszom a könyvre. Illetve mégis van egy apróság, amit kiemelnék, - nem rontotta az olvasási élményt, mert mellette ugyanúgy szórakoztam, de azért piszkálta a csőrömet - az a halhatatlanság. Nem fogom tovább boncolgatni, mert hatalmas spoiler lenne, de azért zavart.
A szerelmi szál, ami legalább olyan hangsúlyos, mint a történeti szál, viszonylag a realitás talaján marad, mert azt töbször is hallhatjuk, hogy ebben a románcban azért nagy szerepük van a hormonoknak. Persze ez ettől még szerelem-féleség marad, de olyasmi, ami igazán erre a korosztályra jellemző.
És ha már méltattam a szerplőket, nem ártana, ha be is mutatnám őket, kezdve a bájos nagyszájú Gwennel, a Rubinnal, aki bezárja az időutazól vérkörét. Remek humorral kezeli a dolgokat, amikor éppen nem "szobaszökőkúttá" válik, és sír, mint egy gyerek.
Gideon, a Gyémánt kemény fejű, de jó szándékú, kedves fiatalember, aki láthatóan fejlődött az első kötet óta.
Sain Germain gróf gonosz, ahogy annak lennie kell, az ember szinte azért szurkol, hogy Gideon vagy Gwen saját kezűleg intézze el.
A kedvenc szereplőm azonban egyértelműen Xemerius, a szellem-evő vízköpő démon. Egyszerűen felejthetetlen, ahogy kommentálja az eseményeket, nem lehet nem szeretni.
A történet ebben a kötetben vált a legcsavarosabbá; a kérdéseinkre megtudjuk a választ, Gwen rájön, amire mi, olvasók már rájöttünk, és arra is, ami nekünk új. Az idő elvarratlan szálai helyreállnak, és olvashatunk arról a bizonyos báli csókról is - ezúttal az idősebb Gwendolyn kommentálásában.
Ha az ember már belekezdett az Időtlen szerelem sorozatba, vétek lenne kihagyni ezt a kötetet.
Kedvenc idézet: "Xemerius drámaian a mellkasára tette a mancsát. - Máris mész? De hisz messze még a reggel.
- Jaj, fogd már be, Júlia! - morogtam, és erősen a tűre nyomtam az ujjamat."
Összességében:
Alapötlet: 5/4 (a halhatatlanság...)
Kivitelezés: 5/5 kicsi csillaggal
Szereplők: 5/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése