William Shakespeare: Sok hűhó semmiért

Alapok: Don Pedro, Aragónia hercege dicső csatából vezeti katonáit Messinába, hogy egy hónapot pihenhessen a serege. Az ifjú Claudio itt szemet vet Herora, a kormányzó lányára, aki már korábban is tetszett a fizenzei grófnak, de a harcok után új szemmel néz a lányra, feleségül akarja venni. Barátjának, Benedettonak megvan a maga véleménye a házasságról és annak kellemetlen velejáróiról, így nem is bátorítja Claudiot, sokkal szívesebben vitázik Beatricevel, Leonato unokahúgával, aki hasonló nézeteket vall a férfiakról, mint Benedetto a nőkről. Vitáikon a legtöbben csak mulatnak, de a herceg elhatározza, hogy mindenképpen összeboronálja a civakodókat, még akkor is, ha ők ezt nem feltétlenül szeretnék.
Don Huan, a herceg öccse eközben mindent elkövet, hogy testvére barátja felett érzett örömét befeketíthesse, kész egy ártatlan lány megrágalmazására és a szerelmesek szétválasztására is.
Vélemény: Elsőre bonyolultabbnak tűnhet az egész, mint amilyen, úgyhogy senki ne tartson brazil szappanoperától, ami a családi és egyéb kapcsolatokat illeti.
Őszintén szólva szerintem ez az eddigi legjobb Shakespeare dráma, amit valaha olvastam, már csaknem feladtam a reményt, hogy én valaha tényleg megszerethetem ezt az angol zsenit. Lehet, hogy egy kicsit elfogult lettem, de ezt tarom jelenleg a legjobb létező drámának a bolygón.
Benedetto az a fajta férfi akin nem lehet nem nevetni; bolondos, erősen állítja az igazát, még akkor is, ha éppen téved, és úgy minden szempontból jópofa. És persze nem is ostoba, még ha néha ilyen színben tűnik is fel.
Beatrice ugyanez pepitában; csípős nyelv, sebesen forgó agy, nem az a fajta nő, aki hagyja magát elbájolni, ám a büszkeségére hamarabb lehet hatni, mint a szívére.
A strázsák egyszerűen fantasztikusak (tudom, ömlengek), vagyis fantasztikusan ostobák, annyira próbálnak műveltnek látszani, hogy a mondataik fele több mint bolondság.
Ami úgy egy nagy kérdőjelet hagyott maga után az az, hogy vajon tényleg annyi enyhén pajzán utalás volt benne, mint amennyit észrevettem. Semmi konkrét, de az elejtett szavak mosolyra fakasztanak.
És még valami, mert ha már tömjénezek, akkor legyek alapos: nagyon szerettem a karakterek (főleg a két főhős) beszélgetéseit és azokat a bizonyos csali-jeleneteket. Ki hitte volna, hogy az ilyesmi tényleg működhet a színpadon, de nagyon jól megállta a helyét. Az egyetlen amit sajnálok, hogy nagyon rövid, így keveset olvashatunk Beatrice-Benedetto szópárbajt. Ez igen komoly probléma, de szerencsére minig újraolvashatom a kedvenc részeimet (úgy cakk um pakk a drámát), amikor csak akarom.
Kedvenc idézet: "BENEDETTO   Te nem szeretsz?
BEATRICE    Nem jobban, mint tanácsos."
Összességében:
Alapötlet: 5/5 (visszaadta a Shakespearebe vetett hitemet)
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5

Neil Gaiman: Amerikai istenek

El vagyok maradva; megint, több könyvvel is. Lusta vagyok, kövezzen meg aki akar.
Alapok: Árnyék három éves börtön után szabadul, de megtudja, hogy a felesége és a legjobb barátja autóbalesetben meghaltak, nincs igazán hova mennie. Ekkor lép be az életébe Szerda, a félszemű különös alak, aki testőri és mindenesi állást ajánl Árnyéknak elég szép fizetéssel. A férfi maga csalásokból él meg, és hősünket is bevonja egy két ilyen akciójába, de legfontosabb küldetése nem a pénzszerzés: rég letűnt isteneket toboroz, hogy hadba szálljanak az új istenségekkel Amerika földjén. Szerda maga is isten, ő a mindenség atyja, Odin a skandináv mitológia főalakja, aki az akasztásokból, a háborúból és az áldozatokból merít erőt. Az istenek olyan területért vívnak, ahol egy istennek sincs maradása, egy földön, ami kiírtja magából a hitet; ők az amerikai istenek.
Vélemény: Csak mert sokáig olvastam, hosszú szüneteket hagyva, nem jelenti azt hogy nem tetszett. Így visszatekintve se állt még teljesen össze, hogy mennyire szerettem, de az biztos hogy különlegesnek találtam. Már a gondolat, is, hogy Amerikába nem valók az istenek; a rohanó világban nem marad időnk hinni, vagy filozofálni: ha megkérdezünk pár embert akár itthon is, hogy mi a vallása, és mit tud mondani róla, lehet, hogy a kérdést se értené. Nem vagyok vallási fanatista, és a könyv se az, nem erről van szó, csak tény, hogy a nagy rohanásban néha elfelejtünk erőt meríteni valamiből.
Árnyék frissen szabadult a börtönből, és ez meg is látszik a viselkedésén, a gondolkodásán, az érzésein. Egyszerű ember, nem egy lángelme, de azért nem is ostoba, a felesége halálát nehezen viseli, ahogy azt is, mikor a nő visszatér a sírjából. Az istenekhez viszonylag jól hozzászokik, de úgy tűnik ez se hozza őt lázba, ahogy Laura fogalmazott: Árnyék kicsit olyan volt, mintha meghalt volna, és az igazi élete is csak a halála után kezdődik.
Szerda először kedves, nagybácsi szerű vén rókának tűnhet, akit még mindig a fiatal lányok vonzanak, de nem szabad hinni a látszatnak: valójában manipulatív és ravasz, ha csak teheti becsapja az embereket.
Hinzelmann még egy érdekes figura, a trükkjére rájöttem, de a kilétét csak a végén tudtam meg. Érdekes, hogy mennyire szimpatikus volt végig a karaktere, még a könyv legvégén is.
Amit nagyon szerettem, azok a fejezetek végén lévő külön kis történetek, amik nem vitték előrébb a történet menetét, de mégis elszórakoztattak, érdekesek voltak.
A végén ne számítson senki nagy epikus csatára, sokkal inkább a sötét tervek kerülnek előtérbe, ami engem személy szerint nem is zavart; kicsit olyan a lezárása, mint a Csillagpornak: a tanúság számít.
Kedvenc idézet: "Ez a föld nem isteneknek való." (elég sokat is hivatkoztam már erre)
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/5 (sokan káromkodós bölcselkedésnek tartják, de úgy néz ki, nekem tetszik az ilyesmi.)
Szereplők: 5/5