Kendare Blake: Vérbe öltözött Anna

Alapok: Cas, a tizenhét éves fiú apja hivatását választotta sajátjának: gyilkoló kísérteteket öl meg különleges késével, az athaméval. Édesanyja boszorkányként dolgozik, apját pedig különös kegyetlenséggel ölte meg egy szellem. Cas legújabb munkája miatt Thunder Bay városába kell költözniük, hogy a fiú végezhessen Anna Korlovával, Vérbe öltözött Annával, aki már 27 tinédzser életét ontotta ki. Viszont Anna más, mint az eddigi kísértetek: tudja magáról, hogy halott, igazából nem akar bántani senkit, és bűntudata van a megöltek miatt. De a lány mégis gyilkol; kegyetlenül tépi szét a házába belépő kamaszokat és csavargókat, és úgy tűnik megállíthatatlan. Mégis, mikor Cast bedobják a lány házába, Anna, maga se tudja miért, képtelen megölni.
Vélemény: Az írónő játszik az olvasóval, mert bár tudjuk, hogy Anna kegyetlen, mégis látjuk, hogy milyen okos, kedves lány lehetett, míg élt. A történet a igazán a végén pörög fel, és rémít rá az olvasóra, de én minden oldalt szerettem.
Cas (teljes nevén Theseus Cassio Lowood) egy eltökélt ember, mégis esendő, nincs szuperereje, és sokkal inkább húz a szíve a holtakhoz, mint az élőkhöz. Az anyjával nagyon szép a kapcsolata, az írónő jól ábrázolta a két, egymásra utalt embert. Az apja halála is gyakran jár a fejében, tíz év után is bosszút akar állni a gyilkosán.
Anna egy személyben gyilkológép és mélyen emberi érzésekkel megáldott lány, akit kegyetlenül meggyilkoltak, és arra kárhoztattak, hogy örökké a házban kísértsen megölve mindenkit, aki csak belép oda. Egyébként okos, humoros lány, aki tényleg sajnálja amit "bosszuálló istennőként" tett.
Thomas egy esetlen, de kedves médium, aki mindig feltalálja magát. Nagyapja egy vicces varázsló, aki támogatja a fiatalokat.
Carmel tényleg nem egy szokványos üresfejű, csacsogó méhkirálynő. Tettrekész és bátor, vagy talán inkább vakmerő amikor a saját, vagy mások életéről van szó.
A fő szerelmi szál szerencsére nem megy át romantikus ömlengésbe, nem nyomja el a történetet. A másik bontakozónak tűnő románc viszont rém aranyos, és okozott pár vidám pillanatot. És ha már itt tartunk, az írónő nem felejtette el, hogy a szereplői emberek, ezért előfordul, hogy viccelődnek, ugratják egymást, ami méginkább erősíti a történetet.
Megjegyzés: Nincs borítófétisem, mégis ebbe  beleszerelmesedtem. Na és a bordó betűk! Már a könyv külseje is rendkívül hangulatos, érdemes megvenni.
Kedvenc idézet: "Az úti célunk Thunder Bay, Ontario. Azért megyek oda, hogy megöljem Annát. Anna Korlovát. Vérbe öltözött Annát"
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5

Louisa May Alcott: Kisasszonyok

Alapok: A March család négy lánya elégedettlenül készülődik a karácsonyra: Meg a szegénységére és nevelőnői munkájára, Jo March nénire, Beth a maga csendes módján a házimunkára, Amy pedig az iskolai megpróbáltatásokra panaszkodik. Aztán az édesanyjukra gondolva kénytelenek belátni, hogy ilyen csekélységek nem is számítanak igazán, hisz ő még náluk is több mindenről mond le, miközben apjuk az amerikai polgárháborúban teljesít szolgálatot. Elhatározzák, hogy ahelyett , hogy önmaguknak vennének karácsonyi ajándékot, inkább az anyjukat lepik meg.
Mrs. March emlékezteti őket egy "zarándok-játékra", amit még kiskorukban játszottak, és megkéri őket, hogy ismét "vegyék vállukra batyujukat", vagyis nézzenek szembe önmagukkal, a hibáikkal, és viselkedjenek jól.
Vélemény: Az egész könyv olyan, mintha sok tanmeséből épülne fel, amelyek a megbocsájtásról, az Istenbe vetett mély hitről és az engedelmességről szólnak.
Meg, a legidősebb nővér hiú; ez a legfőbb bűne, na meg az állandó jobb lét utáni sóvárgás.
Jo, a második a sorban - és egyben a kedvenc szereplőm is, Laurieval együtt - hirtelenharagú és fiús, de imád olvasni és történeteket, verseket írni. (Mivel az íróvő a saját családját vette alapul a szereplők megformálásánál, valószínűleg Jo testesíti meg őt magát.)
Beth imádnivaló, gondoskodó, segítőkész és egy az egyben olyan, mint egy kisangyal, az egyetlen gond, hogy lehetetlenül félénk. Aki nem szereti meg a könyv olvasása közben az valószínűleg be van oltva szeretet ellen.
Amy nyafogós és hisztis, aki imád affektálni, nem tud helyesen írni valamint beszélni, de a könyv végére ő is megjavul.
Laurie, egy bohókás, jószándékú fiú a szomszédból, akit (mint egyszer már említettem) a könyv egyik legjobb szereplőjének kiáltottam ki.
Igazából nincs semmi gond a regénnyel, egyetlen apróságot kivéve: túlságosan is tökéletes. Sok erkölcsi tanúlság olvasható, meglehetősen szájbarágó stílusban a könyv lapjain, de igazán nagy baj nem éri a családot *SPOILER* kivéve apjuk betegségét és Beth skarlátját, amikor még én is elkezdtem aggódni, de szerencsésen meggyógyultak a könyv végére *SPOILER VÉGE*. Nekem az egész olyan mint a mignon: finom, de ha egynél többet eszek, úgy érzem megfojt a cukrossága.
Mivel úgy tudom, ez egy sorozat, valamikor el fogom olvasni a többi kötetet is (a filmet évekkel ezelőtt láttam, de nem sokra emlékszem, csak arra, hogy az, amiben kicsit reménykedtem nem fog megtörténni.)
Megjegyzés: Csak én találom viccesnek az "ökölrázást", mint fenyegetést? Mert végig gyakran előfordult, akárcsak az erős gesztikuláció.
Kedvenc idézet: "Meg, drágám, légy felnőtt, figyelj a húgaidra, és fordulj nyugodtan Hannah-hoz, ha gondban vagy, vagy menj át Mr. Laurence-hez! Jo, légy türelmes, ne csüggedj és ne csinálj bolondságokat, írjál gyakran, és legyél az én bátor lányom, aki mindannyiunkat segít és felvidít! Beth, vigasztald magad zenével, és végezd gondosan apró itthoni kötelességeidet! Amy, te segíts mindenkinek, amiben tudsz, légy engedelmes és vidám, és vigyázz nagyon magadra!" (Mrs. March intelmei)
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/4 (a szájbarágós stílus és a sziruposság miatt)
Szereplők: 5/5

(Ezzel is úgy vagyok, mint a Duff-al, nagyon szerettem a szereplőket, a történetet, de túl szirupos, és nem ezt vártam)

Emily Brontë: Üvöltő szelek

Mint előző bejegyzésemben már említettem, a nyaralásra két könyvet vittem. Az egyikről már írtam, a másikról meg most írok.
Alapok: Mr. Lockwood kibéreli Thrushcross Grange-t, Szelesdomb gazdájától, Heathcliff-től, akinek modorán és visszavonultságán éppúgy meglepődik, mint lakótársai viselkedésén; míg Catherine szíve jéggé fagyottnak tűnik, addig Hareton szinte parasztfiúként viselkedik, annak ellenére, hogy úri családból származik. Az új bérlőt nem hagyja nyugodni kíváncsisága: Mi történhetett ezekkel az emberekkel? Szerencsére házvezezetőnője pontosan ismeri az életüket, mert mindegyik Szelesdombon élő személyt gyermekkora óta ismeri, így ő meséli el életük gyötrelmeit, hogy hogyan vált az árva kisfiúból másokat sanyargató, bosszúszomjas férfi.
Vélemény: Nem olyan könnyű olvasmány, mint például Rejtő regénye. Nem hiába említettem a besorolásnál, hogy lélektani, mert bár a fő témája a bosszú és a szerelem, az ember elgondolkodik: ha ilyen élete lett volna, ő más lenne?
Heathcliff egyszerre volt szánalomra méltó, megkeseredett és örjöngő őrült, mégis olyan fokú szimpátiát keltett, amit nehéz megfogalmazni. Fájt a könyörtelensége, de az esendőség és ragaszkodása - még ha túlzott mértékű volt is - könnyeket csalt a szemembe. Végső soron ő sem volt más, mint egy elveszett, kárhozatra ítélt, szenvedő lélek.
Catherine (az idősebbik) kissé kétszínű volt az én szememben, ám talán pont azért, mert jellembeli fogyatékosságai annyira hasonlítottak az én hibáimra, meg tudtam érteni a döntésit, és azt is ahogy lassan önmagát emésztette fel.
Edgar leginkább az apa szerepében vált kedvessé a szememben, pedig remek férj volt, olyan, amilyennek bárki örülne.
A fiatalabb generációból egyedül Linton nem nőtt a szívemhez, de csak azért, mert a többiekkel összehasonlítva gyengébb jellem volt, könnyebben megtört apja gyűlöletének súja alatt.
De az igazat megvallva, nem tudom azt mondani, hogy volt akár csak egy olyan szereplő is, akit kifejezetten utáltam volna; mindenki olyan emberi és esendő volt, hogy néha úgy éreztem kitépik a szívem könyörtelenségükkel, vagy szenvedésükkel.
A szereplői nem tökéletesek, sőt, távolabb nem is állhatnának a hibátlan jellemtől, de ez teszi őket igazán különlegessé, és hiába tudjuk, mi lesz a sorsuk, az oda vezető út az, ami igazán szívbemarkoló.
Kedvenc idézet: "Mi az, ami nem őt juttatja eszembe? Nem nézhetek erre a padlőra anélkül, hogy lába nyomát ne látnám rajta. Minden felhőben, minden fában az ő arcát látom, őt rejti az éjszaka, ő bukkan elém a nappal csalóka fényiben. Jelentéktelen férfi- és női arcok, a saját arcom, mind gúnyosan őrá emlékeztetnek. Az egész világ körülöttem azt bizonyítja szüntelen, hogy létezett, és én elvesztettem őt! Nos, Hareton az imént örök szerelmem kísértete volt számomra, dühös erőfeszítéseimé, melyekkel jogom kivívására törekedtem, megaláztatásomé, gőgömé, boldogságomé, félelmeimé..."
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5

Rejtő Jenő: Piszkos Fred, a kapitány

A nyaralásra két könyvet vittem magammal, és mint az sejthető, ez volt az egyik.
Alapok: Fülig Jimmy egy kocsmai verekedés során véletlenül egy matrózban felejti a kését, és minden hátsó szándék nélkül megy visszavenni jogos tulajdonát, ám a matróz, aki egyébként szállásmester a Honolulu Staron munkát ajánl neki, nem is egyet. Fülig Jimmy tehát a hajó pincére és egyik fűtője lesz egyszemélyben, cserébe mindkét állás után járó fizetést megkapja, csakhogy hetekig le kéne mondania olyan apróságról, mint az alvás. A kedves csavargó minden tőle telhetőt megtesz, még ópiummot is csempész a hajón utazók ételébe, hogy ne tűnjön fel nekik aluszékonysága, s út közben különös barátságba keveredik a hajón inkognitóban utazó St. Antonio főherceggel, akivel még sok mindenen kell túljutniuk.
Vélemény: Ha nekem valaki akár egy hete azt mondta volna, hogy ennyit fogok hangosan nevetni egy könyvön, valószínűleg elég szkeptikusan néztem volna az illetőre. "Még hogy majdnem minden oldalán kacagjak? Lehetetlen." - mondta volna a hitetlen Ginga, de én már hívő vagyok. Nagyon.
Piszkos Fred tényleg a legértelmesebb szereplő a könyvben, és a legravaszabb is. Bár nagyon szerethető szereplő, én mégse mernék a közelébe menni, mert pillanatok alatt eltűnne minden értéktárgyam.
Fülig Jimmy naplója megnyugtatott; nem nekem van a legpocsékabb helyesírásom a világon. Ez a fickó annyira lökött, hogy nem lehet nem megszeretni.
St. Antonio herceg az elején még nyámnyilának tűnt, de aztán megemberelte magát *Spoiler* és előjött az apja vére. *Spoler vége*
Ami még nagyon tetszett, azok a klubbok, Buzgó Mócsing a bizonyos levél után és Nagy Bivaly viselkedése; mindegyik elérte, hogy ne álljam meg röhögés nélkül az adott jelenetet.
A befejezés egy cseppet keserédes volt a címszereplő szemszögéből, de így volt rendjén; Piszkos Fred a tengerre való.
Kedvenc idézet: "Az nevet utoljára, aki először üt." (Röviden és tömören a csavargó filozófia)
Összesen:
Alapötlet: 5/5
Kizitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5 (mert többet nem lehet adni, saját szabályaim szerint)