E L James: A sötét ötven árnyalata

Vigyázzat, spoilerek lehetnek!
Alapok: Ana már öt napja nem eszik rendesen, és pont ennyi ideje hagyta ott Christian lakását és hálószobáját. És éppen öt napja rendkívüli depresszióba zuhant, minden vágya, hogy újra hempereghessen az ő szürkéjével. Csak az a baj, hogy úgy érzi, nem képes kielégíteni a férfi igényeit. De ezen öt nap elteltével hősünk minden baja elszáll, hisz visszatér a színre a hőn szeretett irányításmániás, zaklató szadistának kikiáltott (ám nem az) milliomosa, és felajánlja, hogy elviszi rég elfeledett jóbarátja fotókiállítására.
Innentől a gerlepár ismét együtt van, Christian megígéri, hogy nem viszi többet a lányt a játszószobába, hacsak nem Ana kéri meg rá. A férfi egyébként is gyökeresen megváltozott, mert megrémült a lehetőségtől, hogy elveszítheti szíve hölgyét. Repülnek a szerelmes vallomások, csattannak a csókok, zajlik az élet a hálószobában, ám hirtelen felbukkan egy nő Christian múltjából, miközben egy másik a jelenbeli boldogságukat akarja szétzilálni.
Vélemény:  Majdnem jobb, mint az előző, de minden esetre, a szürke ennél rosszabb volt.
Drága szereplőink mit sem változtak, bár Anában egy félmondat erejéig néha mintha halvány értelem csillant volna, de hamar kiderült, hogy csak délibáb. Christian elvileg kifordult önmagából, más emberré vált, csak mert Ana egyszer elhagyta, de ez a könyvben csak úgy jelentkezik, hogy néha újabb karakterdefektes személyisége tör elő a sok arca közül. És pár apróságot is megtudunk a múltjáról, amit mi olvasók már rég tudtunk, de Anának csak most mondják el. Szóval a helyzet nem változott ezen a fronton.
A történet - mert bizony egy majdnem történet-szerű valamit kapunk itt! - érdekesebb része sajnos normális mércével mérve lapos, de itt szinte izgalmasnak tűnt. A baj csak az, hogy azt a részt a könyv első harmadában lerendezik pár mondattal. Nem baj, szegény olvasó hadd szenvedjen tovább azon a párszáz oldalon. Az a szál amit itt emlegetek egyébként az exalávetett fel-felbukkanása, és eltűnése. Megjegyzem Ana nagyon hülyén reagálta le az egészet, de ezen ki van már meglepve?
A könyv fő "cselekménye" természetesen a turbékoló pár szerelmét jeleníti meg, ami se nem egészséges, se nem valódi, és persze legfontosabb mozgatórugója a szex. Mi más is lenne, ha a drága szereplők semmit sem tudnak egymásról, öt hete ismerkedtek meg és azóta sem szól másról a kapcsolatuk, mint a lepedő gyűréséről.
És persze a könyv nagy atrakciója, a pillanat, amelyre eddig feszülten vártunk: a leánykérés. És ekkor fakadtam ki, hogy mégis mi a fene zajlik ennek a kedves írónőnek a koponyájában. Milyen normális ember megy hozzá egy idegenhez, akit öt hete ismer, és azt se hagyja, hogy az illető levegőt vegyen nélküle? Szép dolog a szerelem, de azért gondolkodni se ártana néha.
És akkor itt van a téma, amit a könyv nem kezel jól, vagy úgy is mondhatnánk, hogy egyáltalán nem kezel: a szadizmus. Christian azt hiszi, hogy szadista volt egész életében, de "kigyógyult" belőle öt nap alatt. A pszichologusok sírva könyörögnek ezért a receptért.
Másik kérdés, hogy milyen szép anti-feminista felhangja van a könyvnek, de ez már annyira a veljárója a trilógiának, hogy meg se lepődök, de azért csak zavar.
Mindez után csak egy kérdésem van: nem lehetne olyan könyvet írni, aminek van története, van karakterizálás és netalán egy kis humorral, drámával, vagy mondanivalóval van megspékelve? Ez utóbbiról akár le is mondok, ha az első kettő, vagy akár csak ha a második teljesül. Ebben a könyvben egyik sem jött össze, de nem baj, néha rossz könyvet is kell olvasni.
Kedvenc idézet: "Szent szar." (Ez utóbbi szó tökéletesen és tömören jellemzi a könyvet.)
Összességében:
Alapötlet: 5/1,001 (majdnem lett történet!)
Kivitelezés: 5/1
Szereplők: 5/1

Kerrelyn Sparks: How to Marry a Millionaire Vampire

Alapok: Roman Dragensti többszáz éves vámpír, aki pályafutását szerzetesként kezdte, de manapság a Romatech vezérigazgatója és egyik fő tudósa, neki köszönheti a világ az intelvért, ami ezrek életét mentette meg. Éppen egy új vívmányt próbál ki a vámpírúr, amikor egyik legbecsesebb testrésze - a szemfoga - kitörik a helyéről, így sürgősen fogorvosra van szüksége, mielőtt felkel a nap, és a kár a nappali gyógyulási folyamatnak köszönhetően helyrehozhatatlan lesz. Csakhogy a városban nincs sok éjjel is nyitva tartó fogászat, és a legközelebb esőben éppen Dr. Shanna Whelan az ügyeletes.
Shanna a tanúja volt egy mészárlásnak, melynek legjobb barátnője is áldozatul esett, így tanúvédelmi programban vesz részt, új helyre költözött, új személyazonosságot kapott, de a nyomasztó érzésektől nem menekülhet. Ha vért lát rögtön eszébe jut a baránője holtteste, akin már nem tudott segíteni, úrrá lesz rajta a pánik, és általában elájul. Roman Dragesti épp akkor keresi fel, amikor a bérgyilkosok is rátalálnak, és megmenti a nő életét. De vajon miért vadászik a fogorvosra egy vámpír, aki ráadásul Roman ősellensége is? Sikerül visszatenni a kitört fogat még napfelkelte előtt, megtartva titkát? A bimbózó románcot megfolythatják bérgyilkosok és vámpírvadászok, vagy Shanna és Roman elég erősek, hogy szembenézzenek ezzel?
Vélemény: Hát(tal nem kezdünk mondatot.) nem egy egetrengető csoda, de rossznak sem mondanám. Az viszont biztos, hogy ez minden, csak nem kiszámíthatatlan, vagy netán eredeti. Cukorbetegeknek, cukormázat nem kedvelő egyéneknek nem ajánlom.
Szóval a szereplők nem is igazán érdemlik, hogy karakternek legyenek nevezve, mert nagyon papírmasék. Pár szóban így lehetne leírni őket: a pasi szomorú múlttal és önváddal él, pedig egy áldott jó lélek, és még szűz is, a nő meg buta, de okosnak van beállítva, mégsem vesz észre soha semmit, ami a szeme előtt van. A mellékszereplők közül egy-kettőnek van némi háttértörténete, de az sem elég kidolgozott, mindenki azon munkálkodik csak, hogy a főszereplők összejöhessenek. A főgonosz pedig csak azért él, hogy tönkretegye a főhősök életét, más nem is hajtja. Ismerős? Mostanában minden második könyvből ez köszön vissza.
De a történet sem volt sablon mentes, sőt voltak benne olyan blődségek, mint a ház, mégis el tudtam volna nézni, hogy minden "csavart" kitalálok oldalakkal korábban, ha egyébként nem egy áltörténet lett volna, amit csak a romantikus szirup köré csavarta, hogy ne tűnjön olyan hétköznapinak. Sajnos az az igazság, hogy bár a világfelépítéssel nincs is olyan hű, de nagy probléma, akkor is kristály tisztán látszik, hogy ez csak a máz, ami valami még cukrosabbat rejt.
Jó pár helyen megáltam olvasás közben és azt kérdezem magamtól, hogy most komolyan egy ilyen katasztrófa/megrázkódtatás/tudományos felfedezés után máris romantikusan kell egymás nyakába borulni, vagy lehetőleg inkább egy ágyra? Persze, lehetne egyfajta "örülök, hogy élek és te sem haltál meg" pillanat, de ezek egyszerűen nem azok, hanem ömlegngések és nem igazán a helyzethez illő dolgok.
De ennyi nagatív után valami jót is mondjak: a humorával nincs baj, azzal sikerült elérnie, hogy végigolvassam az egyébként nem túl izgalmas regényt. Akár paródia is lehetne, de ahhoz szerintem több humor kell.
Végeredményében nem egy borzalmas élmény, nem olyan könyv amit bottal se piszkálnék meg, mert olvastam már sokkal rosszabbat is, de jónak semmiképp sem mondanám.
Kedvenc idézet: "Laszlo az egyik gombot pörgette új, fényes, fehér laborköpenyén." (És ezt olyan sokszor csinálta, hogy ez vált az ismertetőjelévé.)
Összességében:
Alapötlet: 5/2 (a fogorvosos rész talán az egyetlen tényleg eredeti ötlet benne)
Kivitelezés: 5/4 (a humora, amikor magmutatkozik, egész jó)
Szereplők: 5/2 (nem szeretem a klisés karaktereket)

Gail Carriger: Változatlan

Már megint (még mindig) le vagyok maradva a kritikákkal, úgyhogy előfordulhat, hogy pontatlan leszek. Előre is elnézést.
Alapok: Lady Maccon egy éjjel arra ébred, hogy drága farkasember férje ordít valakivel, és beletelik némi időbe, míg Alexia rájön: kivételesen nem miatta dühös a Woolsey falka vezetője. Lord Maccon dühének oka egy járványszerű esemény, ami London egy területén jelentkezett: a természetfeletti lények tömegesen váltak ismét halandóvá. A járvány oka ismeretlen, de kísértetiesen hasonlít az Istenölő Ragályra, ami az ókori Egyiptomban sorra tette a természetfelettieket végleg halandóvá.
Lord Maccon eközben Északra indul, hogy kapcsolatba léphessen régi falkájával, amely most vesztette el alfáját, és a gróf távozását követően a járvány is Skócia felé kezd haladni. Alexia úgy dönt értesítenie kell férjét a fejleményekről, így léghajóra száll egy vegyes társasággal a kíséretében; vele tart húga, Felicity, szobalánya, Angelique, a francia, férfi ruhát viselő feltalálónő, Madam Lefoux és a Woolsy falka főtalpasa, Tunstell, aki gyengéd érzelmeket táplál Ms Hisselpenny iránt, aki szintén barátnőjével utazik.
Alexia mindent elkövet, hogy rájöjjön, mi áll a járvány hátterében, és ki próbálta őt kétszer is megölni a repülőút alatt.
Vélemény: Lenyűgözött. Általában szeretem az erős női karaktereket, és itt, mintha Alexia még határozottabb és még lélektelenebb lett volna, mint azelőtt. De az is lehet, hogy a története jobban megfogott.
Alexia, mint már mondtam, rendkívül erős, humoros jellem, aki most ténylegesen nem csak belecsöppen a rejtély megoldásába, hanem ő maga oldja meg az ügyet. Értetlensége a Madam érdeklődésének milyensége felől pedig rendkívül szórakoztató.
Conall amilyen kevés szerephez jutott ebben a kötetben, annál emlékezetesebbek voltak a jelenetei, és a végén megértettem a reakcióját, még akkor is, ha mi olvasók tudjuk, hogy nem volt igaza.
Madam Lefoux egy nagyon szórakoztató, nagyon francia és nagyon gödröcskés nő, és ha eddig nem fejeztem volna ki elég világosan: a nőket részesíti előnyben. Sok vicces szituáció adódik közte és Alexia közt a kötet során, mikor a Madam flörtölési szándékait szegény grófné nem érti.
A Kingair-falka tagjai, elsősorban az alfanősténye szintén megvett magának. Minden pillanatuk egy kincs.
A történet maga szerintem szórakoztatóbb volt, mint az első kötet, talán a szereplők miatt, talán a járvány miatt. Mindenesetre nagyon élveztem, és még mindig nem vagyok benne biztos, ki próbálta megölni Lady Maccont, de örülök, hogy nem járt sikerrel.
A humora olyan, mint volt: kicsit angol, nagyon bolond és az ízlésemnek pont megfelelően nem túl édes, nem túl savanyú. Nem  csak a már igen sokat emlegetett helyzetkomikumra épül, hanem erős jellemkomikum és szarkazmus jellemzi. Carrigert nagyszerű humorral áldotta meg a sors.
És ami a végét illeti: nagyon tetszett, annak ellenére, hogy miután letettem a könyvet percekig sokkos állapotban ültem, és abban reménykedtem, hogy ugye nem így ért véget. Ezek után nem is kérdés, hogy várom-e már a következő kötetet.
Kedvenc idézet: "– Conall – bökte ki – kérlek, ne vedd ezt rossz néven, de talán ez volt a leggusztustalanabb dolog, amit életemben láttam.
– Embergyerek születésének még nem voltál tanúja?
– Nem, persze, hogy nem. Ne légy közönséges!
– Hát, akkor talán jobb lenne, ha kicsit még várnál az ítélkezéssel"
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/5 (lehet, hogy velem van a baj, de ez jobban tetszett, mint az előző kötet)
Szereplők: 5/5

John Scalzi: Az utolsó gyarmat

 Vigyázat erős spoiler veszély az előző két kötetre nézve!
Alapok: Jane Sagan, férje, John Perry, nevelt lányuk Zoe Boutin és annak obin őrei: Apacuka és Fundaluka boldogan élnek a Huckleberry kolónián már évek óta. A két leszerelt katona már egészen hozzászokott az új életvitelhez, a lecsökkent, emberi mértékű erőhöz, az átlagos emberi léthez. Ekkor toppan be Rybicki, aki új feladatot bíz a Perry családra: egy új kolónia, a Roanoke vezetését. Csakhogy ez a bolygó nem egészen olyan, amilyenre a telepesek számítanak, sőt, nem is az a bolygó, amihez először vitték őket. Ez a bolygó, ahol a szállítóhajó útja véget ér, egy soha előtte fel nem fedezett égitest. Az űrhajó nem tudja elhagyni a pályát, a telepesek nem tudnak kommunikálni más gyarmatokkal. A Roanoke kolóniája a külvilág számára elveszett, a telepesek számára pedig számüzetés. Szembe kell nézniük nam csak az elszigeteltséggel, a bolygó élővilágával, hanem a Konklávéval is, ami minden áron meg akarja keresni, és elpusztítani a kolóniát.
Vélemény: Ez az a könyv, amivel John Scalzi akarva-akaratlanul is végleg felkerült a kedvenc íróim közé. Bár ebben nagyban közrejátszottak az előző kötetek is.
Az író nagyszerűsége talán abban rejlik, hogy egy műfajon, egy trilógián belül is változatos, érdekes tudott maradni számomra, hisz minden regénye más témát érint erősen: az első a háborúra fókuszál, a második a szabad akaratra, ez a kötet pedig a kegyetlen politikai játszmákat mutatja be. És mindezek ellenére összefüggő, kerek egészet alkot.
John Perry egy hajszálnyit sem vesztett humorából az első kötethez képest, sőt, most még találékonyabb és tökösebb, mint eddig, pedig már nem zöld. Tetszett, hogy bármin is ment keresztül, még mindig úgy gondolt a Földre, mint az otthonára, és végül ennek megfelelően cselekedett.
Jane Sagan itt végre tényleg nagyobb szerepet kap, és megmutattja az olvasónak, milyen nehéz megszokni, hogy megfosztották az "emberségétől", amit éppen kezdett megszeretni. Emellett, még mindig gyakran gondolkodik úgy, mint a különlegesek katonája, s mégis egyre inkább szembefordul a Gyarmati Szövetséggel, aminek pedig a szolgálására született.
Zoe Boutin, akit az előző kötetben még kislányként ismertünk meg, a harmadik kötetre már a kamaszkor közepén jár, és olyan eszes és találékony, mint nevelőszülei. Szerencsére nem örökölte az apjától az emberiség kipusztítására való hajlamot, teljesen reálisan viselkedik, minden tettében egy fiatal lány érzései, gondolatai tükröződnek vissza.
Apacuka és Fundaluka két érdekes színfolt a történetben. Úgy tűnik John Scalzi  szívesen játszi az előző kötet ellenségeinek megkedveltetésével, hisz az előző részben a rraeyk kerültek más megvilágításba, ebben pedig az obinok, ezzel bebizonyítva, hogy ezek a fajok különálló létformák, és nem csak ellenfélként kerültek bele a könyvekbe.
Savitri még egy jó humorforrás a könyvben, Kranjiccal és Beataval egyetemben.
A történet "főgonosza" csak a regény felénél tűnik fel (az előző kötet végén is megemlítették már), és kiderül, hogy nem is olyan kegyetlen, mint azt a telepesek elsőre hiszik. Persze ehhez nagyban hozzájárul a GySz ellenük bevetett kis csele, de Gau tábornok végső soron egy megbízható személynek bizonyul.
A végső csatajelenet lenyűgöző volt és megdöbbentő. (Spoiler: örülök, hogy a konszuk legalább említés szintjén szerepeltek ebben a kötetben is, és még távolról is segítették a kolóniát.) A könyv lezárása pedig teljes mértékig levett a lábamról. Ilyen befelyezésben nem is mertem reménykedni - vagyis egy kicsit mégis.
Megint egy nagyszerű sorozatot hagytam a hátam mögött, de ha tehetem, még igyekezni fogok összefutni Scalzi úr könyveivel, mert az író megvett magának.
Kedvenc idézet: "És életemben először tudtam, hogy az életem nem csak arról szól, amit közvetlenül magam előtt látok. Nemcsak a csillagokat láttam, hanem észrevettem a csillagképeket is. Az életem a te életed és Zoëé. A közös életünk. Az elejétől a végéig. Ezért megérte mindenről lemondani." (Említettem már, hogy az otthonkeresés is nagyon erősen benne van a könyv hangulatában?)
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5 (és minden ellenérzésem ellenére megbékéltem az obinokkal)

John Scalzi: Szellemhadtest

Le vagyok maradva a kritikákkal. Megint. Mindenki elnézését kérem, amiért ilyen lusta disznó vagyok. Még mindig.
Vigyázat, Spoiler az előző kötetre nézve.
Alapok: Charles Boutin elárulta az emberiséget, megszökött, és három faj közti szövetséget hozott létre, hogy megsemmisítse a Gyarmati Szövetséget. De hátrahagyott valamit, ami talán a nyomára vezethet: felfedezte hogyan tárolhatja a saját tudatmintáját egy konszuktól származó adattárolón, így a GySz kutatócsapata azzal áll elő, hogy egy Boutin DNS-éből gyártott különleges katona testébe töltsék bele a tudatmintát. Ebben segítségükre van a rraey fogjuk, a tudós Cainen. Csakhogy az áttöltés nem hoz azonnali sikert, az újszülött katonának fogalma sincs Boutinról, és, mint minden különleges katona, önmagáról sincs igazán fogalma. Így születik meg Jared Dirac, a szellemhadtest új katonája.
Kivitelezés: John Scalzi ismét nagyot alkotott. Az az igazán érdekes - számomra - , ahogy a véleményemet meg tudta változtatni egy fajról. Az első kötetben egyenesen utáltam a rraeyket, ezeket a madárszerű, emberevő lényeket, viszont ebben a kötetben az egyik kedvenc szereplőm Cainen volt, a rraey tudós.
A másik édrekesség (mielőtt rátérnék a mérhetetlen istenítésre) az obinok fajtörténete. Egy teljes bolygónyi értelmes létforma egyéniség-tudat nélkül. Páratlan, ragyogó és újszerű.
Bár a kötetből hiányoztak a konszuk, kedvenc Scalzi-fajom, de ezt kárpótolta az obin, az ensha és a rraey mélyebb megismerése. És persze a történet.
Ebben a kötetben jobben megismerhetjük a különleges katonákat, azt a létformát, ami számunkra kétségbeejtő, sőt elképzelhetetlennek tűnhet: arra születnek, hogy az emberiséget védjék, de tulajdonképpen ugyanolyan emberi lélekkel rendelkeznek, mint bárki más. Felnőtt testbe zárt gyermeklelkű katonák. Ezt nehéz feldolgozni, ám nekik mégis ez a természetes, így vannak tervezve.
Jared Dirac ébredése pillanatában pontosan ilyen ártatlan, gyermeki és jószándékú, fogalma sincs róla, hogy nem olyan mint a Szellemhadtest többi katonája, hogy elmélyében mélyen ott lapulnak a hazaárulónak nyílvánított Charles Boutin emlékei. Ugyanúgy viselkedik hát, mint a legtöbb különleges katona, bár a saját, Boutinétól erősen eltérő egyéniségénak megfelelően.
Jane Sagan tud Jared születésének körülményierő, és ezért fenntartásokkal viseltetik irányában, mikor a parancsnoksága alá kerül. Végig gyanakszik, és figyeli mikor változik hazaáruló Boutinná, de a végén, a legeslegvégén, Jared Dirac döntését követően mély tisztelet ébred benne a katona iránt.
Sarah Pauling szintén külöleges, újszülött katona, aki őszintén ragaszkodott Dirachoz, bár nem tudta a titkát. Nagyon vidám, erős katona, aki barmi áron végrehajtja a parncsot.
Spoilerezés nélkül nehéz lenne bármi mást mondani a könyvről azon kívül, hogy megríkatott. Gyönyörű volt.
John Scalzi elképesztően ábrázolta az apa kislányához való viszonyulását, azt a határtalan rajongó szeretetet, amit csak egy szülő érezhet a gyermeke iránt. A köszönetnyílvánításból kitűnik, hogy ő maga is apa, és ez meg is látszott Jared és Boutin érzelmeinek ábrázolásakor.
De a könyv igazi nagy kérdése nem a családi érzésekre vonatkozik (bármíly gyönyörűen voltak is ábrázolva ezek), hanem az egyéniséget és a szabad akaratot veszi górcső alá. Hisz mitől ember az ember? Mi tesz valakit rabszolgává? Mennyire maradhat valaki önmaga, ha fokozatosan felszínre kerülnek valaki más emlékei, élményei? Meddig marad az ember önmaga?
Kedvenc idézet: "- Azt mondja, a Különlegesek rabszolgák. Igaza van, nem tudok ezzel vitatkozni. De azt is mondták, mi vagyunk az egyedüli emberek, akik konkrét céllal születnek. Hogy megvédjék a többi embert. Korábban nem dönthettem erről az útról, de most igen. Ez az én választásom.
- A rabszolgaságot választotta.
- Nem. Amikor ezt az utat választottam, megszűntem rabszolgának lenni."
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/5 (bár az előző kötet humor hiányzott bőven kárpótolt a történet tragikuma)
Szereplők: 5/5

John Scalzi: Vének háborúja

Először is bocsánat amiért ilyen késve írom a bejegyzést, mivel a regényt már egy hónapja befejeztem, csak nagyon sűrű volt az októberem.
Alapok: John Perry hetvenöt esztendős. Pont elérte a megfelelő kort a sorozáshoz, és ő örömmel jelntkezik katonának, a Földön pedig úgysincs már semmilye, amiért megérné itt maradni: a felesége meghalt, a fia megáll a saját lábán, és az az iigazság, hogy John nem akar még inkább megöregedni. Az a hír járja, hogy a Gyarmati Szövetség (GYSZ) katonái, a Gyarmati Véderő (GYV) meg tudja fiatalítani az embereket. Ez ésszerűnek is látszik, hisz milyen háború az, amit hetvenöt éves reszkető kezű öregekkel akarnak megvívni? Mr. Perry tehát még utoljára ellátogat felesége, Katharine sírjához, majd összecsomagol és felmegy a GYSZ földkörül keringő bázisára.
Csakhogy nem az elképzelt módon nyerik vissza a fiatalságukat az emberek, és a háború, amit vívnak ugyanígy nem szokványos. Tíz évet kell szolgálniuk, és tíz éven keresztül kell mindent elkövetniük a túlélésért és a csaatért, hogy visszakapják az életüket.
Vélemény: Talán a legjobb könyv, amit idén olvastam. Sőt, hagyjuk a talánt: ez a legjobb könyv, amit idén olvastam (eddig, mert még reménykedhetek csodában, ami felülmúlná ezt).
John Scalzi lehengerlő stílussal rendelketik, tényszerűen ábrázol, mégis mindent éreztem, magam elé képzeltem a szereplők összes rezdülését, és megértettem őket.
Az író által bemutatott világ nem rózsaszín a háború nek kíméli a szereplőket, nem tesz kivételeket, csak mert a szereplő éppen a szívéhez nőtt az olvasónak. A Vének háborúja nem esti mese, tele van reális harccal, elképesztő világokkal és ellenfelekkel, és néha olyan karakterektől kell könnyes búcsút vennünk, akik tényleg aszínünkhez nőttek.
Ám Scalzi könyve nem csak a háború borzalmáról szól, hanem annak mibenlétéről is, hogy miért harcolnak a katonák, hogy miért érzik magukat egy idő után szörnyetegnek, és mégis miért van szükség rájuk. De ami még nagyon kiemelkedő az a Gyarmati Szövetség és az amerikai külpolitika közti hasonlóság, az öregség elleni harc, és a humor. Igen, valóban azt írtam, humor, ugyanis drága főszereplőnk, John Perry csodálatos szarkasztikus humorral van megáldva, és ezt meg is csillogtatja, amikor csak teheti.
Ha már ennyit emlegettem, illene egy kicsit jellemeznek is John Perryt, a mi nagyszerű főhősünket. Mr. Perry, mint már említettem jó humorú, nem túl nagyravágyó, vagy önfényező idős férfi, akit leginkább találékonysága különböztet meg rajtársaitól. Nagyon szépen van ábrázolva a feleségéhez való kötődése is, ami a regény második felében kicsit nagyobb szerepet is kap, de éppen csak agy leheletnyit, így szerencsére nem nyomja el a történetet.
A könyv második felében kap szerepet Jane Sagan különleges katona, a Szellemhadtest hadnagya, akiről nehéz lenne spoilermentesen írni, de annyit mindenképpen elárulhatok, hogy kiváló katona, és ügyesen bánik a késsel is.
Kedvenc mellékszereplőim pedig természetesen a Vén trottyok (nem én neveztem őket így, ők hívták ilyen néven magukat), közülük is Alan, Jesse és Henry, akik mind kidolgozott múlttal és karakterrel rendelkeznek.
Még annyit fűznék hozzá, hogy aki teheti és nem riad vissza a háborús sci-fi-től, olvassa el, mert nagyszerű élmény, főleg a műfaj szerelmeseinek.
Kedvenc idézet: "Akármennyire utáltam a temetőt, azért örültem is, hogy van. Hiányzott a feleségem. A hiányát könnyebb volt elviselni a temetőben, ahol mindig is halott volt, mint az összes olyan helyen, ahol élt." (Nem ez a legjellemzőbb a könyvre. Azt se mondhatnám, hogy ez a legszebb gondolat, amit találhatunk benne, de azt biztosan állítom, hogy rettenetesen igaza van Scalzinak.)
Összességében:
Alapok: 5/5
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5

Henrik Ibsen: A vadkacsa

Alapok: Gregers Werle több évnyi távollét után ismét visszatér apja házába, és a társasági élebe. Már a számára szervezett estélyen rájön, mit tett apja régi, cserben hagyott barátjának fiával és saját gyermekkori barátjával Hjalmar Ekdallal. Gregers új életcéljaként tűzi ki, hogy megváltsa Hjalmart és családját a hazug élet mocsarából. Az egyetlen probléma, hogy az Ekdal család nem akar megváltást az önjelölt messiástól.
Gregers tetteiért felelősséget nem vállalva elmeséli Hjalmar felesége, Gina előéletét, s ez az ifjú fényképész életében hatalmas változást hoz létre, melyet egy tragikus esemény koronáz.
Vélemény: Nagyon le vagyok maradva a kritikákkal, ezt például már majdnem egy hónapja meg kellett volna írnom. De talán, ha a tárgyra térnék, hamarabb be is fejezhetném. Kezdjük drága szereplőinkkel, mint ahogy általában szoktuk.
Gregers Werle ostoba, erre nincs jobb szó. Olyan mértékben naív, és egyáltalán nem ismeri az emberi természetet - ill. barátja jellemét -, hogy az szinte felháborító. De a legjobb mindebben, hogy el is hiszi, hogy neki ez a küldetése; hogy a "jó" útra kell terelnie az embereket. Mi olvasók pedig egy szép kis gumifalú szobát ajánlanánk az ilyennek.
Hjalmar Ekdal egy lusta, elkényeztetett, álszent, önző személy (csak nem írhatom egy ilyen dráma elemzésébe azt, hogy disznó, nemde?). Teljes mértékig a felesége tartja el, meg a lánya, mégis arról panaszkodik, hogy ő a lelkét is kidolgozza a családjáért. Ebben az esetben szép kis lelke van.
Rellig doktor Gregers szöges ellentéte - szerencsére -, hiszen olyannak látja az embereket, amilyenek valójában, és tudja, hogyan lehet őket legkönnyebben lerendezni.
A vadkacsa az egész dráma nagy motívuma tulajdonképpen első sorban Gregers eszményét hivatott szemléltetni; a vadkacsa lebukott a mocsárba, jó erősen megkapaszkodott az aljnövényzetbe, de mégis egy vadászkutyának sikerült kimentenie a vízből. Nyilvánvaló, miért mondta Gregersz, hogy, ha állatformában kéne újjászületnie vadászkutya lenne, aki vadkacsákat ment meg a fulladástól.
Hogy a mű fő kérdésén is elmélkedjünk egy sort: Jobb a hazugsággal teli élet, vagy éljünk teljesen felnyitott szemmel? A dráma válasza az, hogy a hazug élet jobb, mint a kegyetlen igazság. Hogy ezzel én, személy szerinte egyet értek-e? Nem könnyű kérdés.
Véleményem szerint ez teljes mértékig az egyéntől és az esetről függ. De maradva ennél: a legtöbb férfi teljesen kiborulna, ha megtudná, hogy a lánya nem a lánya, és a felesége megcsalta. (Ha utána számolunk Hedwig 14 éves, Ekdalék lassan 15 éve házasok...) Valószínűleg a kezdeti reakciója az emberek nagy részének hasonló lenne, mint Hjalmaré, de a nagy kérdés az, hogy ezek után hogy lennének képesek kezelni az ügyet? Lennének olyanok, akik a kényelem és megszokás miatt nem változtatnának addigi életükön, de persze sokan eltávolodnának a feleségüktől. De lennének olyanok is, akik egy bizonyos idő elteltével képesek lennének belátni, hogy a gyerek nem tehet semmiről.
Persze ez egy viszonylag szélsőséges eset, mert ki akarna olyat hallani, hogy a gyerek akit ő nevelt fel nem is az övé. De más igazság hazugság szembeállítást figyelembe véve (Lásd pl. Agatha Christie: Az alibi) lehetséges, hogy jobb, ha az ember tisztában van a tényekkel, és így fel tud készülni minden várható helyzetre.
Kedvenc idézet: "Mielőtt elfelejteném, Werle úr - kérem, ne használja ezt a finomkodó kifejezést, hogy "eszmény". Van erre nekünk egyszerűbb, kifejezőbb szavunk is, a "hazugság". [...] Mert aki megfosztja az átlagembert az élete nagy hazugságától, a boldogságát veszi el tőle!"
Összességében:
Alapok: 5/5
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/4 (tudom, hogy az író szándékosan írta ilyenre őket, de nehezebb valakivel együtt érezni, ha ennyire elviselhetetlen)

Leiner Laura: Kezdet

Alapok: Rentai Renáta most költözött Budára, és pár napon belül elkezdi a tanévet a Szent Johanna Alapítványi Gimnáziumban, ahova másodikként vették fel. Nemrég talált egy naplót, amiben leírja az iskolai élményeit; így ismerhetjük meg mi is a
9.b osztály tagjait, a gimnázium tanárait, és a magániskola különleges rendjét.
Renáta most szerez életében először barátokat, most lesz először szerelmes, és kerül kicsit más megvilágításba saját élete. A történet a kamaszkor kezdetének nehézségeiről, az általunk is elkövetett hibákról, és a rengeteg hétköznapibbnál hétköznapibb pillanatról szól, amelyekről akkor azt hittük az egész világot megváltoztatja.
Vélemény: Már több hete halogatom a kritika megírását (azóta felhalmoztam egy csomó másikat, amiről még szintén nem született véleményezés, szóval nagyszerűen el vagyok maradva, de se időm se energiám mindezt behozni), úgyhogy lehet, kicsit pontatlan leszek az eseményekkel kapcsolatban.
Rentai Renáta - mint azt már a neve is sugalja - elég egysíkú lány, határozottan felszínes, és teljesen két-dimenziósan látja a világot. Nála valami vagy ciki, vagy menő, köztes állapot nincs. Egyébként nem buta lány, de nem is egy született zseni, mint ahogy az be van állítva, de ez tulajdonképpen nem baj. A baj a fent említett nagyon bosszantó felfogásban rejlik, ami - igaz ami igaz - rengeteg tinilány jellemzője.
Kifejezetten kedveltem azonban az "összecsapásait" Vladárral, a rajztanárral, amikből egyértelműen ő jött ki vesztesként, és az irodalmi megjegyzései is szimpatikusak voltak.
Virág nagyjából úgy van jellemezve, hogy buta és emós. Ebből a butával viszonylag egyetértek, de az emóst nem tudom alátámasztani, mivel öltözködési és zenei stílusán semmi más nem utal erre. Tudom persze, hogy ez igazából egy korstílus, de ha ez egy fő jellemvonás, akkor legyen valami alapja is. Emellett Virág művész, ez az egyetlen, amihez valójában ért, de ez nem igazán baj, sőt.
Arnold egyszerűen könyvmoly, túl komoly és analitikus. Vagyis Reni ezt az oldalát látja, mert valahogy nem hiszem, hogy ez a karakter kimerül ennyiben. Bár az is lehet, hogy egyszerűen túl sokat akarok, tekintve, hogy ez a srác volt a kedvenc szereplőm az egyész könyvben. Nagyon örülnék egy ilyen barátnak, akivel mindenről lehet beszélgetni.
A Cortez körüli őrületet bevallom, nem igazán értem. Oké, ő a történet szépfiúja, de ennyiben marad a jellemzése, Reni meg csak csorgatja utána a nyálát, anélköl, hogy ismerné. Elfogadom, van olyan - főleg ebben a korban -, hogy valaki egyszerűen vakon hisz abban, hogy azt a személyt, aki történetesen nem is igazán érdeklődik iránta, neki teremtették.
Viszonylag nagyobb beszélőszerephez jut még Kinga, akit szintén kedveltem - név kötelez -, bár meg nem tudom mondani, mivel is szimpatizáltam igazán a jellemében, de a versenyszelleme néha engem is elért.
És akkor most jöjjön az igazi feketeleves: Mégis mi a jó fenét sugall ez a könyv a fiataloknak (nem mintha én valami aggastyán lennék, éppen ellenkezőleg)?! Mert az szép és jó, hogy egy osztálynak feltételek nélkül össze kell tartania, ez így is volna rendjén, de akkor hogy a csudába jön ehhez az az aprócska tény, hogy a fél könyvben egy duci és egy fogszabályzós lányon köszörülik a nyelvüket a szereplők. Tudom, hogy van ilyen a való életben, és én is mondtam dolgokat, amikre nem vagyok büszke, de akkor sem kéne az embereket ilyen egysíkúan; cikinek, vagy "kúlnak" beállítani.
A végére hagytam a könyv legjobb összetevőjét: a humort, mert az van itt bőven; igazából ezért volt érdemes elolvasni a könyvet, ugyanis nem egy-kettő igazán felhőtlen pillanatot okozott olvasás közben.
Kedvenc idézet: "– Látszik, hogy nem vagy egy észlény. Az ujjnyomok meglátszódnak. A vonalzó szabályos nyomot hagy az arcon, kipirul, ráadásul a csípős fájdalomtól könnybe lábad a szem, ami fáradt, beteg hatást kelt.
Mosolyogva figyeltük, ahogy Kinga csapkodja Ricsi arcának mindkét oldalát. Azt hiszem, még élvezte is. Mármint Kinga. De a lényeg, hogy a kémiaterembe érve Ricsi arca lángolt, a szeme fátyolos volt, és amikor rájátszott azzal, hogy bágyadtan bámul és nyakig felhúzza a pulcsiját, totál eredeti hatást ért el."
Összességében:
Alapötlet: 5/4
Kivitelezés: 5/4 (csakis a humor miatt)
Szereplők: 5/3

Kertész Imre: Sorstalanság

Alapok: A Budapesten élő Köves György édesapja megkapja behívóját az egyik náci munkatáborba, így a férfit kellően elbúcsúztatja a családja. Pár hét elteltével Gyurka munkát kap Csepelen egy gyárban, így segíteni tud mostohaanyjának. Egy nap munkába menet azonban a rendőr leparancsolja az összes zsidót, így hősünket is, és elvezényeli őket további utasításig. Az utasítás pedig világossá tesz mindent, vagy most jelentkeznek önként munkatáborba, vagy később viszik el őket - akaratuk ellenére, rosszabb körülmények közt. Az elbeszélő úgy dönt, hogy társaival elindul, először Auschwitzba, ahonnan csak a fizikailag munkaképesek jutnak tovább Buchenwaldba, illetve Zeitzba. Gyurka a zeitzi munkatáborban ismeri meg Citrom Bandit, aki egyetlen barátjává válik, és segít neki eligazodni a táborban.
Vélemény: Nehéz megmondani, milyen is a könyv valójában. Tragikus? Apatikus? Lenyűgöző? Érdektelen? Nem, tényleg nem tudom megmondani. Azt viszont elmondhatom, mi volt az érzésem olvasás közben, hogy mi az őszinte véleményem.
Nos, mivel őszinteséget ígértem, kezdeném azzal, hogy nagyon untam az elejét, és szinte dührohamot kaptam minden oldal után - ilyen érzéketlen, jellemtelen főhőst nem minden nap lát az ember, vagy eddig sikerült őket kerülgetnem. Aztán ott a történet vezetése, ugyebár azt várnánk, hogy egyenletes iramban telik az idő majd, ám ehelyett az első fele egy rendkívül lassú felvezetés a második fele meg - némi szenvedés és halálközeli állapotok után - egy hirtelen lezárás.
Be kell valljam irodalmi szempontból cseppet sem volt élvezhető számomra az előadásmód, de valahol, az érzéketlenség mélyén megláttam azt a drámaiságot, amit valószínűleg nyújtani akart a könyv. A szereplők teljes mértékig felejthetőek, de nem az ő egyéni tragikus sorsuk volt a középpontban, hanem egyszerűen a tábor egésszének élete. A változások, amik végbennek egy emberben.
A legsokkolóbb talán maga a hétköznapiság, a fásultság, az unalom és az érdektelenség, ami a rabokat egy idő után jellemzte. Mindegyiket, nem csak a zsidókat.
A főszereplő magyargyűlölete - bár nem volt intenzív, mégis - zavart, de végső soron meg lehet ítélni. Bár ettől úgy éreztem, mintha Kertész Imre az egész országot kívánná a föld alá, ám, ha jobban belegondolunk, ez ugyanúgy érthető, csak éppen nem könnyen elfogadható.
Olvastam - és hallottam - vitákat arról, hogy megérdemelte-e Kertész az irodalmi Nobel díjat, vagy sem. Szerintem nem rajtunk áll, hogy ezt eldöntsük. Személy szerint úgy vélem, hogy az ilyesféle díjazás túlságosan is szubjektív ahhoz, hogy mindenki egyetérthessen vele. Ha nekem kellett volna döntenem, valószínűleg nem kapott volna díjat, mert nálam túl sokat számít, hogy élvezhető legyen egy könyv, de az én véleményem lényegtelen.
Maga a cím egyébként kissé elvont hangzású, de a végén egy filozófiai eszmefuttatás révén rájön az olvasó, miért is illik ez a cím a könyvhöz.
Kedvenc idézet: "szeretnék kicsit még élni ebben a szép koncentrációs táborban" (Ez az idézet annyira tetszett, hogy nevetnem - és magyarázkodnom - kellett)
Összességében:
Alapötlet: 5/4 (ez kegyetlenségnek tűnhet, de szerintem túlzottan megleckéztető akart lenni. Ez a magánvéleményem.)
Kivitelezés: 5/4 (lassú, unalmas, néhol barokk körmondatok rohanják le az embert, de végsősoron nemes célt szolgál)
Szereplők: 5/3 (irreleváns jellemük volt)

(Az utolsó pár oldalát egészen élveztem, de egyébként csakis a tragédiája miatt lett 5/4)

Gail Carriger: Soulless - Lélektelen

Alapok: Alexia Tarabotti kisasszonyt bottal verte a sors: nem elég, hogy eszes, vénlány és lélektelen, de azt is örök életére el kell viselje, hogy az apja olasz származású volt, így bőre sötétebb, orra hangsújosabb, csípője és melle nagyobb, mint azt a tizenkilencedik század végi divat megkívánta. Igaz, az emberek toleránsabbakká váltak, megtanulták befogadni a természet felettit, de Miss Tarabottival nem tudnak mihez kezdeni az angol urak és hölgyek. Na de mi történi akkor, ha egy neveletlen, rosszul öltözött ráadásul sejpítő vámpír rátámad Alexiára, anélkül, hogy bemutatták volna őket egymásnak, és a hölgy véletlenül szíven találja szúrni őt a hajtűje és hőn szeretett napernyője segítségével? A helyszínre érkezik a NYIHA vezetője, Lord Conall Maccon, a londoni farkasember-falka alfája, s hamarosan kiderül, hogy a vámpí törvénytelenül lett átváltoztatva, nem tartozik egyetlen bolyhoz sem, de nem is tudnak kóbor királynőről. Felmerül tehát a kérdés, hogy akkor ki változtatta át azt a személyt, és mi célból, sőt hogy volt egyáltalán képes erre? De minden kérdés közt a legfontosabb, hogy mégis miért mutat szerelmi jellegű érdeklődést Lord Maccon Miss Tarabotti iránt?
Vélemény: Egy részt el se lehetett szakítani ettől a könyvtől, más rész napokba - vagyis több, mint egy hétbe - telt, hogy összeszedjem magam annyira, hogy véleményt írjak róla. Hogy miért? Mert annak ellenére, hogy nagyon élveztem, és az egekig tudnám magasztalni megláttam a hibáit is.
Alexia Tarbotti kisasszony természeten túli - vagyis lélektelen - mivoltának köszönhetően semlegesíteni tudja a természet feletti lények képességeit, így se vámpír se vérfarkas nem tud neki hagyományos, fajtájukra jellemző módon. Maga a hölgy egyébként kiterjedt tudományos jellegű érdeklődési körrel rendelkezik, és igencsak modern nézeteket vall.
Lord Maccon kicsit olyan, mint egy egy mogorva pokróc és egy kölyök kutya keveréke; határozott modora mindenre kiterjed, de néha megfeledkezik magáról, vagy az illemről - esetleg mindkettőről, és ilyenkor általában Alexia fenekén köt ki a keze.
Lord Akeldama a világ legkülönösebb vámpírja: rajong a rokokkó divatért, bőbeszédű, és szerelmi érdeklődése saját nemére korlátozódik. Komolyan nagyon kedveltem ezt a drága vérszívót.
A történet legerősebb vonása az ellenállhatatlan humor, ami csak azt nem nevetteti meg, aki nem tud mosolyogni a finom angolhumoron, ha nincs teletűzdelve mindenféle káromkodással.
A természetfelettit is más megvilágításbahelyezi az írónő; a vámpírok például kaptárhoz szerű bolyokba rendeződve élnek, a farkasemberek csak telihold idején veszítik el teljesen a kontrollt önmaguk felett, de bármely éjszaka alakot tudnak váltani (ami fájdalommal jár, de ez viszonylag elviselhető). No meg ezelőtt lélektelenekről se hallottam, se az átváltozáskor várható túlélési esélyeket se magyarázták még sehogy. Ez az újítás, de a szokott elemek megtartása mellett nekem nagyon tetszett.
A romantikus szál is lényeges szerepet kap, a történet szinte el is törpül mellette, és ez, valamint az ebből adodó apró problémák voltak amik szemet szúrtak. Példa képpen kiemelném, hogy a nagy harcjelenetben miért éppen egy félholt vámpír ment meg mindenkit, vagy mikor hőseink be vannak zárva egy cellába, miért a romantikus kalandjuk izgatja őket (oké, ezt azért még megértem). De ami igazán zavart - a többi mellett el lehet menni egy szemöldök-rándulással -, hogy úgy tűntetik fel, mintha a főhősnő kinyomozta volna a rejtélyt, pedig valójában nem. Tény, hogy sok minden összeállt az agyában az esetről, de megfejtenie nem sikerült - ezt már a véletlennek köszönheti.
Félreértés ne essék, nagyon élveztem ezt a regényt, és amint tudom elolvasom a következő kötetet is, de a hibái mellett nem tudtam elmenni, sajnos.
Kedvenc idézet: "Hogy egy efféle kikentkifent társaság mit keres egy könyvtárban, az rejtély. Alexia úgy sejtette, bizonyára a kártyaszobát keresték, de alaposan eltévedtek, viszont emiatt neki most úgy kellett tennie, mintha ő is csak most fedezte volna fel a kimúlt vámpírt. Lemondóan vállat vont tehát, felsikoltott, majd ájulást mímelve összecsuklott."
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/4
Szereplők: 5/5

 (Hivatalosan is szőrösszívű, mazochista ember lettem.)

Dan Wells: Partials - Részben ember

Alapok: A világ tizenegy éve végetért. Egy maréknyi ember élt túl egy halálos vírust, az RM-et, ami az emberiség 99,98 százalékát elpusztította. Tizenegy éve nem született rezisztens gyermek - a csecsemők maximális életkora négy nap. A Remény törvény arra kötelezi a tizennyolc év feletti nőket, hogy minél gyakrabban essenek teherbe és szüljenek, hátha egyszer egy egészséges gyerek születhet, de ez mindeddig nem járt sikerrel; a kormány lejjebb akarja vinni a korhatárt.
Ebben a világban él a tizenhat éves orvos Kira, aki már nem bírja elviselni a csecsemők halálát. Tudja, hogy a korhatár csökkentésével a kormány nem ér el semmit, ami előremozdíthatná a kutatást a gyógymód felé. A lány egészen meglepő, új ötlettel ál elő, mikor megtudja, hogy barátnője terhes: meg akarja vizsgálni a bolygón élő immunis faj egyik képviselőjét, azon faj tagját, amelyet húsz éve az emberek fejlesztettek ki. Egy olyan egyedre van szüksége, aki abból a fajból való, amely kifejlesztette az RM-et, és ezzel kiírtotta az emberiség legjavát. Szereznie kell egy Részlegest.
Vélemény: A könyv nagyon erősen indít - egy kisbaba halálával. Végigkövetjük, ahogy a szülészeti ápolónők közönyösen, fásultan jegyzik fel az adatokat a csecsemő egészségi állapotának romlásáról, és szemtanúi lehetünk az anya fájdalmas kiáltozásának, aki csak a halott gyermekét szeretné a karjába venni.
A világ, amit Dan Wells lefest könyörtelen, szívszaggató és kíméletlen. Az emberek két csoportra szakadtak, egymás ellen kűzdenek, közben a kormány politikai játszmái egyre diktatorikusabbak; elhitetik a néppel, hogy amit ők tesznek az jó és a Remény törvény szükséges a faj újjáélesztéséhez.
Kira ötletét a szenátorok azonnal elvetik, túlságosan is erős bennük a félelem a Részlegesek iránt. Csak egy pestisbébinek juthat eszébe ilyen vakmerő őrültség, csak egy olyan ember képes feltételezni, hogy a Részlegesekben megtalálhatja a gyógymódot, aki már így is a létező világok legrosszabbikában nevelkedett, aki túl fiatal volt még, amikor mindent elveszített.
Kira sikeres akciója után azonban olyasmiket tud meg a vírusról és saját magáról, ami megváltoztatja eddigi gondolkodásmódját. Ha nem a Részlegesek fejlesztették ki az RM-et, akkor a ParaGen - a Részlegeseket megalkotó cég - lehet érte a felelős.
Nagyon szimpatikusak voltak a szereplők; valódi emberek - ill. Részlegesek - voltak az elejétől a végéig. A főszereplő Kira lány létére nem nyavajog mindenfélén, amikor a küldetésére kell figyelnie. Bántja ugyan Marcus viselkedése, de ha cselekednie kell, nem habozik.
Samm, a Részleges, akiről nem tudunk meg annyit, amennyit akarunk, de ha minden igaz a következő kötetben viszontláthatjuk. Azt minden esetre meg kell hagyni, hogy kitartó, és ugyanúgy meg akarja menteni a saját faját, mint Kira az embereket.
Egyesek szerint túl sok volt a virológiai fejtegetés, de ez szükséges - és megjegyzem érthetően előadott - volt. Egy olyan világban, ahol az emberi faj maradéka önmagát emészti fel, nem lehet lassú történetre számítani.
A könyvben megjelenik a politikusok vasmarka is, a totális kontroll szükségessége pedig valamelyest megkérdőjeleződik. Weels nem fest vidám jövőképet elénk, de hűen visszaadja, hogyan is reagálna az emberiség egy ilyen csapásra. Én nem szívesen élnék ilyen világban.
És egy nagy pozitívum, hogy szó esik más kiontinensekről is, bár csak azt engedi sejtetni, hogy Long Islanden kívül mindenhol máshol megszűnt az élet - az RM és az erőmű-robbanások miatt -, örülök, hogy az író nem felejtette el, hogy nem csak Amerika létezik.
Kedvenc idézet: "A 485GA18M számú újszülött 2076. június 30-án, reggel 6 óra 7 perckor halt meg. A kislány három napot élt. Az embergyerekek átlagos élettartama a Szakadás óta ötvenhat óra volt.
Már nevet sem adtak nekik." (Így kezdődik a regény)
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5

Kerstin Gier: Smaragdzöld

Egy-két éve olvastam az előző két részt, azokra nézve spoileres lesz ez a bejegyzés.
Alapok: Gwendolyn Shepard már két hete képes utazni az időben, és pontosan ennyi ideje ismeri időutazó társát Gideon de Villers, aki épp most törte össze a szívét. De Gwen nem engedheti meg magának, hogy nagyon összezuhanjon: rá kell jönnie, mit rejtett el nagyapja az ő számára, hogy megfejthesse a gróf valódi tervét. Gideon a Paultól kapott iratok alapján már megtalálta ez utóbbira a választ: ha a vérkör teljes lesz, a gróf elnyerheti a halhatatlanságot, amely csak addig tart, míg Gwen meg nem születik. Valószínű tehát, hogy a múlt és jövő összejátszása alapján a gróf már köztük él, a jelenben, és célja nem más, mint Gwen halálával visszaszerezni a halhatatlanságát.
Vélemény: Cukros, mint mindig, de az ilyesmi is elkél néha az ember lányának. De hogy a lényegre térjünk: ez a kötet volt a trilógia legjobbja - szerény véleményem szerint - annak ellenére, hogy ilyen sok szivárványt hányó unikornist egy helyen - elsősorban a befejezésnél - még nem láttam. És mégis végig élveztem.
A könyv minden cukormázosságra ellenére reális és humoros karakterekkel találkozunk végig, aminek drámainak kellett lennie, az drámai volt, úgyhogy nem lehet komoly panaszom a könyvre. Illetve mégis van egy apróság, amit kiemelnék, - nem rontotta az olvasási élményt, mert mellette ugyanúgy szórakoztam, de azért piszkálta a csőrömet - az a halhatatlanság. Nem fogom tovább boncolgatni, mert hatalmas spoiler lenne, de azért zavart.
A szerelmi szál, ami legalább olyan hangsúlyos, mint a történeti szál, viszonylag a realitás talaján marad, mert azt töbször is hallhatjuk, hogy ebben a románcban azért nagy szerepük van a hormonoknak. Persze ez ettől még szerelem-féleség marad, de olyasmi, ami igazán erre a korosztályra jellemző.
És ha már méltattam a szerplőket, nem ártana, ha be is mutatnám őket, kezdve a bájos nagyszájú Gwennel, a Rubinnal, aki bezárja az időutazól vérkörét. Remek humorral kezeli a dolgokat, amikor éppen nem "szobaszökőkúttá" válik, és sír, mint egy gyerek.
Gideon, a Gyémánt kemény fejű, de jó szándékú, kedves fiatalember, aki láthatóan fejlődött az első kötet óta.
Sain Germain gróf gonosz, ahogy annak lennie kell, az ember szinte azért szurkol, hogy Gideon vagy Gwen saját kezűleg intézze el.
A kedvenc szereplőm azonban egyértelműen Xemerius, a szellem-evő vízköpő démon. Egyszerűen felejthetetlen, ahogy kommentálja az eseményeket, nem lehet nem szeretni.
A történet ebben a kötetben vált a legcsavarosabbá; a kérdéseinkre megtudjuk a választ, Gwen rájön, amire mi, olvasók már rájöttünk, és arra is, ami nekünk új. Az idő elvarratlan szálai helyreállnak, és olvashatunk arról a bizonyos báli csókról is - ezúttal az idősebb Gwendolyn kommentálásában.
Ha az ember már belekezdett az Időtlen szerelem sorozatba, vétek lenne kihagyni ezt a kötetet.
Kedvenc idézet: "Xemerius drámaian a mellkasára tette a mancsát. - Máris mész? De hisz messze még a reggel.
- Jaj, fogd már be, Júlia! - morogtam, és erősen a tűre nyomtam az ujjamat."
Összességében:
Alapötlet: 5/4 (a halhatatlanság...)
Kivitelezés: 5/5 kicsi csillaggal
Szereplők: 5/5

Stephenie Meyer: A burok

Alapok: A Földet egy idegen, parazita faj, a Lelkek foglalták el, mely az embereket gazdatestként használja. A bolygón már csak pár ellenálló maradt, akik bármit megtennének azért, hogy önmaguk maradhassanak. Az ellenállók közé tartozik Melanie is, aki a Hajtók elől mentve tudatát beleveti magát egy liftaknába. Öngyilkossági kísérlete nem jár sikerrel, testébe ültetik Vándort, a Lelket, aki eddig nyolc különböző bolygón élt már, és sosem volt képes megállapodni. Az emberi érzések, emlékek letaglózzák Vándort; ilyet még egyik gazdatestében sem élt még át. De a legfurcsább az, hogy Melanie nem tűnt el, hanem ő is ott maradt agya egy zugában, és képes kommunikálni vele. A lány emlékeivel állandóan rohamozza: egy férfit lát álmaiban - illetve a lány emlékeiben - , Melanie szerelmét, Jaredet, és egy kisfiút, akit meg kell védenie a Lelkektől. Vándor úgy érzi nem képes már elviselni ezeket az erős érzelmeket, de a végén már abban sem biztos, kinek az érzelmei ezek? Lassan ő is beleszeretett gazdateste társába, és anyai gondoskodással gondol Jamiere, ezért elindul, hogy nagybátyjának - Mel nagybátyjának - útmutatása alapján felderítse, hol találhat rájuk, az emberekre, akiket mindennél jobban szeret.
Vélemény: Sokkal jobb ez a könyv, sokkal többet ad, mint azt az írónő eddigi munkássága miatt remélhettem. Ilyen pozitívan szerintem még könyvben nem csalódtam.
Kezdjük ott, hogy a szereplők - végre! - nem két dimenziósak, nem jók, vagy rosszak, mindenkinek személyisége, hibái vannak.
Vanda, vagyis Vándor jószándékú, ártatlan lány (maga a Lélek is nőnemű), nem szívesen árt másoknak, de ez a legtöbb Lélek sajátja. A különbség közte és fajtársai közt az erő, az igazi önfeláldozásés a belátás. Szöges ellentéte Melanienak, a bátor, erős és harcias, mégis egy idő után az egy testbe zárt tudatok szövetségessé, barátokká válnak.
Jamiet minden olvasó a szívébe fogja zárni, olyan kedves, ragaszkodó, és megértő - vagy legalább is reménykedő. Kicsit hasonlít Jebb bácsira a tekintetben, hogy széles látókörűen gondolkodtak és rendkívül optimisták. Vagyis Jeb bácsi a felszínen optimistának tűnik, de emellett jól látja a tényeket.
Jared dühös, ami érthető, de az indulata csak hosszú idő múltán csillapodik, mikor rájön, hogy nem csak Vandát, hanem Melt is bántotta. Ezek után másként nézi Vandát is, felfedezi bátorságát, akaraterejét, és lassan megszokja.Jared meglehetősen pragmatikus, nem jár a fellegekben, és nehezen hiszi el ténylegesen, amit hinni akar.
Ian kíváncsi, majd végelmezővé és megértővé váló férfi, tipikusan az a fajta lassú víz ami mindenképpen partot mos egy idő után. Szépen változik meg a véleménye a lelkekről, és kiderül, milyen empatikus. Bátyja ennek mondhatni az ellentéte, de Kylenak is megvannak a saját okai.
Doki olyan fajta orvos, aki a gyógyításért lett az, nem pedig a kihívás kedvéért. Bár lassan belerokkan, mégis képes ölni, hogy egyszer életeket is menthessen.
Külön pozitívum, hogy az írónő nem félta szereplőihez nyúlni, megkínozni őket, vagy hagyni, hogy meghalljanak, így minden reálisabban hatott.
Igen, van a történetben romantikus szál, és nem elhanyagolható, de ez nem von le a könyv értékéből, mert nem csak ez az, amiről szól, hanem olyan kédrésekre keresi a választ, hogy mi tesz minket emberré, milyenek vagyunk mi, emberek közösségként és egyénként. Betekintést nyújt abba, hogy minden éremnek legalább két oldala van, és nem szabad elfelejtenünk minden szemszögből megvizsgálni.
UI. Egyedül a végével nam vagyok teljesen megelégedve, de semmi sem lehet tökéletes.
Kedvenc idézet: "Azt mondtam, hogy az élet és a szerelem megy tovább. De miért? Nem szabadna nekik."
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5

(Kap egy kis csillagot, mert az embert nem minden nap érik ilyen pozitív csalódások)

Agatha Christie: Az alibi

Kedves Mrs. Christie! Örömmel jelenthetem, fejlődöm! Bár ezuttal sem voltam biztis a gyilkos kilétében, az egyetlen, ami nem hagyta összeállni a képet az volt, hogy mások gyanakodtak erre a személyre. Így, utólag belátom, hibáztam. Legközelebb jobban igyekszem.
Alapok: Mrs Argylet két évvel ez előtt meggyilkolták, a feltételezett gyilkost - a nő egyik nevelt fiát - letartóztatták, és a férfi a börtönben életét vesztette. Ám egy végzetes napon egy idegen jelenik meg a ház küszöbén, és szilárd alibit biztosít a család fekete bárányának. Viszont az Argyle família nem egészen úgy reagál a bejelentésére, ahogy azt ő várta volna - öröm helyett harag, gyanakvás és félelem ébred bennük, hisz, ha nem Jacko, a bűnöző hajlamú fívér követte el a bűntényt, akkor közüllük kellett legyen valaki. De mégis ki lenne képes elkövetni egy gyilkosságot, és kinek volt indítéka?  Talán a másik fiú, Micky tette, aki mindig dühös volt örökbefogadó anyjára? Vagy Mr Argyle, a mellőzött férj, vagy az ő fülig szerelmes titkárnője végzett az asszonnyal? Vagy Mary, aki szabadulni akart a családi házból, esetleg Hester, akinek elege volt nevelőanyja tévedhetetlenségéből? Vagy a svéd masszőrnő nem kedvelte annyira Mrs Argylet, mint azt mindenki hitte? És ott van még az a titokzatos félvér lány is, aki talán tud valamit, amit nem mond el. De vajon ki követte el a gyilkosságot?
Vélemény: Mással is előfordult már, hogy annyira nem akarta, hogy valaki bűnös legyen, és valaki más igen, hogy hajlandó volt az utolsó pillanatig nem figyelembe venni, amit a bizonyítékok sugalltak? Mert velem ez most így történt; neveket nem mondok, mert az spoiler lenne, de szerintem nem vagyok egyedül azzal a rossz szokással, hogy a gyanús embereket jobban akarom felmenteni, és az unszimpatikusokat gyanúba keverni igyekszem. Most is ez volt, és ez okozta nyomozói bukásom - megint.
A könyv legnagyobb erőssége a karaktereiben rejlik, és az állandó gyanakváson. Agatha Christie remekül megmutatta, mit művel az emberi kapcsolatokkal, mit tehet egy családdal, ha tudják, nincsenek biztonságban, és egymásra gyanakszanak. Az olvasó akarva akaratlanul - legalábbis én bizos így voltam vele - azon kezd el töprengeni, hogy a közvetlen környezetében vajon van-e olyan személy, aki képes lenne gyilkosságot elkövetni. Lassan nem csak a szereplők, hanem én is paranoiás leszek.
Hadd ejtsek pár szót Mrs Argyleról, az örökbefogadóról. Látszólag egy jótékonykodó, kedves nő, akit senki se akarhatna megölni, de ha a felszín mögé nézünk, mindenkinek volt oka, hogy eltegye láb alól. A férje nem tudott megbékélni azzal, hogy Rachel nem szentelt rá alég figyelmet, minden gonolatát a gyerekek töltötték be, és rá már nem maradt idő. Gwenda Vaughan a szerelmes titkárnő se kedvelte soha munkaadója feleségét, és tudta, hogy szerelme nem érhet révbe, míg a nő él. Mary Durrant egyszerűen nem akart a házban maradni, pedig anyja ezt látta volna a leghelyesebbnek, de halálával minden gondja - még az anyagiak is - megoldódtak. Micky mindig is gyűlölte örökbefogadó anyját, és vissza akart menni az édesanyjához, aki ellökte magától. Hester lázadt az anyja ellen, elege volt abból, hogy mindig mindenben Mrs Argylenek van igaza, és néha azt kívánta, bár meghalna, bárcsak megölhatné. Tina egyszerűen hálás volt Rachel Argylenek, és bántotta, hogy meghalt. Kirsty pedig egyfajta ellenszenvet érzett az asszony iránt, mert nem tudott rendesen bánni a gyermekeivel, és mert nem értette úgy őket, ahogy ő tette.
Mint említettem, a történet legerősem pontja a jellemábrázolás, a gyilkosság maga háttérbe is szorul egy időre, de Mrs Christie képes fent tartani a feszültséget; mindenki gyanús, mindenkinek volt oka és alkalma. De vajon ki KÉPES gyilkosságra?
Kedvenc idézet: "Szegény Pachel, aki annyi mindent meg tudott vásárolni... Nem önző módon, nem saját magának; aki nem kívánt gyerekeknek szeretetet, törődést, otthont tudott adni. Mindezeket megvásárolhatta nekik, de nem vásárolhatta meg a szeretetüket." (Az egyik legjobb gondolat a könyvben.)
Összességében:
Alapok: 5/5
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5

Agatha Christie: Az ABC-gyilkosságok

Kezdjük azzal, hogy nagyon sok időbe telt, míg rászántam magam, hogy megírjam ezt (idő közben újra fellapoztam a Tökéletes kémia 1-2-t és a DUFF-ot), mert egy csúfos kudarcról kell beszámoljak. Az én kudarcom - már megint...
Alapok: Hercule Poirot egy igen érdekes levelet kap egy titokzatos ABC nevű idegentől, aki felhívja a figyelmét Andoverre és a folyó hónap 21. napjára. Poirot, bár többször kapott már ilyen ártatlan leveleket, most igenis érzi, hogy valami rettenetes fog történni Andoverben, 21-én. Balsejtelme beigazolódik, mikor Alice Aschert, az idős trafikosnőt aznap holtan találják, mellette egy ABC néven elhíresült vasúti menetrend, Andovernél kinyitva. Nem sokkal később újabb levelet kap. Ezuttal Bexhillben készül lecsapni ABC. Az áldozat egy fiatal pincérlány Betty Barnard. A harmadik gyilkosságra Chrustonban kerül sor, Sir Carmichael Clarke, a vagyonos műgyűjtő veszti életét. De vajon meg lehet-e akadájozni a következő gyilkosságot? És ki a rettegett ABC?
Vélemény: Csúfos kudarcot vallottam - megint. Úgy néz ki, én nem tudom úgy használni a szürke sejtjeimet, mint Poirot, ugyanis Mrs. Christie ismét sikeresen lóvá tett. Lassan bebizonyosodik, hogy se jó bűnöző, se jó detektív nem lesz már belőlem, mivel mindenkire gyanakodtam (majdnem), csak az igazi tettesre nem.
De kezdjük a dolgot az elejéről: Andoverben egy idős hölgy volt az áldozat. Ha nem lett volna ott az a titokzatos levél, akkor az egyértelmű gyanúsított FranzAscher lett volna, a trafikosnő iszákos férje.
A második gyilkosság áldozata Betty Barnard egy csélcsap, beképzelt kis fruska volt. A tengerparton, a saját övével folytották meg. A leggyanúsabb személy ez ügyben a vőlegénye, Donald Fraser lenne, csakhogy a lány holteste mellett is egy ABC menetrendet találnak, ami a titokzatos gyilkos védjegye.
A harmadik halott egy igencsak vagyonos férfi volt, akit séta közben öltek meg. Minden jel arra utal, hogy ezt is ABC követte el, és nem Franklin Clarke, az Mr Clarke öccse.
Az áldozatok hozzátartozói összefognak, hogy kinyomozzák ki is lehet a titokzatos ABC, mi olvasók pedig megismerhetjük eközben Alexander Bonaparte Cust urat, aki érdekes módon mind Andoverben, mind Bexhillben és Churstonban ott volt a gyilkosságok ideje alatt, de látszólag a légynek sem tudna ártani. Azonban előfordul, hogy emlékezet kiesése van, epilepsziás rohamot kap, és nem tudja mit csinált eközben. Vajon ő követte el a szörnyű gyilkosságokat?
Annyit mondhatok, hogy akit érdekel, az olvassa el; nem vogja megbánni.
Kedvenc idézet: "Tisztelője
                                          ABC"
Összességében:
Alapötlet: 5/5 (sikerült megint átvernie, Mrs. Christie, de majd legközelebb...)
Kivitelezés: 5/5 (mint mindig)
Szereplők: 5/5

Takami Kósun: Battle Royale

Ma véget ért valami nagyszerű és csodálatos. Ma véget ért valami szörnyű és kegyetlen. Ma véget ért a Battle Royale.
Alapok: Adva van a Nagy Kelet-ázsiai Köztársaság egyik harmadikos, középiskolás (itthon ez a kilencedikesnek felel meg) osztálya; negyvenkét fiú és lány, akik már több, mint egy éve ismerik egymást, egymás ismertősei, barátai.És ennek az osztálynak részt kell vennie a Programon. Ez nem mást jelent, mint hogy huszonegy fiú és huszonegy lány kell egymással megkűzdjön életre-halálra, és csak egy győztes lehet. Hogy kicsit "érdekesebb" legyen, az osztály tagjai nyakörvet viselnek, ami azonnal felrobban, ha az illető tiltott zónába lép (hat óránként három zónából válik tiltott zóna), vagy akkor, ha huszonnégy óra telik el anélkül, hogy valaki meghalt volna. Sosem tudhatod, ki ment bele a játékba. Senkiben sem bízhatsz!
Vélemény: Nehéz megmondani, mit is éreztem olvasás közben, de sokszor azon kattogott az agyam, hogy mi (az én gimnazista osztályom) képesek lennénk-e ilyesmire. Az agyam azt súgta, hogy ez lehetetlen, de valami, mint valami rossz akaratú kisördög, folyamatosan elbizonytalanított. Meg tudnék bízni bennük?
És többek közt ez az, amiről szól a könyv, hogyan veszítik el a fiatalok a bizalmukat egymás iránt, és hogyan őrülnek bele a stresszbe.
A könyv egyik nagy erőssége a szereplőkben rejlik, igaz, hogy sokan vannak, de mindannyian egyediek voltak: volt itt naiv zenész, megfontolt zseni, egoista szerencsétlenség, nyugodt vezető, hacker és érzéketlen pszihopata.
Nanahara Súja (igen, magyarosan írva nagyon vicces neveik vannak) kezdetben rendkívül optimista, sőt mondhatni naiv, barátságos és a légynek sem tudna ártani, de a Program miatt veszít a pozitív hozzáállásából. Be kell vallanom nem értem mit is evett rajta az osztály lányainak fele.
Nakagava Noriko Sújához hasonlóan érzékeny, költői lélek.
A kedvenc karakterem egyértelműen Kavada Sogó volt, ez az okos, erős, bátor fiú, aki a tavalyi tartományi Programot is megnyerte (még az elején kiderül, és nem túl meglepő). Végig lenyűgözött, ahogy viszonyult Sújához és Norikohoz, ilyen gyengédséget nem is igazán várna el az ember. De persze mindennek oka van.
Aztán még ott volt Szugimura Hiroki, a szentimentális, kung-fuzó fiú, és Mimura Sindzsi a hacker, aki egyre inkább elveszíti a türelmét...
Hogy a lányok közül is kiemeljek valakit, megemlítemén Szóma Micukót, a kedvenc női karakteremet (beteges, tudom). Szóma élete hátborzongató, kegyetlen és erkölcstelen, ő maga pedig számító és rideg(nek tűnő). Sokkal hanarabb "elvesztette a lelkét", minthogy bekerült volna a Programba.
Ahogy olvastam sokszor eszembe jutott egy idézet Stephen Kingtől: "Ez az embertelen hely emberi szörnyeket szül". Éppen ez volt az egyik nagy bravúrja a könyvnek, megmutatta, hogy kire hogyan hat ez az egész, kit mi vezérel, miért akar túlélni, vagy miért nem.
Nehéz a könyvről nem dicshimnuszokat zengni, de hogy megfékezzem magam, megemlítenék valamit, ami bökte a csőrömet: túl sokszor szó esik arról, hogy kinek ki tetszik (általában véve mindenkinek Nanahara Súja). Lehet, hogy ez csak engem zavart, de nem tartottam odaillőnek. A másik apróság, hogy egyesek nagyon nem akartak meghalni, de ez inkább egyéni probléma Kirijamával szemben.
Ettől eltekintve nagy űrt hagyott maga után a könyv, élveztem, és féltem olvasni, féltettem a szereplőket (joggal, hiszen a többség meghalt).
Kedvenc idézent: "Ez itt a megvalósult fasizmus. Ilyen gáz helyet sehol másutt nem találsz a világon!" (Sindzsi rendszerről alkotott véleménye)
Összességében:
Alapok: 5/5
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5

Imre Viktória Anna: Kísértés Rt.

Alapok: Serene Nightingale (magyarul fülemüle, ami csak most három napnyi gondolkodás után jutott eszenbe) már öt éve dolgozik bérgyilkosként, s eddig ötvenhárom személy halálát okozta. Ettől eltekintve igazán kedves, bájos lány, aki a bölcsészkaron tanul filozófiát, vagyis egészen átlagos. Erre a lányra tesz fogadást a világot teremtő Anyaisten, Pandora és  az első bukott lélek, Lucifer, a döntőbírő pedig nem más, mint Maara, a kaszával a vállán mászkáló halál. A veresenyüket az nyeri, akinek sikerül a maga oldalára csábítania a Szirén néven elhíresült, fiatal bérgyilkosnőt. Az eszközök nincsenek meghatározva, így mindkét fél beleadhat mindent a cél érdekében. Hogy mi a tét? Az emberiség lelki üdve, és Pandora hálószobálya.
Vélenény: Nagyon sok szempontból érzelmi hullámvasút volt ez a könyv; volt, hogy a szerplőkről változott sokat a véleményem, volt hogy attól féltem túl korán láttam meg benne a potenciális kedvenc könyvet, és persze hagyományos értelemben is, volt hogy a sírás kerülgetett, majd hirtelen őrült mődjára felkacagtam (ez utóbbi sokkal többször fordult elő)-
Akkor essünk túl a szereplők rengetegén (tényleg elég sokan voltak, némelyik nevet alig sikerült megjegyeznem, és magamban csak annyit mondtam "Aha, M.").
Serene határozott, viszonylag jószándékú lány, aki ügyesen választja szét a mellékállását az átlag életétől. A elején nagyon kedveltem, ha nem is értettem, miért ezt az utat választotta, viszont a vége felé kezdett kicsit veszíteni az értékeiből a szememben.
Vincent, Serene bátyja nagylelkű férfi, aki szereti a hugát, és meg akarja védeni mindenféle rossztól. Tud Serene munkájáról, sőt - bíró létére - ő szervezte be, de mentségére legyen mondva, hogy csak jót akart. Egyébként nem rossz poénforrás.
Lucifer meglepően megértő, ám körmönfont alak, látszólag hagyja, hogy Serene döntsön, de a háttérben sok szálat mozgat ő. Egyébként ő is nagyon humoros figura, ahogy esetlenkedik néha.
Pandora, a világmindenség Anyaúristene rendkívül naiv, érzelmes, kissé gyermeteg és rettentően vágyódik a szeretetre, mind gyermekei, mind Lucifer irányából.
Maara nagyon jópofa karakter, sőt az egyik legjobb (megjegyzem, hogy kábé innentől kezdődik a legjobbak listája, ami nem lesz túl rövid). Nagyon szerettem a beszólásait, és egyszerűen azt a különös hangulatot, ami áradt belőle.
Theo olyan kis aranyos karakter volt a szememben, de az ördögűzős jelenete volt a legjobb mind közül.
Anachel egyszerre volt vicces és elszomorító angyal. Menyasszonya, Jill volt az a szereplő, aki miatt tényleg közel sodródtam a síráshoz, valamiért nagyon szurkoltam neki, hogy... nos életben maradjon.
Melpomené pont ellentétes kariert futott be, mint Serene, őt a végére szerettem meg igazán.
Nagyon kedveltem igazából minden démont és angyalt, de az abszolút kedvencem nem is lehetne más, mint Phaniel, a méltán elhíresült Őrült Mészáros, na és persze a felesége iránti rajongása sem volt semmi.
De, hogy a történetről is essen szó, és ne csak a szereplőket méltassam: egyszerűen lenyűgöző, egyszer se áll le, folyamatosan fenntartja az érdeklődést - és a röhögést. Mert a regény legjobb tulajdonsága nem más, mint a humora, amihez foghatót nem mindennap talál az ember. Igaz a vége felé már egyre kevesebb humoros pillanatot kapott az olvasó, de még így akadtak mosolygós pillanatok, bedig elég drámai esmények zajlanak közben.
Apropó vége: ezzel volt egyedül problémám a könyv során, ugyanis bár nagyon sejtettem, hogy mi lesz a vége, mégsem így képzeltem el; nem hittem volna, hogy Serene ez alapján dönt majd (és igen, az atyát is sajnáltam).
De mindent összevetve nagyon szerettem a könyvet, egyedül a vége miatt nem kapja meg a csillagot, pedig hosszú ideje e volt a legjobb könyv, amit olvastam.
Ja, és mielőtt el nem felejtem: a kis képek a fejezetek elején egyszerűen imádnivalóak voltak. (A poszt végébe is felteszem majd a kedvenceimet.)
Kedvenc idézet: "– Ha már a halhatatlan szerelmespárokról beszélünk… – ráncolta a homlokát Lucifer –, jó ideje nem láttam az Őrült Mészárost. Kiküldetésen van?
Pandora elméjében megállíthatatlanul keringeni kezdett egy ismerős, kellemetlen érzés, hogy elfelejtett valamit, amit nem lett volna szabad. Nyelt egy nagyot, és felkészült a katasztrófára." (említettem már, hogy nagyon bírtam a Mészárost?)
Összességében:
Alapok: 5/5
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5

Stephen King: Ragyogás

Alapok: Jack Torrence gyógyult alkoholista - ha létezik egyáltalán ilyen. Előző munkahelyéről kirúgták, mert megverte az egyik tanítványát, így minden álláslehetőség után kap. Így kerül a több évtizedes Panoráma hotelbe, mint téli gondnok, feleségével, Wendyvel és öt éves kisfiával, Dannyvel.
Danny egy erős telepatikus képességgel született, úgy nevezett ragyogással, így érzékenyebb a természetfelettire, mint mások, és hamarabb megérzi, ha valami rossz történik. Amikor a Torrence család megérkezik a hotelbe rögtön erős késztetés lesz úrrá rajta, hogy meneküljön; az elnöki lakosztály falára fröccsent vért lát, 217-es szobában egy halott nő fekszik a fürdőkádban, egy álarcosbál képei és egyre csak kísértik a rémálmok. Csattanás, anyja véres teste a fürdőszobában, és a felé közelítő férfi véres ütővel.
Vélemény: Nagyon lassan olvastam, vagy inkább úgy kéne fogalmaznom, hogy sokszor letettem a könyvet, altalában hosszabb időre, és nem a rettegés miatt; az igazából csak a utolsó száz oldalon van jelen. Az igazság az, hogy a történet kicsit lassú volt.
Jack (ex)alkoholista, akit kísért a múltja: majdnem megölte az egyik diákját, és ok nélkül eltörte az akkor hároméves kisfia karját.Ez utóbbit felesége sose bocsájtotta meg neki. Érkezésük után az őrület fokozatosan veszi át a hatalmat elmélye fölött, s végül nem lesz más, mint a Panoráma elmeháborodott rabszolgája.
Wendy egyszerű nő. Szereti a férjét, de korábban komolyan elgondolkodott a váláson a férje alkoholproblémái miatt. A kisfiát is állandó, gondoskodó anyai szertettel veszi körül, de ugynakkor nagyon aggódik különös képessége miatt.
Akkor essen szó az eddig emlegetett különleges gyermekről, Dannyről is. Ő egy igazán lenyűgöző fiú; fiatal kora ellenére nagyon bátor, és néha tisztábban látja a dolgokat, mint a felnőttek. Szerintem egy kicsit túlságosan is érett a korához; talán hihetőbb lett volna, ha már legalább tízéves.
Eddig nem említettem - pedig kellett volna, hisz nagy szerepet játszik - Dick Hallorant. Eltekintve borzalmasan választott nevétől, talán ő volt a legkedvelhetőbb, legragyogóbb (úgy túnik szeretem az ilyen béna szóvicceket) karakter az egész könyvben. Gyönyörű volt, hogy életét kockáztatva rohant Danny segélykiáltására, pedig alig ismerte a fiút.
Egyenlőre ennyit a szereplőkről, és jöjjön a feketeleves: a fölösleges mozzanatok. Mert ezek voltak azok, amik miatt olyan könnyű volt számomra félretenni a könyet. Az jó, hogy mind Jack, mind Wendy múltjába és gondolkodásába betekintést nyerhetünk, így jobban megismerve a szerplőket, de voltak olyan visszaemlékezések, amire igazából semmi szükség nem volt, nem is igazán maradtak meg, és igencsak megkönnyítették a könyv lerakását.
Aztán ott volt még az elején az az orvos, akit hiába látogattak meg a szereplők, nem tudtunk meg semmit, nem építette tovább a cselekményt. Az ilyen fölösleges elemek közé sorolnám még azt a pár ágyjelenetet, amit  - igaz, nem részletekbe menően - megjelenített King. Kérdem én, az mit adott a történethez? Fölösleges sorokat.
Lehet, hogy a fentiek miatt úgy tűnhet, hogy nagyon utáltam a könyvet, pedig nem így volt. A végefelé alig tudtam már egy percre is letenni, annyira féltettem a szereplők életét. A Panoráma igazából nem ilyesztett meg annyira, mint a mozgo sövényállatok, de ettől még nem mennék a hotel egy kilóméteres környezetébe se.
Egyébként a könyv egyik erős oldala, hogy vesz egy viszonylag átlagos családot, pár szóval eléri, hogy az olvasó megkedvelje őket, aztán megkínozza mindannyiukat, hogy a végén csak néz ki az ember a fejéből, hogy ez ugye nem történt meg.
Összességében egy jó könyvet kaptam, lassú kezdéssel, de izgalmas befejezéssel és élő szereplőkkel.
Kedvenc idézet: "Van valami, amit egyetlen hatévesnek se szabadna megmondani a világon: az, ahogyan a dolgoknak lenniük kéne, és ahogy vannak, az szinte sose ugyanaz." (az epilógusból)
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/3
Szereplők: 5/5 (csak Jacket nem sikerült megkedvelnem)

Bertold Brecht: Kurázsi mama és gyermekei

Alapok: Kitört a harmincéves háború; Kurázsi mama három gyermekével, kis szekerével és portékájával sorra járja a táborokat. Az asszon azt gondolja, mindent tud a háborúról, amit csak tudni lehet és érdemes, egy valamit azonban saját kárán kell megtapasztalnia: a háborúból nem lehet adózás nélkül megélni.
A háború sorra ragadja el azokat, akiket szeret, míg végül nem marad mása, mint a szekér; magára marad a kiszolgált háború kellős közepén.
Vélemény: A háború kegyetlen dolog; sosincs igazán győztese és vesztese, hiszen mindkét oldalon sok az áldozat. A dráma viszont nem a háború áldozatainak állít emléket, hanem a mindennapi embernek, aki átvészeli azt.
Kurázsi mama túlélő típus, bármihez képes idomulni, nincsenek igazán elvei, elvégre a háborúból él meg. Bár azt mondja, hogy a gyerekeit meg akarja óvni, mégse érzem, hogy tényleg igazán próbálkozna, sokkal inkább hajtja a pénzsóvárság, mint a családi szeretet.
Kattrin volt egyértelműen a kedvenc szereplőm az egész könyvben, pedig végig egy szót se szól. Ő a hőse a drámának, vagyis a hősies alak, tele emberi érzésekkel.
Stüsszi és Eilif számomra semleges szereplők voltak, nem tudtam kedvelni, vagy sajnálni őket. Bár azt be kell valjam, hogy Eilif ártatlanokkal szembeni erőszakosságát nagyon elítélem.
A háború mindenkiben nyomot hagy, de vannak olyanok, akiket nem lehet megváltoztatni. Ezek az emberek halnak meg elsőként. Azok akik alkalmazkodnak, behódolnak, azok túlélhetik, csak az a kérdés, hogy milyen áron?
Végeredményében pozitívan csalódtam a könyvben, sokkal jobban élveztem, mint vártam, mégis sok dolog volt, ami határozottan nem tetszett (gondolok itt Kurázsi mama reakcióira bizonyos esetekben). Brecht jól ábrázolja a szituációkat, de az embereket már annyira nem.
Kedvenc idézet: "Csak alszik." (ez volt az egyetlen jelenet, amikor elhittem, hogy Kurázsi mama tényleg anya)
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Szereplők: 5/3
Kivitelezés: 5/4 (gondolok itt pl. "Az őrség nyilván leszopta magát" -ra és hasonlólra, amik nem egészen illenek a dráma hangulatához.)