Rejtő Jenő: A fehér folt

Alapok: Van egy fehér folt az afrikai térképen, ami azt jelöli, hogy az a terület még nem tartozik semelyik európai gyarmatosító országhoz sem. Viszont Lungaország csak angol gyarmati-irányból közelíthető meg, és az angol érdekeltség van elsősorban jelen. Sir Halley külön engedéllyel bír ezen a területen, így csapatokat küldhat nyersanyagkutatásra.
Eközben Halley és a lánya közt folyamatosan "dúl a háború", mert az apa szerint egy húszonhároméves nőnek illene már férjhez mennie ahhoz a férfihoz, akit ő szánt neki. A felettébb makacs lány nem enged a szülői parancsnak, inkább elszökik a szegények közé. De mit kezdhet egy gazdag, soha nem nélkülöző lány a szegény-negyedben? Bajba keveredik, amiből egy rongyos csavargó húzza ki, és hirtelen azon kapja magát, hogy ez a csavargó az ő férje.
Vélemény: Minél több Rejtő-regényt olvasok annál biztosabb vagyok benne, hogy lassan a kedvenc íróim közt fogom számontartani. Hogy miért? A stílusáért, a humoráért, a szereplőiért, a történeteiért, egyszóval mindenért.
Liliant az író bedobta a mélyvízbe, de szerencsére a lány megtanult úszni, kis segítséggel. Megmutatta, hogy a körülmények olyan tulajdonságokat hozhatnak elő, amikről nem tudtuk, hogy bennünk vannak, vagy nem olyan formában ismertük őket.
Fred Marshall először szimpatikus volt, aztán nem kedveltem egy rövid időre, de testi-lelki felépülése után ismét megszerettem. Tetszett, ahogy viaskodik az érzéseivel, a bosszúvágyával, a testvérei iránti szeretete és a felesége által keltett érzések közt.
Bronson egy csuda figura, a legnagyobb humorforrása a könyvnek terjengős beszámolóival, és önmagának méltatásával.
A történet izgalmas, végig fenntartja az érdeklődést, és tényleg lehet aggódni a szereplők életéért.
Egyébként rövidke könyv (sajnos), gyorsan el lehet olvasni, és meg is éri.
Kedvenc idézet: "Pedig a hódítók tudják jól, hogy valamikor elkerülhetetlen lesz a pillanat, midőn a fegyver, az ész és a tekintély szuggesztiója dacára Európa szorító karja, amely fojtogatóan öleli át az Egyenlítőt, bénultan fog lehullani erről a féltekéről. Amit nem végezhetett el a hőség, a malária, a dús párák és a feje tetejére állt világ millió ellenséges életkörülménye, örök hűséges szövetségesei a bennszülötteknek, azt elvégzi majd az egyszerű lélektani átalakulás, amellyel a trópusi emberfajta egy napon tudatára ébred annak, hogy a fehér ember éppolyan mint ő, csak a bőre más színű..."
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5

Móra Ferenc: Rab ember fiai

Alapok: A török megszállás idejében járunk, Erdélyországban. Apafi Mihály fejedelemnek rossz álma volt, de a napja sem sikerült kellemesebben: Hajdár basa "arany szárnyú sólyommadarát" kéri a fejedelemtől. Útnak is ereszti Szitáry Kristóf urat, és két gyermekét; Ádámkát és Tamást, hogy vigyenek a basának egy sólymot, szárnyai alatt száz-száz arannyal. Útnak is indul a Szitáry család, ám út közben betérnek Piszliczár úrhoz, és a haszonleső görögnél töltik sz estét. Másnap Szitáry Kristóf egyedül megy el Hajdár basához, ám ott észreveszik, hogy a sólyom szárnyai alatt nem pénz, hanem rozsdás patkó csüng. A férfit tömlöcbe vetik, gyermekeit pedig megfosztják mindentől.
Tamás és Ádámka elhatározzák, hogy kiszabadítják édesapjukat, és ebben segítségükre van Pipitér, régi szolgájuk is, aki elvezeti a gyerekeket az Isten Szigetére.
Vélemény: Nem csalódtam nagyot, mert nem számítottam sokra. Ez az én egyéni nagy hibám, hogy nem szeretem a teljesen lapos, jellegtelen karaktereket. Felőlem lehet a történet unalmas, ha a karakterek jól kitaláltak, nem lehet olyan rossz. Ez se volt az, de egyik karakter se volt igazi számomra, talán csak Pipitér, akit az eszéért kedveltem meg úgy-ahogy.
De maga a könyv nem is igazán karakterközpontú, hanem az akkori bújdosó-világot akarja megmutatni az olvasónak, és ezt viszont jól csinálja.
Az Isten Szigetéről szóló leírások jók, bár az én ízlésemnek kicsit sok, és kevés egyszerre. Úgy értem, nem igazán tudta láttatni vele Móra a szigetet, tehát több képszerű elem nem ártott volna, viszont volt pár részlet, ami már tényleg sok volt nekem.
Egyébként a történet fővonala kiszámítható, de a Sárvárról szóló rész tényleg meglepett, az tetszett is.
A nyelvezete különös, kicsit régiesek a megszólítások, de minden világos és érthető volt.

Kedvenc idézet: "A láp téli álma mély és hosszú. Későn alszik el, de nehezen is ébred. Odakint már tavaszi ruhába öltözködnek a cseresznyefák, mikor a láp még csak a pilláit nyitogatja: a nádkórókon a száraz leveleket kiszorítják helyükből az elevenzöld, friss hajtások.

Hanem mikor aztán kimegy az álom a szeméből, egyszerre minden íze megelevenedik a tömérdek testű óriásnak, a lápnak. Forrnak, zubognak a vizek, sejtelmes hangokkal telik meg a levegő, csudálatos színeket lát a szem égen-földön: a láp lelke elárad mindenen."
Összességében:
Alapötlet: 5/5 (Szép gondolat bemutatni a régi, letűnt magyar-erdélyi kort)
Kivitelezés: 5/3 (Vékonysága ellenére több napba telt, míg elolvastam, mert untam, de lehet, hogy csak rosszkor talált rám)
Szereplők: 5/2 (Nem ezen volt a hangsúly)

Agatha Christie: A fogorvos széke

Alapok: Még a legnagyobb emberek is tehetetlenek, sebezhetőek a fogorvos székében, és egyszer mindenkinek oda kell ülnie.
Hercule Poirotnak fáj a foga, ezért elmegy Dr. Morley rendelésére. Ám még aznap délután, a fogorvost holtan találják. Minen jel arra mutat, hogy a férfi öngyilkos lett, de mégis mi oka lehett volna rá? Másnap az egyik kezeltje szintén meghal, az érzéstelenítő túladagolástól, amit a fogorvos adott be neki. Így már értelmét nyeri Japp felögyelő számára az eset, ám Poirot nem elégedett. Szerinte Dr. Morleyt megölték, méghozzá ugyan azok a személyek, akik Mr. Amberiotist is eltették láb alól, és talán egy másik páciens eltűnését is nekik köszönhetik.
Vélemény: Be kell vallanom, még egyszer se sikerült gyorsabban kibogoznom a szálakat, mint a krimi nagyasszonya által alkotott szereplőnek. Pedig olvastam már jópár könyvet Agatha Christietől.
A stílusát mindig is szerettem, és azt a csaros gondolkodást, és különös humort, amit minden művében megcsillogtat egyszerűen csodálom.
Poirot olyan, mint mindig, bár kissé öregszik már a köpcös kis belga zseni, de ettől még ugyanolyan nagy koponya, mint edig. És ugyanolyan.. nos öntelt is, de ő ettől lesz ilyen mulatságos.
A többi szereplő is nagyon hiteles, de inkább nem részletezném őket, mert valószínűleg azzal könyen elárulnám a gyilkost (akire egy percig se gyanakodtam).
Kedvenc idézet: "De figyelmeztetem: rám szüksége van a világnak. Nem egyszerűen csak a bőrömet akarom menteni. Szüksége van rám az országnak. És tudja, miért? Mert én becsületes ember vagyok, és a józan ész vezérel. Én sosem a magam malmára hajtottam a vizet."
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5

B. M. Grapes - Jóslatok hálójában

Alapok: Hot Hill egy nyugodt, unalmas kisváros, amit mindössze hatszáz fő lakik. Ada is csak két éve költözött ide a családjával, és a lányt csak az a tudat vígasztalja, hogy Daniel New Yorkban maradt.
Végzős évének első napján azonban olyasmi történik a kisvárosi  középiskolában: valaki megjósolja a jövőt! Innentől nincs megállás, Ada és két barátnője, Julie és Jess teljes erővel vetik bele magukat a nyomozásba. Idő közben felbukkan Ada régi ellensége is, hogy felzaklassa a kedélyeket.
De ki lehet a titokzatos jós? És ki JJ, akinek a monogrammja minden nap felbukkan a lista központi, harmadik helyén? És Ada vajon helyre tudja hozni a kapcsolatát a mostanra vonzóvá vált Daniellel?
Vélemény: Szerettem volna szeretni. De tényleg. Az alapjával nincs gond, jó ötlet volt az írótól ez a "Fekete özvegy" és jós szál, de nagyjából itt ki is merül a könyv pozitívuma.
Ada elméletileg logikus, okos lány, aki gyorsan rájön a feladatok nyitjára, és megoldja a Gordiuszi csomókat is. Az a baj, hogy csak elméletileg, mert gyakorlatban nagyon jól látszik, hogy valami nincs rendben vele. Mikor a legjobb barátnője súlyos balesetet szenved, akkor ő azon sopánkodik, hogy Daniel elhagyta. És olyan sokszor dugják az orra alá a tényeket, de akkor se veszi tudomásul, mert az ugye nem lenne logikus.
Daniel hasonló képpen egy marionett bábú; mert - sajnos, vagy nem sajnos - a földön nincs olyan tizennyolc éves fiú, mint ő, maximum a mozivásznon. Tökéletes úriember, aki évek óta (úgy, hogy két évig nem is látta, vagy beszélt vele) bele van zúgva egy lányba, aki - szépen kifejezve - nem mutat érdeklődést iránta, csak miután meglátja az új, vonzó külsejét. Na, kérem szépen, ilyen pasi a világon nincs.
Mrs. Bennett (akinek a nevéről mindig Lizi jutott eszembe a Büszkeség és balítéletből) volt ez egyetlen, viszonylag kedvelhető szereplő, de talán ő is csak azért, mert matektanárnő, én meg jó viszonyt ápolok a matekkal. Komolyra fordítva: ő se az igazi, inkább csak valami kétdimenziós alak, de neki volt egyedül esélye kijutni a síkból.
Jess, Julie, Edna és a többi karakter bár első ránézésre szimpatikus (értsd: akár lehetne belőle valami), de pár oldal után látszik, hogy ők is csak bábúk, akik rugdossák előre a történetet, mert az magától nem megy.
A szülők meg szinte jelentéktelenek voltak. Innen üzenem az írónak, vagy írónőnek (bár gyanítom nő az illető), hogy nem elég leírni azt, hogy "szeretem a szüleimet, és ők aggódnak értem", hanem érzékeltetni is kell valahogy. Meg persze kicsit több szerep se ártott volna nekik, mert sok minden kiderül a szülő-gyerek kapcsolatból.
A regény vontatott volt, és amikor már épp kezdett tetszeni, mert kezdett kivilágosodni minden, és felpörögtek az események (még Ada nyafogása se zavart), elbagatelizálták a dolgot. A nagy csatajelenet olyan volt, mint a Bűbájos boszorkák egy része. *Spolier* Még a tanárnő halála se rázott meg igazán, pedig a "kedvenc" karakterem volt. *Spoiler vége*
Ami még nem tetszett, az a fogalmazás. Nem így beszélnek és gondolkodnak a kamaszok, és elképzelhetetlennek tartom, hogy egy fiú az iskolában, mindenki füle hallatára azt hangoztassa, hogy "a mi szerelmünk örök", úgy, hogy a dolgot komolyan is gondolja. Ilyet nem tesz senki, mert ilyet csak nagyon naiv, vagy nagyon furcsa humorú személyek mondanának.
És egy apróság a végére: minek egy hatszáz fős városba négy emeletes gimnázium. Ha úgy számolunk, hogy minden család három főből áll (anya-apa-gyerek), akkor az kétszáz utódot jelentene, amelyből csak max. fele lehet középiskolás, ami száz diákot jelent. Nem tudom, Amerikában hogy van ez, de itt ennyi diáknak azt mondják, hogy járjon máshova gimnáziumba, vagy max egy egy-két elmeletes épületet biztosítanak nekik. De ez végső soron lényegtelen.
Kedvenc idézet: "- Miért most, ha eddig nem? - hangja lágy volt és simogató. Nagyot nyeltem.
- Hát... akkor nem vettelek észre... nem, nem... nem tartottalak férfinak. Csak a barátom voltál.
- Miért? Mert alacsonyabb voltam nálad két centivel? Mert nyeszlett voltam?
Erre nem tudtam mit mondani.
- Csak az számít, Ada, hogy jól nézek ki? - folytatta. - Vagy, hogy mások jóképűnek tartanak?"
Összességében:
Alapötlet: 5/4 (Lássuk be, az alapja elég fantáziadús.)
Kivitelezés: 5/2
Szereplők: 5/1 (Ez a rész az egész könyv leggyengébb pontja.)

Paulo Coelho: Veronika meg akar halni

Alapok: Veronika meg akar halni, vagyis önkezével akar végetvetni az életének. Halálnemként az altató-túladagolást választja, mert ezzel okozna legkevesebb szenvedést a szüleinek. Hogy miért szeretne öngyilkos lenni? Ez bonyolult, vagy egyszerű, kinek hogy tetszik; a lényeg, hogy unja a hétköznapi életet, a szabályokat, amiket mindig betartott, és úgy érzi, már mindent megtett, amit az életben tenni lehet, nem maradt más hátra, mint a halál.
Terve mégsem sikerül, egy kórházban, pontosabban egy bolondokházában találja magát, ahol megtudja, hogy szívbeteg lett az öngyilkossági kísérlet miatt, és már csak egy hete van hátra az életből. Veronika kénytelen az utolsó napjait őrültek közt tölteni, de vagyon ki a bolond igazából? Aki a nyáj után megy, vagy aki a saját világában él?
Vélemény: Kemény dió. Az elején azt gondoltam, hogy végig se olvasom, de aztán belelendültem, és kezdett megtetszeni, majd ismét nem kedveltem, ám a végére megint egészen tetszett.
Veronika volt az abszolút semleges karakter, semmi érzelmet nem váltott ki belőlem, pedig elméletileg ő volt a főszereplő. Egyébként az én ízlésemnek túl átlag-tökéletes nő, akinek igazából csak akaratereje nincs, és hisztizni tud (bár ez utóbbi viszonylag érthető).
Mari volt az egyik legjobb szereplő, az ő háttere és betegsége fogott meg legjobban. Egy nő, aki hatvanöt évesen kezdi újra az életét, minden esetre tiszteletre méltó, ahogy a cél is, amit maga elé tűzött.
Eduard története is érdekes, a szülői szeretet és a meg nem értés keveredése. Egy jó szülő mindenképpen jót akar a gyerekének - még akkor is, ha a gyerek nem akarja. Persze ez első sorban azért van, mert manapság jó, ha van egy szépen kitaposott ösvény előttünk, és az se árt, ha viszonylag jól keresünk, de vannak dolgok, amiket nem szabad erőltetni. Ha valaki művész akar lenni, néha hagyni kell, hogy a saját kárán tanuljon, vagy sikerrel járjon.
Zedka is érdekes nő, de őt nem sikerült igazán megértenem. Az első szerelmét hajkurászta, és ezért lett depressziós, de ennyi év távlatából már be kellett volna látnia, hogy a férfi csak kihasználta, hogy annak már vége - főképp úgy, hogy volt egy szerető férje is az oldalán.
A könyv sokat foglalkozik az őrültség fogalmával, hogy vajon mit is jelent "bolondnak" lenni, és hogy mennyi minden csupán viszonyítás kérdése. És az orgazmus örömeinek kérdésköre is felmerül (ez egyébként az egyik legrosszabban megírt rész, de persze nem E L James szint.), valamint a szeretet és szerelem szerepe, a változatosság igénye is nagyobb szerephez jut.
Voltak erőltetések (de még mennyi!), és szerintem az Istenkeresést is feleslegesen hozta be Coelho, de mindent össze vetve jobbat kaptam, mint vártam, ám így se "szerettem bele".
Kedvenc idézet: "Ekkor megjelent a vásznon egy salvadori egyenruhás férfi, aki különösebb beleélés nélkül mentegetőzött az igazságtalanság miatt – és Mari hirtelen rosszul lett.
Először megpróbálta bebeszélni magának, hogy semmiség az egész, biztosan csak a mozi fülledt levegője miatt van. Ha nem múlik el, kimegy a folyosóra levegőzni.
De a szíve egyre gyorsabban vert, és elöntötte a hideg verejték.
Nagyon megijedt, de próbált a filmre koncentrálni, hátha elvonja a figyelmét. Hiába: nem tudta követni a vásznon a történéseket. Csak peregtek a filmkockák és a feliratok, miközben Mari gondolatai egészen máshol jártak. Minden olyan távolinak tűnt, mintha olyan világba csöppent volna, ahol még sosem járt." (Mari első pánikrohama. Hogy miért ezt választottam? Mert valószínűleg többen éltek már át ilyet, mint azt bárki gondolná, és, mint már mondtam, ez a betegség állt hozzám legközelebb)
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/3
Szereplők: 5/4

Kosztolányi Dezső: Édes Anna

Kevesen szeretik a kötelező olvasmányokat, talán éppen azért, mert "kötelező". Az ilyeneket nehéz nem zsigerből megvetni, így már az is kész csoda lehetne, hogy a könyv végére érve megkedveletem a történetet.
Hogy miről szól? Egy lányról, egy egyszerű tizenkilenc esztendős cselédlányról, aki szinte tükéletes - gép, vagy talán egy jól idomított állat, mert a regény végére nem igazán marad ember.
Minden Vizynével kezdődött, és a mániákus "tökéletes-cseléd" kutatásával, akit miután meglelt nem akart ereszteni. Nem bánt vele szeretettel, vagy kedvességgel, de ragaszkodott hozzá, mert szüksége volt rá. Kellett neki valaki, aki megbízható, és viszonylag tűrhető társaság, és ezt meg is kapta Édes Annától.
A cselédlány már akkor érezte, hogy valami "rossz" van Vizyék házában, amikor betette oda a lábát. Ez a rossz nem egy megfogható dolog volt, lehetett benne, a méltóságos úrban és asszonyban, vagy éppen Jancsiban. És az az igazság, hogy mindenkiben benne volt ez a különös "gonosz". A gazdái nem emberként kezelték, hanem "cselédként", mintha az olyan nem ember lenne. Önmagában ez is elég ok lenne egy gyilkossághoz, de haladjunk szépen sorban.
Kik a bünösök? Mindenki vétkes, még a legkisebb mellékszereplő is.
Vizyné megkeseredett hisztérika, aki beleőrült a lánya halálába. Érdeklődése kimerül a háztályi teendőkben, nem kedvel igazán semmit és senkit. Ő volt az egyik, aki igazán tárgyiasította Annát.
Vizy egy hűtlen férj, akit csak látszólag érdekel a felesége, vagy igazából bármi, ami a hivatalon kívül zajlik.
Jancsi volt a másik olyan személy, aki a legrosszabb hatással volt Annára. Igaz, ő csak szórakozni akart egy lánnyal, akit futólag egész vonzónak talált, de felelőtlen volt, és nem gondolt a következményekre (pl. terhesség, lelki sebek). Kegyetlenül hajította félre a lányt az első adandó alkalommal, és a végén ez adta az utolsó lökést.
Moviszter doktor a történet egyetlen tisztán gondolkodó alakja. Látja, hogy bánnak a cseléddel, és egyszer meg is jegyzi, hogy ők se mások, mint a gazdáik, de igazából csak egyszer, a tárgyaláson emeli fel a szavát a lány mellett.
És persze ott van Édes Anna, aki ténylegesen, fizikailag követett el gyilkosságot. A kérdés az, hogy jogos volt-e. Vajon jogos-e megölni valakit, aki előzőleg megölt minket, vagyis a lelkünket. Keresztényi szempontból valószínűleg nem, de ha azt nézzük hogyan veszített Anna napról napra az emberségéből, hogy szakított ki belőle mindenki egy darabot, azt csodálom, hogy csak a gazdáival végzett, és nem mindenkivel a környezetében.
Ami még tetszett az az egész művön végigfutó pár éves történelem, és belpolitika. A történet egy nagyon kényes korban játszódik, mégis az események közt megbújva, folyamatosan látjuk, ahogy a Vörösök megbuknak, a románok bevonulnak, és a Fehér Terror kezdetét veszi.
Egyébként a mű végén maga Kosztolányi is megjelenik egy képsor erejéig, a családja körében. Érdekes, az amit a szereplői szájába adott, egyfajta önkritika és ironikus humorizálás egyben, ami furcsa mód nem üt el a történet hangulatától, remek befejezése a műnek.
Szerintem, mindent összevetve a regény:

Anita Gayn: Senkinek sem kellesz!

Alapok: Emily Sullivan szülei már rég elváltak, így a lány felelőtlen, alkoholista anyjával élt egészen addig, míg egy nap azt az üzenetet nem találja a lakásukban, hogy anyja lelépett aktuális szeretőjével Hawaii-ra. Három hétig él egyedül a lakásban, önmagát eltartva, mikor megjelenik az apja, hogy "hazavigye". Emily természetesen ellenkezik, és rámutat, milyen jól boldogult 15 éves létére is egyedül, de apja mégis meggyőzi, hogy menjen vele, mert megemlíti, hogy Matt is visszatért a városba.
Mattet kislányként ismerte meg, mondhatni ő volt az egyetlen kellemes emléke gyermekkorából, mert ez a kisfiú vígasztalta meg, amikor a szülei veszekedtek, vagyis majdnem minden nap. És persze ott volt Cica, a plüssmedve, aki kettejük barátságának egyik fontos eleme volt.
Emily tehát várta a Mattel való találkozást, de ez fordítva nem mondható el, mert a fiú nem hogy közönyösen, hanem gyűlölködve löki el magától, és teszi pokollá az első heteket a városban. De miért változhat meg egy igaz barátság ennyire?
Véleményem: Régen olvastam ezt a könyvet, de emlékszem, akkor mennyire szerettem, és mennyire nem tetszett a vége. Most már azt hiszem, szükség volt erre a tömény keserűségre, hogy kiteljesedjen. Be kell vallanom nem olvastam az egészet újra, csak belelapoztam, mégis olyan érzésem volt, hogy ezt meg kell osztanom, mert jó lenne, ha többen olvasnák.
Emily rendes, erős, szép lány, aki igyekszik a maga módján, a saját szabályai szerint élni. Viszonylag könnyen megsértődik, és sok előítélettel él például Dorothyval szemben, de mégis képes változtatni. Egyszerre naiv és tapasztalt, szinte felnőtt, felelősségtaljes nő.
Matt gyerekkorában egy kedves, de kicsit dúrva, és mások véleményére sokat adó, ám édes kisfiú volt. Most, szinte felnőttként, odafigyel fogadott testvéreire, és később Emilyre is. Ennek ellenére ő is egy vérbeli tizenéves, hormontultengéses srác, aki nagyon nem tökéletes, és az erkölcsei sincsenek teljesen rendben.
Dorothy és Söszi (valamint Michelle is a maga módján) hihetetlenül aranyos, pillanatok allatt meg lehet őket kedvelni.
A romantikus részt nem tudom mennyire nevezhetem szerelmi szálnak, bár Emily számára ez az első igaz szerelem.
A köny olyasmiről is szól, ami ma már generációs probléma, vagyis a magány, a szeretethiány feldolgozása, a csonka családokban felnőtt, vagy árva gyerekek, az iskolai kiközösítés és a pletykák elviselése, mind-mind igazi kamasz problémák, amik nem csak tizenévesként okoznak fájdalmat, mert sok esetben az egész lényünket meghatározzák.
A végéről már tettem említést, de szeretném megemlíteni, hogy a merengő-n fent van a folytatás, aminek már vidám lezárása van; a címe: Szükségem van rád! Én ezt nem olvastam végig, csak Matt fejezeteit, ami őszintén bőven elég ahhoz, hogy megértsük a végkifejletet, és végső soron azt hiszem, a Senkinek sem kellesz! befejezése úgy jó, ahogy szomorú valójában van.
Igaz, meg vannak a maga kis hibái, de ez igazából nem zavaró, és mivel ennyi idő után sikerült egész jól felidéznem magamban a történetet, úgy vélem kellemes, könnyen elragadó regény kell, hogy legyen.
(Megjegyzés: A szerző Natty-val közösen írt egyik blogregényéről már korábban írtam.)
Kedvenc idézet: "- Ne bántsd Cicát! – kértem. – Ő nem rossz!
- Hányszor mondjam neked, Árulkodós? Ez egy medve.
- Tudom, hogy medve, de Cica is. Te is fiú vagy, meg Matt is – magyaráztam, hogy értse már meg végre.
- Ez a neve? – nevetett ki Matt. – Te tényleg kis hülye vagy még. A Cica nem való egy medvének. Legyen inkább Teddy.
- Cica! – téptem ki akaratosan a kezéből." (egy gyerekkori szép emlék. Ezek voltak az igazi szárnyalásai a történetnek)
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/5 (Itt meg kell jegyeznem, hogy a regény magánkiadás, de ennek ellenére remek)
Szereplők: 5/5

E L James: A szürke ötven árnyalata

Alapok: Anastasia Steel, barátnője, Kate helyett megy Seattle-be meginterjúvolni a híres, fiatal és gyönyörű multimilliárdos Christian Grey-t. Hiába is tagadná, első látásra leveszi a férfi a lábáról, azonnal vonzódni kezd hozzá, és az éerzés - mint később kiderül - kölcsönös, ám a férfi nem szerelmi kapcsolatra vágyik.
Vajon képes lesz a tapasztalatlan, szűz Ana az alávetett szerepre, úgy, hogy tudja, szerelmet nem várhat? Vagy Christian enged borzalmas elvárásaiból? Az írónő megtanul írni, esetleg rájön, hogy ez nem neki való és feladja végre?
Vélemény: Olyan jó, hogy ezt elolvastam. Féltem, hogy soha nem fogok tudni igazán negatív kritikát írni, de ez a könyv megmentett! És nagyjából itt ki is merült minden jó tulajdonsága, mert hogy élvezhető nem volt az is biztos.
A szereplők egy az egyben az Alkonyatból másztak elő, sőt, jónéhány jelenet is Twilight-szagú volt. Nyíltan vállalom, hogy nem tartozik a kedvenceim közé a fent említett könyv, de annak voltak önálló ötletei, volt valami érdekessége, és naív, szép lelkű kamaszokról szólt (még akkor is, ha Edward hivatalosan százéves volt). Ó és igen; a legnagyobb különbséget majdnem elfelejtettem: Meyer sokkal jobban tud írni.
Ana egy az egyben Bella; ügyetlen, vékony, és szereti a klasszikus könyveket, de valódi személyisége az nincs. Olyan, mint egy papírból kivágott valami, aminek a szemén át kell nézzük a - nem túl érdekes - eseményeket. Folyton magán nyafog, igazából más nem is érdekli. Szerintem, ha a legjobb barátnője meghalna, akkor is azon járna a pirinyó agya, hogy vajon szeretni fogja-e valaha a pasi, akivel szexel. De ő az okos szereplő, a tökéletes. És még valami, ami idegesítő: a tudatalatti és a belső istennő. Igazán nem sikerült rájönnöm, hogy ezek mire jók, sorkitöltésen kívül.
Christian a sérült lelkű, furcsa hajlamú, fiatal, nagyon szexi, és hiper-szuper gazdag pasi. Hol is találkoztunk már hasonlóval? Ja, hogy ez Edward klónja? Az úgy mindjárt más. És vannak zaklató hajlamai is, amit bár belát a kedves főhős, de a világért se lenne neki ez probléma, hogy jószerivel levegőt venni nem hagyja. Egyébként az, hogy 4 éves koráig nehéz gyerekkora volt, az így kellene kihasson rá? Mert az után egy szerető családban élt, ahol mindene megvolt. Világos, hogy valami hatása kell legyen, de nem hinném, hogy az ilyen jellegű kellene legyen. De egyébként is ez az ember túl tökéletes. Gondolt már bele bárki, hogy hogy szerezte a vagyonát? Mert az, hogy 27 évesen Amerika leggazdagabb pasija, azt kéne jelentse, hogy igazán tehettséges tárgyaló, ami határozottan nem így jön le a könyvből.
A barátok és a család szinte teljesen jelentéktelen szerephez jut, tulajdonképpen azért vannak, hogy ne tűnjenek magányosnak a főszereplők. Egyedül talán Taylor az, aki megütötte a "közömbös" mércéjét, de ő is túl tökéletes ahhoz, hogy létezzen.
A romantikára tulajdonképpen kár szót fecsérelni, mert olyan ilogikus az egész, hogy csak na. Christian, aki elzárkózik az érzelmek elől kb. első pillantásra érzi, hogy Anától "többet" akar, mert ő különleges (ugyan mitől?). Ana meg bármibe belemegy, amit csak a férfi akar, de ennek a kicsengéséről később.
Aztán ott van az iszonyatosan sok, gagyin megírt szexjelenet, ahol mást sem csinált a kedves írónő, mint ugyanazt leírta sokszor egy-két részletet megváltoztatva. És csak nekem fura, hogy Ana az első pillanattól kezdve olyan jó az ágyban, mint egy ügyes prosti?
És ott van a könyv üzenete: a nőknek nem kell gondolkodniuk, mert az felesleges. Csak legyenek szépek, és engedelmesek, tegyék szét a lábukat, amikor a pasi mondja, és akkor talán velük marad szívük választottja. Gratulálok, igazán így kell látni a világot!
Idézetek és gondolatok: Igencsak sokat gyűjtöttem ki, és mindhez fűztem valami gondolatot is.
-->

Idegesítő idézetek Anastasia Steel-től:

„Kigyullad a zöld emberke” (Hívják a NASA-t és a tűzoltókat!)

„Szent szar.” (Túl sokat mondod.)

„Kate a jó barátjával, a guglival konzultál.” (NE! Írjuk le így ezt a szót!)

„Katherine Kavanagh inkvizíció” (Biztos ijesztő lehet az ember legjobb, leggyönyörűbb barátnője.)

„darabokra hullott eszem szanaszét hever a Heathman Hotel hármas liftjében” (Mintha csak most hullott volna ki az agyad a fejedből és nem születésedkor.)

„észveszejtően szép” (Kész Edward Cullen, mi?)

„Szentséges basszantyú!” (Kérlek, nem vagyok nagyon vallásos, de a „szent” szót ne tegyük össze egy ilyen nem létező, leamortizált, gagyi káromkodás-utánzattal)

„rángok” (Jó neked.)

„Szent tehén...” (Ne vedd a szádra a teheneket!)

„Belső istennőm most merengue–t jár, némi salsa beütéssel.” (Elemezgesd csak, hogy hogy táncol a képzeletbeli barátod/alternatív személyiséget.)

„ott” (Nem, nem ott. Máshogy is leírhatnád a nemi szerved koordinátáit, vagy még jobb, ha le se írod.)

„Az övé vagyok.” (Nagy értéket képviselsz. Mennyiért is vett meg? Ja, hogy ingyen?)

„a „most keféltem copf” sem áll jól nekem” (Akkor ne szexelj!)

„Ez nem szólhat csak a szexről.” (Akkor mégis miről szól?)

„Annyira összetett.” (Nem, csak te vagy hülye)

„Ez az egyetlen mód, hogy kitalálhassam, mi jár az eszében. Ugyan már, kit akarok lóvá tenni? Soha nem tudom, mi jár az eszében, de ettől még szeretek a szemébe nézni. Gyönyörű szeme van – elragadó, intelligens, mély és sötét titkokkal terhes.” (Mert mindene szép, csak még nem is ismerjük a pasit.)

„A Mac laptop karcsú, ezüstszínű és szép.” (Mert ez a legfontosabb egy laptopban, mi?)

„Christian Grey kacsintó smileyt küldött... istenem. A gugli–ra kattintok.” (Olvadozzunk, mert a pasi, akiről tudjuk, hogy alapjáraton kíván minket smiley-t küld. Juhú.)

„Ez az ember rejtély.” (Ja, kész DaVinci-kód)

„Magam vagyok a nyúl/fényszóró, moly/láng, madár/kígyó...” (Kedves írónő! Ezt lehetne kicsit irodalmibban is, perjelek nélkül.)

„Valami tünékeny fut át az agyamon, egy röpke gondolat, de már el is tűnik, mielőtt megragadhatnám.” (És így tűnt el az egyetlen értelmes gondolat a könyvben.)

„gonosz masinát” (Hú, de gonosz, mindjárt megesz.)

„Nem biztos, hogy képes vagyok további döntésekre.” (Mégis milyen döntést hoztál TE az egész könyv alatt?)

„Elizabeth Bennet felháborodna, Jane Eyre megrémülne, és Tess megadná magát, ahogyan én is.” (Ne hasonlítsd magad egyetlen Austen, vagy Brontë hősnőhöz se!)

„Szürke szeme megolvadt ezüst a vágytól.” (Olyan költői vagy, mint Madam Exotic (magyar „énekesnő”, tessék utánajárni))

„Hú, el tudtam téríteni Katherine Kavanagh figyelmét.” (Már elnézést, de az a csaj olyan könnyen áll rá a témaváltásra, mint te a szexre.)

„Minden figyelmeztető jel megvolt, csak túl tapasztalatlan, túl szerelmes voltam, hogy észrevegyem.” (Szerelmes? Te? Nem, kislány, te egy szimpla nimfo vagy.)

„nyallantyúk” (Tyúk bizony. Méghozzá a hülye fajta.)

„Bugyinkó” (Mi vagy te? Nyelvújító?)

„Kezdek rájönni, hogy nemigen használja az agyát, inkább a teste egy más részét, és jelenleg ez eléggé igénybe vett testrész.” (Na nem mondod?)

„Nem, bosszankodik belső istennőm, hozzám nem túl szép.” (Mert te tökéletes vagy.)

„A tudatalattimra pillantok. A kezét a háta mögött összekulcsolva fütyörészik, mindenhová néz, csak rám nem. Sejtelme sincs. Belső istennőm még mindig a szeretkezés utáni ragyogás maradékában fürdőzik. Nem, egyikünk sem érti.” (Én sem. Akkor te most hasadt személyiség vagy – annak mondjuk kifejezetten gyatra –, vagy szimplán képzeletbeli barátaid vannak?)

„Szent tehén! Ott vagyok a guglin.” (Szegény Google.)

„A szívedre hallgass, drágám, és kérlek, próbálj meg nem túl sokat gondolkodni.” (Oké, ezt az anyja mondta, de ez nem éppen szép bizonyítvány a családról.)

Idegesítő idézetek Christian Gray-től:

„Most pedig megbaszlak” (Bűbájos ez a kis tündi-bündi-szépszemű, nem?)

„bébi” (Nagyon hülyén néz ki ez így, fonetikusan leírva)

„– Annyira. Édes. Vagy – mormolja a döfések között.– Annyira. Nagyon. Kívánlak.[...]– Az. Enyém. Vagy.” (Annyira. Sok. Pont. Van. Itt.)

„Mindezek a döntések, mindez a fárasztó gondolkodás szükségtelen lesz.” (Ez olyan, mint a politika: az a jó, ha nem gondolkodsz, csak szavazol a legnagyobb hazugra. Más szemszögből meg: Minek gondolkodjon egy nő? Ugyan kérlek.)

„Szeretem, hogy gyors felfogású vagy, Anastasia.” (Gyors, persze. Mint egy haldokló csiga.)

„Inkább a tény, hogy az enyém vagy, és azt teszek veled, amit jónak látok.” (Éljen a nők tárgyként való kezelése!)

„A józan eszem eltűnik, ha együtt vagyunk – ennyire komolyak az érzéseim irántad.” (Valószínű, hogy négy hét tisztán testi kapcsolat után egy férfi, aki elméletileg elzárja magát az érzelmektől ilyesmit mond, ugye?)

Összességében:
Alapötlet: 5/1 (klisés)
Kivitelezés: 5/1 (borzalmas)
Szereplők: 5/1 (klisés-borzalmas)

Sarah Dessen: Altatódal

Alapok: Remy Starr anyja, a híres írónő ötödik esküvőjét szervezi, így nem csoda, hogy szkeptikusan áll a romantikus kapcsolatokhoz, és nem nagyon hisz a szerelem tényleges létezésében. Épp a vőlegénnyel, Donnal van megbeszélése, mikor teljesen váratlanul felbukkan egy izgága srác, aki - bár egyáltalán nem a lány esete - azt állítja, hogy őket egymásnak teremtették. Remy természetesen szépen elküldi a fenébe, de több véletlen találkozás után, és egy kegyetlen szembesítést követően valahogy mégis esélyt ad a kapcsolatnak, nem is sejtve, hogy milyen nagy fába vágta a fejszéjét. Mert Dexter más, mint bárki előtte Remy életében (és az nem kevés fiút takar); rendetlen, örök optimista, furcsa járású, zenész - mint a régen halott apja - és még a cipőfűzője se úgy áll, ahogy kéne.
Akkor mégis miért? Mi az értelme annak, hogy Remy ennyit gondol rá?
Vélemény: Nyelvvizsgám örömére vettem a könyvet, és rögtön el is kezdtem olvasni, de valahogy mindig közbejött valami, ezért majdnem egy hét volt, mire elolvastam, de be kell valljam, megérte az elolvasást.
Remy kényszeres személy, vagyis kissé rendmániás. Határozott elveket vall a párkapcsolatokról, és a szakítás művészetéről, méghozzá olyan elveket, amik viszonylag közel állnak hozzám. Jó volt olvasni, ahogy egyre inkább megnyílik, és a "hideg kis ribancból" kevésbé hideg nő érik.
Dexter minden nő álma lehetne, ha... igából nem is kell ide ha. Ő egy olyan srác, akiből jobb lenne, ha több lenne; sokkel több. Nemcsak őszintén törődik a szeretteivel, de van benne valami különleges báj, ami ellenállhatatlanná teszi az olvasó (különösen nőnemű olvasó, Ginga névvel ellátva) számára.
Barbara, vagyis Remí anyja töretlenűl hisz a szerelem szükségességében, még akkor is, ha már rengetegszer kellett csalódnia. A végén neki is vállalnia kell a felelősséget.
Chris és Jennifer Anne kifejezhetetlen színfolt voltak. A bűnözőből lett vasalt inges báty változása elképesztő, bár szerintem nem csak Jennifer Anne érdeme.
Chloe, Lissa és Jess mind önálló életet élő karakterek akikben nagyjából annyi a közös, hogy megmagyarázhatatlan módon barátnők, viszont abból a legjobb fajták: mindig ott vannak ha szükségük van egymásra, és ez irígylésre méltó.
A banda tagjai is mind jópofák, élükön John Millerrel, aki Derek után a második legnagyobb mosolyforrás.
És ez is a könyv egyik nagy erőssége; a humor. Nem vicces könyv ez, de nem tudtam megállni nevetés nélkül. Miért? Mert pokoli jók, és életszerűek  a szereplők.
Külön öröm, hogy rájöttem, ez a banda játszott a Figyelj rám-ban is. Erről jut eszembe: másnak is feltűnt, hogy milyen nagy szerepet játszik a zene Dessen eddigi két művében? Így elgondolkodva a dolgon, teljesen érthető a dolog, hisz az életben is sok zenei hatás ér minket. De vajon mekkora a hatása?
Kedvenc idézet:
"E kis altató néhány szó,
Egyszerű dallam csupán,
Halkan szól e kis szobában,
Mégis hallod, kicsi lány.
Utadat bármerre járod,
E dal mindig megtalál,
S bár én, hűtlen, cserbenhagylak,
Ő örökké társad már…"
Összességében:
Alapötlet: 5/5 (Másra számítottam, de ez így tökéletes)
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5

Sarah Dessen: Figyelj rám

Alapok: Annabelle élete megváltozott tavasz óta: legjobb barátnője "kurvá"-nak bélyegezte, az iskolai társadalom kivetette magából, és ő mégse tud beszélni arról, hogy miért is történt ez. Így inkább hazudik, vagyis inkább csak eltitkolja az igazat, és igyekszik otthon elhitetni, hogy minden rendben, miközben ő magányosan emészti magát azok miatt, amiket nem mer, illetve nem tud bevallani: hogy ott akarja hagyni a modellkedést, hogy elvesztette a barátait, hogy mit tettek vele.
Whitney, a család középső nővére anorexiás. Kb. fél éve, Annabelle talált rá a mosdóban, teljesen legyengülve. Azóta kiengedték a kórházból, és ismét a családjával él, és közben terápiára jár.
Kirsten, a legidősebb lány. Mindig ő volt a bőbeszédű, a nyílt, ő vette észre először Whitney problémáját is, és figyelmeztette a szüleit (akik nem hallgattak rá). Mint két húga, ő is modellként dolgozott, míg rá nem jött, hogy nem képes erre a továbbiakban.
Annabelle viszont továbra sem képes igazat mondani, míg Owen, az ilyesztő, agresszív fiú, akit mindenki elkerül be nem avatja különös nézeteibe.
Vélemény: Ha van manapság olyan ifjúsági könyv, ami nem csöpög a nyáltól, és valós problémákkal állít szembe, akkor ez az. Először valami különös oknál fogva féltem tőle, de ez felesleges volt.
A három lány olyan eltérő, és mégis olyan hasonló. Végig Annabelle szemén keresztül látjuk az eseményeket, mégis mindnyájuk életébe betekintést nyerünk, a múltjukba és a jelenükbe egyaránt.
Annabelle félénk és talán gyengének is nevezhető, de ez - figyelembe véve, hogy mi történt vele - teljesen érthető. Nagyon lassan gyűjt bátorságot ahhoz, hogy őszinte legyen, de ezzel elég sokan így vagyunk.
Whitney tökéletes szépségként van jellemezve, de az ember hamar rájön, hogy a kezdetektől fogva sok problémáája volt az életben. Érdekes, hogy min ő, mind húga úgy érezte, hogy ők az "átmenet", a se nem egyik - se nem másik nővér; a szürke árnyalat.
Kirsten nagyon sok változáson megy keresztül. Ezt úgy is észre lehet venni, hogy a három nővér közül talán ő szerepel legkevesebben.
Owen-t rögtön megkedveltem, amint a kezét nyújtotta, hogy segítsen Annabellen, és bár a zenei ízlése viszonylag távol áll tőlem, mégis ő és a húga Mallory okozta a legtöbb megmosolyogtató pillanatot.
És ez a könyv egy másik nagy erőssége, mert komoly, valós témákról szól (*spoiler* görcsös megfelelni-akarás, anorexia, nemi erőszak *spoiler vége*) mégis némely pillanatokban könnyed és vidám, pont mint az élet, még ha néha nem is vesszük észre.
Kedvenc idézet: "Pszt, Annabel. Csak én vagyok az." (tudom, beteges, hogy a sok szép gondolat közül pont ezt választottam, de a végére ez is más értelmet nyer)
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5

Simone Elkeles: Leaving Paradise

Alapok: Caleb a fiatal korúak börtönében raboskodik már majdnem egy éve, mikor újratárgyalják az ügyét és 150 óra közmunkára írélik. Hogy miért került rács mögé? Mert ittasan vezetve elütött egy lányt, aki örökre megnyomorodott emiatt. De most kiengedik, visszatérhet Paradise-ba, ahol a családja romokban heverve várja.
Meggie fél. Fél az újrakezdéstől, attól, hogy elvesztett mindent, s mégis vissza kell térnie az iskolába, ahol mindenki tudja, hogy megnyomorították. Már nincsenek barátai; legjobb barátnője, Leah rá se néz, mindezt azért mert miatta került börtönbe a bátyja.
Mégis a két tragikus sorsú fiatalnak szembe kell néznie a múlttal, önmagával, és tovább kell lépnie, hisz erről szól az élet.
Vélemény: Ez az a könyv, amitől nem azt kaptam, amire számítottam, és be kell vallanom ez az első olyan Elkeles regény ami igazán megfogott és nem csak kikapcsolt pár órára. Azt vártam, hogy kapok valami cukros, rózsaszín gely történetet a nagy szerelemről, de szerencsére nem ez történt. Szerelem volt benne (bár az elején vonakodtam, hogy minek ebbe a regénybe... Méghogy az áldozat újra beleszeret az elkövetőbe? Lehetetlen.), de lassan elfogadtam, sőt örültem neki. Ez a kapcsolat nem olyan szenvedélyes, mint a Fuentes testvérek szerelmei, de annál valóságosabb és szebb.
Caleb az elejétől fogva szimpatikus, valódi fiú, aki sokat feláldozott, de neki is van tűréshatára, mégis önfeláldozó.
Meggie-t először csak sajnáltam, és kicsit nyafogósnak éreztem, de jobban belegondolva az ő helyében a legtöbben még rosszabbul reagáltak volna. De ez az elején volt, és ahogy haladt a történet, úgy fejlődött a karaktere, és egy bizonyos jelenetnél komolyan büszke voltam rá.
Leaht nem szerettem, mert nem volt benne semmi bátorság, de ha jól meggondoljuk, nála gerinctelenebb alakok is vannak a világon.
Mrs Reynolds volt az abszolút kedvenc karakterem; a bölcs öreg hölgy, aki tanácsokat ad, irányít és mégsem kíváncsiskodik erőszakosan.
A szülők is érdekesek, ahogy minannyian másként reagáltak arra ami a gyerekeikkel történt. Ez az, amit eddig minden Elekes regénynél tapasztaltam: a család fontossága.
A vége megvett kilóra. Végre nem egy szivárványos cukormáztól csöpögő végkifejlet, hanem valami reálisabb, ahogy maguk a karaktererek is hitelesebbek.
A cím is találó, de nem fejteném ki miért. Aki elolvassa elég hamar rájön.
Nincsenek nagyon nagy, kitalálhatatlan események (egy pár apróságtól eltekintve), de a történetvezetés nagyszerű. Az elején kicsit zavart, hogy nagyrészt tőmondatokból áll a szöveg, de könnyen túltettem magam rajta, mert az összhatás az, ami igazán számít, és itt az nagyon rendben volt.
Kedvenc idézet: "Meg akartam ölel és puszilni a nőt, ezerszer is megköszönve neki. De nem hiszem hogy ő az az ölelgetős, puszilkodós típus lenne. És ha ezerszer megköszönöm neki, aneorizmát kap a sok értelmetlen fecsegéstől.
Mrs. Reynolds felállt, segítségül használva a botját. Mielőtt elfelejtettem volna, hozzátettem: - Sántítok.
Ahelyett, hogy kérdezősködött volna csak annyit mondott: - Ahogy én is. Ahogy a legtöbb barátom is, aki még él. Addig, míg nem panaszkodsz miatta, addig én
sem."
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5

Móricz Zsigmond: Barbárok

Történet: Bodri juhász legelteti a nyáját kisfiával, mikor két idegen nyájajuhász érkezik, egy kisebb és egy veres. Természetben élőkként, nem nagyon beszélnek egymással, csak miután lemegy a nap, akkor kéri a két idegen, hogy adja el nekik a szíját, amit magának és a fiának készített. Mikor erre nemet mond, agyonütik őt, majd a fiával is végeznek. A két halottat egy helyre temetik a kutyákkal, majd jóízűen enni kezdenek. Tíz nap múlva keresi Bodrit a felesége, de nem találja, ezért elindul, hogy felkutassa. A veres juhász félrevezeti, de rákövetkezendő és tavaszán a nő rájön az igazságra.
Magánvélemény: A gyilkos itt egy igazi barbár; olyan kegyetlenséggel, amire szerintem nem sokan képesek. Lelkiismerete egyáltalán nincs, és igazán oka sincs a gyilkosságokra és lopásokra.
A feleség itt is nagyon érdekes karakter. Legalább olyan közel áll a természethez, mint a juhászok, nem túl beszédes, sőt nem is gyanakvó természet. Nem sír, amikor megtalálja a férjét és a gyerekét a sírban, hanem gyorsan rájön, hogy ki tehette, és feljelenti. Ami azt illeti, az író kiemeli, hogy nem könnyezik egyetlen alkalommal sem. Tűnődtem, vajon miért? Biztos nem érzékezlennek akarta ábrázolni Móricz, hát akkor miért nem sír a gyermeke és a hitvese holtteste fölött? És a válasz egyszerű (legalábbis szerintem): a fájdalmat ő másképp dolgozza fel. Hogy hogyan, az nem derül ki, de szerintem ez a legésszerűbb magyarázat.

Móricz Zsigmond: Szegény emberek

Történet: A katona rövid szabadságra érkezett haza a frontról, de családját adóságban és nyomorban találja. Beáll napszámosnak, hogy ezzel keressen pénzt, de mikor Vargáéknál meglátja, hol tartják a pénzt - amíből a napszámosokat is fizetik - jobb módszenek látja, ha kirabolja őket. Másnap a földön dolgozva beszélget egy István nevű öreg paraszttal, de kilenckor elindul végrehajtani a kitűzött célt. Csak az a probléma, hogy Vargáék otthon hagyták a kislányukat és a csecsemőjüket a szomszéd lány felvigyázása alatt. A gyerekek kíséretiesen hasonlítanak a fronton először megölt gyerekekre. A katona nem engedheti meg magának, hogy szemtanúi legyenek, ezért a két idősebb lányt hidegvérrel meggyilkolja, de a kisbabát nem bántja. Dühödten jön rá, hogy a pénz, amit lopott nem lesz elég az adóság törlesztésére és a téli betevőre, de nem tehet mást, hazamegy és elmondja a feleségének, mit tett.
Magánvélemény: Ez volt az a novella, amelyik megragadott. A katona először úgy viselkedik, mintha nem is lenne szíve, de rá kell jönnünk, hogy ő valaha jó ember lehetett. Valaha, a háború előtt, az előtt, hogy ölnie kellett. De azzal, hogy ölt önmagából veszített el egyre többet és többet. Valószínűleg nem fogta fel igazán azt, mi az amit tett. (A babonás "nem nő tovább a gyerek" rész miatt gondolom ezt.)
A feleség alakja szimpatikus (még akkor is, ha enyhén szólva is antifeminista a hozzáállása, de meg kell hagyni, valószínűleg akkoriban nem sok nő tudta mi az az esélyegyenlőség.) Reálisan gondolkodik, szereti a gyerekeit és a valaha volt férjét, hűséges és ő talán az egyetlen, aki pillanatok alatt felfogja, mi is történt.
Ami a katona személyét illeti, valószínűleg kezdett megbomlani az elméje, de ettől még jól látott pár dolgot a társadalommal kapcsolatban. ("Vicces", hogy az, amiről beszél még ma is fennáll, és valószínűleg soha nem is fog megszűnni.)
A gyilkosság naturalisztikus ábrázolás miatt nem ajánlanám a fiatalabb korosztálynak. (Ahogy még sok minden mást se ajánlanék nekik, amit csinálnak, de nem én hozom a törvényeket.)

Móricz Zsigmond: Tragédia

Nem, ez nem rövidített olvasmány, nem is irodalmi elemzés, csak a véleményem egy műről amit olvastam. (Sőt, még a történet végét se mondom el. Össz-vissz 3 oldal az egész, szóval aki még nem tette, az olvassa el.)
Történet: Kis János alapjáraton egy jelentéktelen, mogorva ember, akit semmi sem érdekel a hasán kívül. Napszámban dolgozik, ahol igyekszik elzárkózni társaitól. Legnagyobb problémája, hogy sose lakik jól, mivel mindig "korpaciberét" eszik. A gazdájának lánya esküdni készül, így Sarudy, a földesúr meghívja minden napszámosát a lakodalomra. Kis János egy groteszk célt tűz ki maga elé: Ki akarja enni Sarudyt a vagyonából, ezért egész álló nap a lakodalomra készíti fel magát.
Magánvélemény: Nem hiába lett Móricz kötelező. Nem, nem azt állítom, hogy a kedvenc íróim közt szerepel, de az egyszerű, paraszti stílus azt az érzést kelti az emberben, hogy valóban a napszámosok közt van; mi magunk is látjuk az eseményeket. A naturalizmus itt még nem durva, mint a Szegény emberekben.
A végkifejlet nem rázott meg különösebben, Kis Jánost még csak nem is tudtam emberszámba venni, más szereplő pedig nem igazán tűnt fel. Összességében azért elmondja, amit kell, jelesen azt, hogy a nyomor mennyire kiöli az "embert" belőlünk.

Simone Elkeles: Tökéletes kémia 2. - A vonzás szabályai

Nah, igen, ez lett abból, hogy nem írok egy ideig...
Alapok: Carlos Fuentes, a középső fivér családja akaratát teljesítve (más szóval családi nyomás hatására) Colorado államba költözik, bátyjához, Alexhez, nem is sejtve még, hogy eddigi élete teljesen megváltozik.
Kiarát épp dobta a barátja egy SMS-ben, ezért kissé le van súlytva, de ez még nem tántorítja el abban, hogy Alex kérésére segítsen Carlosnak boldogulni az iskolában. Valahogy a szófogadó jókislánynak nincs túl jó véleménye Carlosról, és az érzés kölcsönös.
A fiú emellett egy igen kellemetlen ügybe is belekeveredik: letartóztatják drogbírtoklásért, pedig váltig állítja, hogy nem az övé a cucc. Ezek után - bírói engedélyel - kénytelen beköltözni Kiara családjának házába, és megismerni annak apját, aki sokat segít neki, és hisz benne. Ahogy egyre több időt töltenek együtt úgy kerülnek egyre közelebb egymáshoz Kiarával. De vajon két ennyire különböző ember megtalálhatja az utat egymás felé? És megérdemlik-e?
Vélemény: Egy kis limonádét akartam, és azt is kaptam. Klisékre alapozott, cukros, mégis finom limonádét.
Carlos egy rosszfiú, jószívvel, aki rémesen fél, hogy elhagyják, ezért kezdetben nem enged senkit közel magához. A családjához viszont nagyon ragaszkodik, őszintén szereti őket.
Kiara az a típus, aki nem lázad a szülei ellen, és igazi családi békében és szeretetben él. Fiús hobbiai és öltözködési stílusa ellenére is vonzó a maga módján.
Alex, Brittany és Westford nagyon jó támogató karakterek (bár Westford kicsit túl idillikus), Brandon pedig tüneményes kisfiú.
Legjobban az tetszett, ahogy a családi összetartásról írt Elkeles, és annak is örültem, hogy Alex és Brittany sem tűnt el a képből, és annak is, amikor *Spoiler* egy kis mosolyszünet volt köztük a lány szülei miatt.*Spoiler vége*
Az elején Kiarát talán Brittanynál is jobban kedveltem, de a végére nem tudtam eldönteni, ki volt a jobb főhősnő. *ismét egy kis Spoiler* A végén nem tetszett az "örökkön-örökké"-zés. Nem tudom, az ilyesmiben nem nagyon hiszek.*Spoiler vége* Carlos kevésbé tűnt határozottnak és elkötelezettnek, mint annak idején Alex, de ettől még szimpatikus volt.
Az előző rész végén volt egy pár drámai, és veszélyes jelenet, egy nagyon jó szereplő is életét vesztette, de itt hiányoltam. Persze, veszélyes volt oda menni, de valahogy nem tűnt igazán rizikósnak a helyzet. Lehet, velem volt a baj.
Összességében várom Luis történetét is.
Kedvenc idézet: "– Miért? Te talán nem hiszel abban, hogy létezik szerelem
első látásra?
– Nem. Szerintem csak testi vágy létezik első látásra. És
vonzalom. De nem szerelem."
Összességében:
Alapötlet: 5/4 (mert tényleg klisés, de élvezhető)
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5

(Töredelmesen bevallom, csúnyán csaltam, ugyanis eredetileg megkapta az 5 pontot, de aztán arra gondoltam, hogy bár tudtam, hogy klisérekre és cukormázra kell számítanom, de azért többet reméltem ennél, ezért egy pontot levontam.)

Kendare Blake: Vérbe öltözött Anna

Alapok: Cas, a tizenhét éves fiú apja hivatását választotta sajátjának: gyilkoló kísérteteket öl meg különleges késével, az athaméval. Édesanyja boszorkányként dolgozik, apját pedig különös kegyetlenséggel ölte meg egy szellem. Cas legújabb munkája miatt Thunder Bay városába kell költözniük, hogy a fiú végezhessen Anna Korlovával, Vérbe öltözött Annával, aki már 27 tinédzser életét ontotta ki. Viszont Anna más, mint az eddigi kísértetek: tudja magáról, hogy halott, igazából nem akar bántani senkit, és bűntudata van a megöltek miatt. De a lány mégis gyilkol; kegyetlenül tépi szét a házába belépő kamaszokat és csavargókat, és úgy tűnik megállíthatatlan. Mégis, mikor Cast bedobják a lány házába, Anna, maga se tudja miért, képtelen megölni.
Vélemény: Az írónő játszik az olvasóval, mert bár tudjuk, hogy Anna kegyetlen, mégis látjuk, hogy milyen okos, kedves lány lehetett, míg élt. A történet a igazán a végén pörög fel, és rémít rá az olvasóra, de én minden oldalt szerettem.
Cas (teljes nevén Theseus Cassio Lowood) egy eltökélt ember, mégis esendő, nincs szuperereje, és sokkal inkább húz a szíve a holtakhoz, mint az élőkhöz. Az anyjával nagyon szép a kapcsolata, az írónő jól ábrázolta a két, egymásra utalt embert. Az apja halála is gyakran jár a fejében, tíz év után is bosszút akar állni a gyilkosán.
Anna egy személyben gyilkológép és mélyen emberi érzésekkel megáldott lány, akit kegyetlenül meggyilkoltak, és arra kárhoztattak, hogy örökké a házban kísértsen megölve mindenkit, aki csak belép oda. Egyébként okos, humoros lány, aki tényleg sajnálja amit "bosszuálló istennőként" tett.
Thomas egy esetlen, de kedves médium, aki mindig feltalálja magát. Nagyapja egy vicces varázsló, aki támogatja a fiatalokat.
Carmel tényleg nem egy szokványos üresfejű, csacsogó méhkirálynő. Tettrekész és bátor, vagy talán inkább vakmerő amikor a saját, vagy mások életéről van szó.
A fő szerelmi szál szerencsére nem megy át romantikus ömlengésbe, nem nyomja el a történetet. A másik bontakozónak tűnő románc viszont rém aranyos, és okozott pár vidám pillanatot. És ha már itt tartunk, az írónő nem felejtette el, hogy a szereplői emberek, ezért előfordul, hogy viccelődnek, ugratják egymást, ami méginkább erősíti a történetet.
Megjegyzés: Nincs borítófétisem, mégis ebbe  beleszerelmesedtem. Na és a bordó betűk! Már a könyv külseje is rendkívül hangulatos, érdemes megvenni.
Kedvenc idézet: "Az úti célunk Thunder Bay, Ontario. Azért megyek oda, hogy megöljem Annát. Anna Korlovát. Vérbe öltözött Annát"
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5

Louisa May Alcott: Kisasszonyok

Alapok: A March család négy lánya elégedettlenül készülődik a karácsonyra: Meg a szegénységére és nevelőnői munkájára, Jo March nénire, Beth a maga csendes módján a házimunkára, Amy pedig az iskolai megpróbáltatásokra panaszkodik. Aztán az édesanyjukra gondolva kénytelenek belátni, hogy ilyen csekélységek nem is számítanak igazán, hisz ő még náluk is több mindenről mond le, miközben apjuk az amerikai polgárháborúban teljesít szolgálatot. Elhatározzák, hogy ahelyett , hogy önmaguknak vennének karácsonyi ajándékot, inkább az anyjukat lepik meg.
Mrs. March emlékezteti őket egy "zarándok-játékra", amit még kiskorukban játszottak, és megkéri őket, hogy ismét "vegyék vállukra batyujukat", vagyis nézzenek szembe önmagukkal, a hibáikkal, és viselkedjenek jól.
Vélemény: Az egész könyv olyan, mintha sok tanmeséből épülne fel, amelyek a megbocsájtásról, az Istenbe vetett mély hitről és az engedelmességről szólnak.
Meg, a legidősebb nővér hiú; ez a legfőbb bűne, na meg az állandó jobb lét utáni sóvárgás.
Jo, a második a sorban - és egyben a kedvenc szereplőm is, Laurieval együtt - hirtelenharagú és fiús, de imád olvasni és történeteket, verseket írni. (Mivel az íróvő a saját családját vette alapul a szereplők megformálásánál, valószínűleg Jo testesíti meg őt magát.)
Beth imádnivaló, gondoskodó, segítőkész és egy az egyben olyan, mint egy kisangyal, az egyetlen gond, hogy lehetetlenül félénk. Aki nem szereti meg a könyv olvasása közben az valószínűleg be van oltva szeretet ellen.
Amy nyafogós és hisztis, aki imád affektálni, nem tud helyesen írni valamint beszélni, de a könyv végére ő is megjavul.
Laurie, egy bohókás, jószándékú fiú a szomszédból, akit (mint egyszer már említettem) a könyv egyik legjobb szereplőjének kiáltottam ki.
Igazából nincs semmi gond a regénnyel, egyetlen apróságot kivéve: túlságosan is tökéletes. Sok erkölcsi tanúlság olvasható, meglehetősen szájbarágó stílusban a könyv lapjain, de igazán nagy baj nem éri a családot *SPOILER* kivéve apjuk betegségét és Beth skarlátját, amikor még én is elkezdtem aggódni, de szerencsésen meggyógyultak a könyv végére *SPOILER VÉGE*. Nekem az egész olyan mint a mignon: finom, de ha egynél többet eszek, úgy érzem megfojt a cukrossága.
Mivel úgy tudom, ez egy sorozat, valamikor el fogom olvasni a többi kötetet is (a filmet évekkel ezelőtt láttam, de nem sokra emlékszem, csak arra, hogy az, amiben kicsit reménykedtem nem fog megtörténni.)
Megjegyzés: Csak én találom viccesnek az "ökölrázást", mint fenyegetést? Mert végig gyakran előfordult, akárcsak az erős gesztikuláció.
Kedvenc idézet: "Meg, drágám, légy felnőtt, figyelj a húgaidra, és fordulj nyugodtan Hannah-hoz, ha gondban vagy, vagy menj át Mr. Laurence-hez! Jo, légy türelmes, ne csüggedj és ne csinálj bolondságokat, írjál gyakran, és legyél az én bátor lányom, aki mindannyiunkat segít és felvidít! Beth, vigasztald magad zenével, és végezd gondosan apró itthoni kötelességeidet! Amy, te segíts mindenkinek, amiben tudsz, légy engedelmes és vidám, és vigyázz nagyon magadra!" (Mrs. March intelmei)
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/4 (a szájbarágós stílus és a sziruposság miatt)
Szereplők: 5/5

(Ezzel is úgy vagyok, mint a Duff-al, nagyon szerettem a szereplőket, a történetet, de túl szirupos, és nem ezt vártam)

Emily Brontë: Üvöltő szelek

Mint előző bejegyzésemben már említettem, a nyaralásra két könyvet vittem. Az egyikről már írtam, a másikról meg most írok.
Alapok: Mr. Lockwood kibéreli Thrushcross Grange-t, Szelesdomb gazdájától, Heathcliff-től, akinek modorán és visszavonultságán éppúgy meglepődik, mint lakótársai viselkedésén; míg Catherine szíve jéggé fagyottnak tűnik, addig Hareton szinte parasztfiúként viselkedik, annak ellenére, hogy úri családból származik. Az új bérlőt nem hagyja nyugodni kíváncsisága: Mi történhetett ezekkel az emberekkel? Szerencsére házvezezetőnője pontosan ismeri az életüket, mert mindegyik Szelesdombon élő személyt gyermekkora óta ismeri, így ő meséli el életük gyötrelmeit, hogy hogyan vált az árva kisfiúból másokat sanyargató, bosszúszomjas férfi.
Vélemény: Nem olyan könnyű olvasmány, mint például Rejtő regénye. Nem hiába említettem a besorolásnál, hogy lélektani, mert bár a fő témája a bosszú és a szerelem, az ember elgondolkodik: ha ilyen élete lett volna, ő más lenne?
Heathcliff egyszerre volt szánalomra méltó, megkeseredett és örjöngő őrült, mégis olyan fokú szimpátiát keltett, amit nehéz megfogalmazni. Fájt a könyörtelensége, de az esendőség és ragaszkodása - még ha túlzott mértékű volt is - könnyeket csalt a szemembe. Végső soron ő sem volt más, mint egy elveszett, kárhozatra ítélt, szenvedő lélek.
Catherine (az idősebbik) kissé kétszínű volt az én szememben, ám talán pont azért, mert jellembeli fogyatékosságai annyira hasonlítottak az én hibáimra, meg tudtam érteni a döntésit, és azt is ahogy lassan önmagát emésztette fel.
Edgar leginkább az apa szerepében vált kedvessé a szememben, pedig remek férj volt, olyan, amilyennek bárki örülne.
A fiatalabb generációból egyedül Linton nem nőtt a szívemhez, de csak azért, mert a többiekkel összehasonlítva gyengébb jellem volt, könnyebben megtört apja gyűlöletének súja alatt.
De az igazat megvallva, nem tudom azt mondani, hogy volt akár csak egy olyan szereplő is, akit kifejezetten utáltam volna; mindenki olyan emberi és esendő volt, hogy néha úgy éreztem kitépik a szívem könyörtelenségükkel, vagy szenvedésükkel.
A szereplői nem tökéletesek, sőt, távolabb nem is állhatnának a hibátlan jellemtől, de ez teszi őket igazán különlegessé, és hiába tudjuk, mi lesz a sorsuk, az oda vezető út az, ami igazán szívbemarkoló.
Kedvenc idézet: "Mi az, ami nem őt juttatja eszembe? Nem nézhetek erre a padlőra anélkül, hogy lába nyomát ne látnám rajta. Minden felhőben, minden fában az ő arcát látom, őt rejti az éjszaka, ő bukkan elém a nappal csalóka fényiben. Jelentéktelen férfi- és női arcok, a saját arcom, mind gúnyosan őrá emlékeztetnek. Az egész világ körülöttem azt bizonyítja szüntelen, hogy létezett, és én elvesztettem őt! Nos, Hareton az imént örök szerelmem kísértete volt számomra, dühös erőfeszítéseimé, melyekkel jogom kivívására törekedtem, megaláztatásomé, gőgömé, boldogságomé, félelmeimé..."
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5

Rejtő Jenő: Piszkos Fred, a kapitány

A nyaralásra két könyvet vittem magammal, és mint az sejthető, ez volt az egyik.
Alapok: Fülig Jimmy egy kocsmai verekedés során véletlenül egy matrózban felejti a kését, és minden hátsó szándék nélkül megy visszavenni jogos tulajdonát, ám a matróz, aki egyébként szállásmester a Honolulu Staron munkát ajánl neki, nem is egyet. Fülig Jimmy tehát a hajó pincére és egyik fűtője lesz egyszemélyben, cserébe mindkét állás után járó fizetést megkapja, csakhogy hetekig le kéne mondania olyan apróságról, mint az alvás. A kedves csavargó minden tőle telhetőt megtesz, még ópiummot is csempész a hajón utazók ételébe, hogy ne tűnjön fel nekik aluszékonysága, s út közben különös barátságba keveredik a hajón inkognitóban utazó St. Antonio főherceggel, akivel még sok mindenen kell túljutniuk.
Vélemény: Ha nekem valaki akár egy hete azt mondta volna, hogy ennyit fogok hangosan nevetni egy könyvön, valószínűleg elég szkeptikusan néztem volna az illetőre. "Még hogy majdnem minden oldalán kacagjak? Lehetetlen." - mondta volna a hitetlen Ginga, de én már hívő vagyok. Nagyon.
Piszkos Fred tényleg a legértelmesebb szereplő a könyvben, és a legravaszabb is. Bár nagyon szerethető szereplő, én mégse mernék a közelébe menni, mert pillanatok alatt eltűnne minden értéktárgyam.
Fülig Jimmy naplója megnyugtatott; nem nekem van a legpocsékabb helyesírásom a világon. Ez a fickó annyira lökött, hogy nem lehet nem megszeretni.
St. Antonio herceg az elején még nyámnyilának tűnt, de aztán megemberelte magát *Spoiler* és előjött az apja vére. *Spoler vége*
Ami még nagyon tetszett, azok a klubbok, Buzgó Mócsing a bizonyos levél után és Nagy Bivaly viselkedése; mindegyik elérte, hogy ne álljam meg röhögés nélkül az adott jelenetet.
A befejezés egy cseppet keserédes volt a címszereplő szemszögéből, de így volt rendjén; Piszkos Fred a tengerre való.
Kedvenc idézet: "Az nevet utoljára, aki először üt." (Röviden és tömören a csavargó filozófia)
Összesen:
Alapötlet: 5/5
Kizitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5 (mert többet nem lehet adni, saját szabályaim szerint)

Richelle Mead: Vámpírakadémia 3. - A halál csókja

Mint mondtam, a túl nagy elvárások csalódást szülnek, úgyhogy mikor nekikezdtem a könyvnek nem vártam semmit, és éppen ezért nagyon pozitívan csalódtam.
Alapok: Spoiler az előző kötetekre! Rose még mindig nem heverte ki Mason halálát, sőt, néha látja a fiú szellemét is, amint az szomorúan néz rá, mintha mondani akarna valamit. Életét az sem könnyíti meg, hogy szembe kell néznie a ténnyel, Victor Daskov tárgyalása még nem történt meg, és se Lissa se ő nem mehet el tanúskodni. A testőr képzés közben gyakorlati vizsgával folytatódik, ahol Rose nem Lissát kapja morájául, hanem Christiant. És a szellemlátása egyre zavaróbb és különösebb lesz.
Vélemény: Mint fent említettem, nem számítottam egetrengetően jóra, és talán éppen ezért (és azért, mert mindig fáradt, alig működő aggyal) tetszett ez a rész annyira.
Rose az első kötethez viszonyítva érezhetően változott, már nem volt annyira felelőtlen, mint korábban, de nem vesztette el a hirtelen természetét sem.
Most kicsit közelebbről megismerhettük Eddiet, aki korábban az én fejemben csak Mason-csatlósként létezett, és nagyon megkedveltem.
Lissa viszonylag keveset szerepelt, amit sajnáltam, viszont kárpótlásként több Christian jelenetet kaptam, és az az igazság, hogy minden pillanattal jobban megkedveltem.
Adrianen egy kicsit meglepőttem a végén, mert *enyhe SPOILER* most komolyan ő is belezúgott Roseba? Mintha minden férfi karakter érte nyáladzana. *SPOILER VÉGE*
Dmitrij meg olyan - Rose számára - tökéletesnek van leírva, mint mindig.
Mindent összevetve ez a kötet jobban tetszett, mint az előző.
Kedvenc idézet: "Szomorú volt – igen, igen szomorú. A szemébe nézve a szívem kihagyott. Minden emlék arról, hogy mi történt pár héttel ezelőtt, újra előtört bennem. Újraláttam az egészet: a zuhanó testét, a kegyetlen tekintetet a strigák arcán… Egy csomó lett a torkomban. Ott álltam fázva, döbbenten és képtelenül megmozdulni." (az első alkalom, mikor meglátja Masont)
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/5
Szereplők: 5/5

Richelle Mead: Vámpírakadémia 2. - Dermesző ölelés

Azt hiszem mindenkivel előfordult már, hogy túl sokat várt egy könyvtől. Velem is megtörtént már, nem is egyszer, de ez most más volt, az eddigi "csalódások", mert voltak részek, ahol az események jobban pörögtek, mint azt reméltem. Végülis, nem ásta el magát a sorozat.
Alapok: Rose és Dmitrij egy kegyetlen mészárlás helyszínére érkezik. Az elkövetők? Strigák, méghozzá szervezettek. Annyian voltak, mint eddig még egy támadásnál sem, és emberek is részt vettek benne. A morákon eluralkodik a pánik, sokan nem mernek elutazni otthonról, hogy a szeretteikkel töltsék a karácsonyt, mégis páran elmennek az akadémiára, köztük az a család is, amelynek a testőre egy bizonyos, nagyon híres Janine Hathaway, Rose rég nem látott anyja.
Vélemény: Mint fentebb már említettem ez a rész kevésbé győzött meg, mint az előző. Hogy miért? Nos, röviden: Rose hihetetlenül lassúnak tűnt; a történet a közebe felé kicsit lapossá vált, de a végére szerencsére begyorsultak az események. Volt valami, amit Gigi (titkon az egyik kedvenc könyvkritikusom) említett, de minden konkrét dolog nélkül, mégis kb. az első pár oldal után rájöttem, hogy kiről lehetett szó.
Két új szereplő tűnt fel a kötetben: Tása (Christian nagynénje) és Adrian. Tása egy tettrekész, kedves nő, Adrian pedig nos... érdekes, és egyelőre szimpatikus figura.
Megemlíteném, hogy a vége (nem az utolsó fejezet, arról majd később beszélnék) fantasztikus, és viszonylag valósághű, kivéve talán, hogy hőseinknek egy jó ideig étlen-szomjan kellett átvészelniük, így - nekem - kicsit furcsa volt, hogy volt még ennyi erejük. DE most nem ez a lényeg.
Az utólsó fejezet utolsó oldalai elrontották a könyv befejezését. Addig is zavart az, ami Rose és Dmitrij közt zajlott (Rose szerintem felfoghatta volna egy kicsit normálisabban is), de abban a bizonyos pillanatban nagyon nem illett az oda.
Kedvenc idézet: "De elkaptam a pillantását valakinek, aki a tömeg szélén ácsorgott, és aki nem tűnt se kíváncsinak, se izgatottnak. Eddie volt az. Amikor egymásra néztünk, eleresztett egy apró, szomorú mosolyt. Ő értette."
Összességében:
Alapötlet: 5/5
Kivitelezés: 5/4 (mert voltak részek, amiket egyenesen untam, és a legeslegvége hangulatgyilkos)
Szereplők: 5/5

Richelle Mead: Vámpírakadémia

Évekkel ezelőtt, miután elolvastam az Alkonyat-könyveken, és kitört ez a nagy vámpírhisztéria úgy döntöttém, hogy én az ilyen csilivili vérszívókból nem kérnék töppet, inkább csapkodom a szúnyogokat. A lényeg, hogy egészen mostanáig igyekeztem nem túl komoly kapcsolatba kerülni a vámpíros könyvekkel - vagy filmekkel - aztán valami mégis rávett, mert "ugyan már, ha a ragyogó-vega vámpírok nem is jöttek be, lehet, hogy ez nem olyan rossz" (igen, magamat győzködtem.). És végső soron egyáltalán nem bántam meg, mert sokkalta jobbat kaptam, mint vártam. 

Alapok: Rose és Lissa már két éve szökésben vannak. Hogy miért? Erre sokan tudni szeretnék a választ. Egy valami biztos: nem akarnak visszakerülni a Szent Vlagyimir Akadémiára, ahol morákat (vámpírokat), és dampyrokat (tulajdonképpen testőröket) képeznek ki. Viszont mit tehetne két lány, ha vagy egy tucat őr jelenik meg, hogy visszavigye őket? Konkrétan semmit. Az iskolában azonban felbukkanak a múlt emlékei, és az ok, amiért két esztendeje el kellett szökniük, és egyre tőbb kérdés merük fel, aminek utána kell járni.

Vélemény: A történet tetszett, logikusan volt felépítve, bár kicsit zavart, hogy sok mindenre hamarabb jöttem rá, mint a főhősnő, de ez igazából nem jelentett akkora problémát, így is élveztem.

Rose egy kemény csaj, és szerencsére nem az a típus, aki arra vár, hogy a szőke herceg, illetve esetünkben orosz dampyr, megmentse mindentől, hanem igyekszik helyt állni, de emellett egy átlagos, bulizni és pasizni vágyó 17 éves lobbanékony lány.

Lissa labilis típus, aki a lelki fájdalmat fizikaival kompenzálja, és a vidámsága mögött egy depressziós lány lapul.

Dmirtij egy viszonylag megfontolt, fiatal orosz, akinek a fizikuma se kutya, de neki is megvan a múltja.

Christian egy őrült hősszerelmes, a jobbik fajtából, akinek könyörtelen humora - szerintem - megynerő. A családja miatt peddig könnyen megsajnálja az ember.

Mason egy nagyon aranyos szerplő, pontosan az a típus, aki bármennyire is igyekszik, sose lesz befutó. A többi karakter is ígéretes, a maguk jó és rossz oldalával.

Az első rész olvasása után kijelenthetem, ha a többi kötet is ilyen lesz, akkor örömmel fogom rávetni magam.

Kedvenc idézet: "A morák nagyon sokat elvárnak tőlünk, de tisztában vannak vele, hogy a testőrök is - többé-kevésbé - csak emberek. Úgyhogy a testőrködésért is jár fizetés és szabadság, mint bármilyen más munkáért. Pár keményvonalas testőr - mint például az anyám - nem hajlandó szabadságra menni, mert felesküdött arra, hogy soha nem hagyja el a moraját. Így elnézve Dmitrijt ebben a pillanatban, nagyon is elképzelhetőnek találtam, hogy belőle is ilyesvalaki válik." (oké, nem kedvenc, de legalább nem árul el sokat a történetből)

Összességében:

Alapötlet: 5/5

Kivitelezés: 5/5

Szereplők: 5/5 (bár a szerplők nekem túl szépek - a szó szoros értelmében)